Alternativity

Újra támad az AKG Tavaszi Fesztiválja! Avagy: amikor a zenés megnyitót az utolsó percben dobják össze.

„Normális helyen, ha valami nem működik, ha már nincs rá érdeklődés, elkönyveljük a tanulságokat és abbahagyjuk. Egy liberális iskolában azonban egy lassan érdektelen közösségi programot úgy kívánják megmenteni, hogy kötelezővé teszik.”

A fentieket nagyjából fél éve írhattam, egy másik írásom nyitóbekezdése volt. Ennek címe „A lélegeztetőgépen tartott fesztivál” volt. Nemrég kiderült valami, ami még engem is meglepett: még egy csoport adott, akik muszájból csinálják az egyik „hagyományt” a fesztiválon, ezek pedig a tanáraink.

Hadd frissítsem fel gyorsan a memóriátokat a Tavaszi Fesztivál alapproblémájáról: mindannak ellenére, hogy tanítási napon van – s így kötelező a részvétel –, az érdeklődés az elmúlt pár évben nem volt túl nagynak nevezhető.

Itt található az idei T.F. Facebook-oldala. Egész sok minden szerepel itt, kicsit talán vérszegény persze, de ez alapján talán nem mondaná az ember, hogy valami baj lenne – sőt, akár azt a kijelentést is megengedheti magának az ember, hogy a Fesztivál felkelt rogyadozó, térdelő helyzetéből és újra népszerű lett.

Két apróságról feledkezne meg a naiv szemlélő: az egyik az, hogy bevezették – és mára már bizonyára „hagyománnyá” is nemesítették úgy, hogy idén volt a harmadik alkalom –, hogy a mindenkori kilencedik évfolyamnak kell szerveznie a Fesztivált, programokkal, cakompakk.

Persze lehetne azzal védekezni (és meg is tették egyesek), hogy „de hát mi csak bevonjuk a gyerekeket a közösségi programokba, ez egy igazán nagyszerű és személyiségközpontú kezdeményezés, miért szidod, te mufurc lüke Luci?”, de azt azért ne felejtsük el, hogy eddig sem a tanárok tartották a programokat vagy a portás szórakoztatta a népet: nem, ugyanúgy a gyerekek aktívan közreműködtek, mint eddig. Ez alatt most elsősorban a szakkörök előadásait, kiállításait értsük, a 2005-ös és 2006-os programokban például nem is nagyon találni mást. Akit érdekel a többi program, itt kutakodjon, de ne feledje, az elmúlt három évben már más lett a leányzó fekvése.

A másik intézkedés sokkal érdekesebb. Mint már említettem, a Fesztiválon való jelenlét kötelező, lévén tanítási napon. Érdekes módon ez nem volt elég, pár éve ugyanis kötelezően jelentkezni kellett a programokra, meg kellett adni, ki mikor melyikre megy.

Érzitek a furcsaságot? Már így is kötelező jelen lenned, de emellett kötelező a programokra is jelentkezned kell! Mit jelent ez? Nyilvánvalóan azt, hogy a gyerekek maguktól nem vettek részt a programokon. Olyan mértékben és mennyiségben, hogy ezt egy mindenkire vonatkozó szabállyal kellett egyensúlyozni.

A fentieket már egyszer elmeséltem, ezzel zártam soraim: „Hacsak nem történik valami radikális változás, a fesztivál nem fogja megérni az érettségimet.” A jelek szerint nem kell ide kúra, csak el kell nézni a betegség mellett.

Felmerülhet a kérdés, mire fel pofázok úgy, hogy ott sem voltam. Nos, a fentiek szerintem önmagukért beszélnek, az újdonság pedig, amit most elmesélek, nem igényelte jelenlétem. Tudom, már egyszer visszaléptem attól, hogy leveleket publikálok, elvégre nem vagyok AKGLeaks, de 1) elvileg a magánlevél publikálható, amíg ez nem szerepel benne 2) az én szavaim nem adnák vissza kellő hitelességgel ezt az összedobott akármit, lássuk az évfolyamvezető-főszervező sorait inkább 3) csak részlet.

A mindenkori nyitóprogram a mindenkori nyelvi évesek bemutatkozása – ezek idén mi voltunk. Egy rohadt percet nem foglalkozott senki az egésszel, így tanáraink pár nappal a tavaszi szünet előtt (a fesztivál közvetlen utána van) egy nyitáson bejelentik, hogy… ők se foglalkoztak vele, de majd kitalálnak valamit és megoldjuk valahogy.

Április huszonnegyedikén, vasárnap, a tavaszi szünet közepén kapjuk ezt a levelet, a nyitónap jövő hét szerda. Az évfolyam az iskolában aznap reggel fog találkozni először, lévén szünet.

Emlékeztek, a megnyitó részét képezi a mindenkori 11. évfolyam nyelvi "bemutatkozása".  Mivel az elmúlt időszak meglehetősen sok más tennivalóval telt, a csoportoknak nem nagyon volt ideje erre külön készülni (vagy egyáltalán nem volt), de szerencsére mindegyik nyelvnek van egy-egy jó eleme, apróság, amit a nagyközönség elé lehet vinni, hogy kierőszakoljuk belőle az ujjongó vastapsot.

A következőt találtuk ki:
Feláll az évfolyam nyelvenkénti csoportosításban félkörben az aulában. Szemből nézve a sorrend: francia, spanyolok, német.
Kiáll/kiül középre X.+Y. és eléneklik/zenélik a 2 db nagyszerű spanyol dalt, amit a Kreatív Napokon is bemutattak (ergo egy már volt program újrahasznosítása)
A többi szám:
Francia: egy dal (ők biztosan tudják, hogy melyik?) (a belefektetett energiamennyiségtől és tájékozottságtól egy, az egész évfolyamot érintő program esetén lerobban a fejemről a kalap)
Spanyol: Waka-Waka tánc (no comment, csöpög a plafonról a kreativitás)
Német: Jódli – V. főszereplésével, a többi németes mosollyal az arcán tapsolja a ritmust. (szintén egy újrahasznosított program a Kreatív Napokról)
Mindegyik számhoz megy a zene, dal, tehát playback-ről megy az egész. No de ez így meglehetősen szokványos, sőt akár unalmas is lenne (bruhaha, komolyan? – a szerk.). Tehát a csavar: […] Akkor lesz jó, ha amikor elhallgat a zene azonnal abbahagyja az érintett csoport és "beáll alapállásba", azonban ezzel egyidőben észnél van a többi, mert nem lehet tudni, melyik szólal meg. Érthető? El tudjátok képzelni?
Na. Remélem, mindenki benne van és megmentjük a 11. évfolyam becsületét, ill. ismét megnyerjük a harcot az idővel szemben. (kiemelés természetesen tőlem)

Magyarán összesen 3 embernek van „konkrét” dolga (plusz annak, aki a zenét állítja), a többiek tapsolnak és átállogatnak, esetleg csoportban énekelnek. Mindezt a társulat első alkalommal az előadás előtt kb. fél-egy órával fogja először elpróbálni.

A diákok nem szerveztek, a tanárok 4 nappal az „akció” előtt összedobták ezt a, lássuk be, kissé megúszós produkciót. Összehasonlításképp a 2005-ös program:

11.00 Idegennyelvi csoportok bemutatkozása, színházterem
L. 7-es németcsoportja –Boci-csiga...
L. 7-es TMT-csoportja – Viccpercek
L. 10-es németcsoportja – A kirándulás
L. 11-es németcsoportja – Cirkusz
L. 11-es németcsoportja – Oscar-gála
K. 10-es angolcsoportja – Barátok közt
K. és W. 8-os angolcsoportjai – Megasztár
A műsorokszámok között reklámok – B. 10-es angolcsoportja

A fentiekre valószínűleg még tanórákat is szántak. Gyerekek, én megértem, ha nincs idő. Én megértem, ha sok dolog összefut. Én megértem, ha nem sikerül, ha nem érdekel senkit. De mi a francért játsszuk azt, hogy ez fontos nekünk? És most nem a kényszerszervezőkről beszélek, én biztos vagyok benne, hogy remek munkát végeztek és bízom benne, hogy ez a kissé improvizatív jellegű előadás is jól sikerült. De ha már a nyitóprogramot (kényszerből…) tartó társaságot és az őket erre vigyorral az arcukon buzdító tanárokat sem érdekli ez a dolog annyira, hogy legalább egy minimális energiát fektessen bele, ne hazudjunk már magunknak.

A szakkörök valahol ezért élnek, itt tudnak előadni az iskolának. Náluk ez az előre kitűzött cél. Mindenki más muszájból csinálja? Ez a fesztivál már halott, csak senki se veszi a fáradságot, hogy az EKG-re nézzen!

Nem állítom, hogy történetem vernei magasságokban szárnyal, de talán érdekes lehet. A blog rendszeres olvasói tudják, hogy az idei év az ún. „nyelvi év”, ahol a klasszikus tantárgyak nagy része nem is szerepel, helyette viszont heti tizennyolc órában tanuljuk a választott új nyelvet (kontrasztképp: heti 3 angol) – spanyol, német vagy francia. Az én esetemben németről beszélünk.

Tudni kell, hogy az év végére B2-es nyelvvizsga megtételére leszünk alkalmasak (a suliban írunk is egyet majd, írtunk már a többiből is), jómagam kitűztem célul a C1-et. Nagyjából hasonló ugrásnak lehet tartani azt, hogy jelenleg B1-s tudással mentem emelt érettségire.

Legalábbis hivatalosan.

Nyilvánvalóan egy ilyet nem vállal be az ember látatlanban, én is megírtam még… ööö, január végén egy feladatsort. Ha jól emlékszem, hetvenvalahány százalék lett, így úgy gondoltam, három hónap extra tanulással sikerül majd valami pofásat összehozni.

Ma már tudom, hogy a megírt nyelvtani feladat valószínűleg a legegyszerűbb volt, amit valaha írtak.

Namármost, az olvasásértés-részt megfelelő gógyival úgy is ki lehet tanulni, ha az ember a szavak 40%-át ott látja először. Meg lehet érteni, meg lehet fejteni. A nyelvtannál azonban ez nincs így: Albert effing Einstein se tudja megállapítani egy ott először látott ige prepozícióját, adott esetben nemét. Vagy akár a jelentését! Mint már írtam, egy kicseszett lutri volt az egész, ez persze nem idegesítene annyira, ha… de erről majd később.

Összességében, ha becslést kérnének tőlem, azt mondanám (felfelé és lefelé is torzítva egy kicsit a kiegyensúlyozottság jegyében), hogy 90-70-50-90 és a szóbeli majd egy hónap múlva jó esetben szintén valami magas: s bár az az ötvenes undorító, az egész összességében egy egész értékelhető számra jön ki (elvileg azt mondták 80% fölött éri meg az emelt érettségi, de az hogy lehet, amikor 50 pont plusz jár? Valamit biztos rosszul tudok). Szóval ja, a szövegértés és levélírás, ha nem is kutyafüle, de jól abszolválható. A nyelvtan lutri, a hallásértés meg…

Hát az kész. Én megkaptam a régi emelt hallásértés-feladatsorokat (meg igazából az összes mindenfélét), egy csomót meg is csináltam, ilyen még nem volt. Esküszöm, tényleg. Relatíve lassan és tagoltan beszélget az interjúztató az alanyával, tényleg, követhető módon. Hallgassatok bele ebbe, valahol a vége felé, az a második feladat – most komolyan, érthető. Olyannyira, hogy már inkább YouTube-videókkal edzettem, mert ott gyorsabban beszélnek.

Erre most mit kaptunk? Egy pasas grizzlykről és egyéb hasonló élményeiről beszél egy alaszkai vadaspark kapcsán, gyorsabban beszélve németül, mint ahogy én magyarul tudnék beszélni. Komolyan. Ráadásul olyan, óh, hétköznapi szavakat kell kihallani belőle, mint az állat valamelyik testrésze stb., amivel, hogy finoman fogalmazzak, jöjjenek vissza hétfőn: egy ismeretlen szót kihallani egy rendkívül gyors szövegből nagyon nehéz. Még egy hétköznapi szöveggel tudtam is volna mit kezdeni még a sose tapasztalt gyorsaság mellett is, de ez?

A csávóka három tized másodpercben mondta el, hogy grenzenlose Freiheit. Nem viccelek. Komolyan, egy kicseszett géppuska tára lassabban pörög, mint a „Bärenman” nyelve.

A 90-70-50-90 úgy jött össze, hogy 1) az olvasásértés megoldásaiban egyetlenegy híján teljesen biztos vagyok, csak lefelé kerekítek 2) a nyelvtan ismét lutri, lehet 50 is meg 90 is, középértékkel próbálkozom, 3) a hallásértésen van 4 ajándékpont a 22-ből (16 témából  10 hangzik el az első, könnyebbik feladatban, azt kell bejelölni), jól is jön, még 7 azért csak összejön, higgyétek el, nem becsülök lefelé az 50%-kal és 4) a levélírás nem vészes, rajta is ültem egy ideig, volt szótáram, azt pedig szerintem tudjátok, hogy fogalmazni tudok, akár a legnagyobb baromságról is hosszasan tudok értekezni.

Mindemellett meg persze az egész egy játék volt, az angol mindenféleképp jobb lesz, úgyse rakom be sehová és germanisztikát se tervezek tanulni (= nem viszem tovább a jegyet nagy valószínűséggel), csak egy önteszt volt, mint a C1 lesz majd nyáron/szeptemberben. Sokan biztos örömtáncot járnának egy cirka 70%-os emelt érettségiért, pláne nyolc hónap után: az egyetlen, ami itt megsérült, az a rendkívül nagy egóm ugyebár. A képességeimmel meg nincs baj, tudom. Az olvasásértésnél 22-ből 21 szerintem biztosan jó. Nem rossz az. Csak rosszul alakult az egész.

Innentől kezdve bizonyára nem vagyok még annyira sem objektív, mint egyébként, de ha már ígértem egy kis beszámolót az érettségi-készülésről, itt van.

*/@#&$ß*//*##!!!

Hadd jegyezzem meg mellékesen, hogy igen, április elején kipukkadtam és extra energiákat nem nagyon fordítottam a tanulásra – „csak” készültem. Na igen, és mi volt a készülésem az emelt érettségire? A korábbi emelt érettségik, of course!

Ez egy bizonyos szintig oké, de a fenti problémát nem oldja meg. És persze, azt se mondom, hogy én tökéletesen csináltam volna ezt az egészet (sőt), de egyszer nem ültünk le, egyszer nem vettük végig, s amikor jeleztem, hogy ezt nem lehet magolva és találjunk ki valamit… kaptam még.

Én meg úgy voltam vele, ők biztos tudják, mit kell csinálni. Most így visszanézve azt látom, lehet, hogy 2-300 igét és a velejárókat meglátom (és a felét mondjuk meg is jegyzem) így… de mi lesz a többi ezerrel? Szerintem ehhez a részhez elsősorban nyelvhasználati tapasztalat kell, ami nekem nem volt és nem is nagyon lehetett – meg sem próbáltunk azonban valami megoldást találni.

Én meg nem erőltettem, mert mint már írtam, bíztam abban, hogy ez egy működő módszer, amit jó okkal használunk. De ez kevés. Úgy érzem, én egy olyan tehetség vagyok, aki ápolásra szorul, magától képtelen teljesen kibontakozni. Ha már itt tartunk, a tehetségek 99%-a ilyen, nem?

Kontrasztképp: hallásértési feladatot csak egyedül csináltam, otthon. Órára nem fért bele, mert csak én mentem emeltre. De ennyi. Csak magamnak, magammal.

Persze biztos csak csalódott vagyok. De ha már itt tartunk, biztosan elég volt a jelentkezéssel kapcsolatos döntéshez egy feladatsor? Ja, hogy a döntés az enyém volt, már csak azért is, mert a tanárom széttárta a kezét, amikor kérdeztem? Hogy ő igazán nem akar mondani semmit?

És nem lett azért szörnyűséges. De nem ilyen lovat akartam, vállalom.

Most már laza év vége van, a szóbeli angolból nem nagy dolog, a németig még egy hónapot tanulok, nem lesz baj. Lesz majd valamikor egy B2-es vizsga, nem tényező – és ha az is lenne, akkor is csak 2% lenne az év végi jegyben, amit már amúgy is lezártunk, hogy érettségizhessünk.

Ezt az egészet egy kicsit helyre kell pakolnom. Szar eredmény, de valahol mégse szar, amúgy sem számít, de lehetett volna jobb… a fene tudja.

Ma vagy holnap a tanárértékelésemről lesz szó. Stay tuned.

---

Mivel itt nincs (még?) „releváns posztok” automatikusan generált elem, jómagam fogom betenni a linkeket:

Életem első emelt érettségije

Tanárértékelés az AKG-ban

Avagy mit keres egy YouTube-videó egy angol érettségin? Gyors élménybeszámoló egy érettségiről.

Már párszor jeleztem, hogy az előrehozott érettségijeim (ill. előtte a projekt) miatt nem írok mostanában posztokat – jelentem, a könnyebbiken (angol emelt) túlvagyok, holnap jön a német emelt – a jelenlegi pontszámítási rendszert nézve persze csak virtusból, de azért szeretném minél jobbra megírni. A nyelvtani rész totál lutri.

Már volt tavaly egy előrehozott érettségim (informatika), de az középszintű volt s így azt az AKG-ban írtuk meg – ez most egy kicsit más volt.

Próbálok egy legalább részben kronologikus élménybeszámolóval előrukkolni: a tény, hogy fél nyolcra mentem a szokásos negyed kilenc helyett, azzal járt, hogy fél nyolc helyett hatkor keltem – ha nem is külsérelmi, de egyéb nyomok biztosan látszanak a fejemen ennek kapcsán.

Az ember ugyebár korán elindul, nehogy elkéssen – ez azzal jár, hogy már hétkor ott ül az iskolaépület előtt, várakozva. A várakozás, mint olyan, visszatérő elem lesz a történetünkben. Lényeg a lényeg, fél nyolckor bebattyogtam az iskolaépületbe – s mivel nem volt kedvem beállni a minimum 30 gyerek alkotta amőbába a teremkiírás előtt, inkább felmentem a negyedikre (vegyük már hasznát a digitális akármiknek a folyosón, melyek nagy betűkkel hirdetik, hogy „emelt érettségi a negyediken”) és tizedannyi macerával meg is találtam a helyem.

Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy felesleges volt az ünneplőn agyalnom, ugyanis miután az OH-ban azt mondták, hogy „az alkalomhoz illően”, a fehér zakóm még mindig jobb volt, mint egy kötött fekete pulcsi alatta egy kikandikáló narancssárga pólóval – s nem, ezt most nem kezelem úgy, mint az iskolai erőltetést, mert ez „hivatalos” és senkinek a tekintélye nem romlik, ha nem küldeti ki érte az illetőt (emelt esetén legalábbis biztosan, lévén idegen iskolában a diák). Ja igen, tehát ha valaki ma látott az utcán egy fehér zakós-vörös aktatáskás göndör hajú rohangászó fiatalt, az nagy valószínűséggel én voltam. Moving on!

Az eleje igazából úgy ment, ahogy az ember egy érettségit elképzel, minden cuccot hátrarakattak, telefon kikapcs-kalapáccsal összetör, hogy biztosan ne szólaljon meg, hatodjára is meghallgatjuk a tudnivalókat… melyek közt ott szerepel, hogy egy adott vizsgarész végén nem lehet kimenni. Erre majd még visszatérünk, de most muszáj vagyok megemlíteni a szótárakat.

A fucking szótárak. Most komolyan vegyek egy szótárat egyetlen alkalomért? Azt még talán meg is tudnám érteni, hogy elvárják, hogy hozzak – de az iskolám nyolcszáznegyvenhatezer-ötszáztizenhét szótárából miért nem kapok egyet? Mert kell a vizsgázóknak. Vésztartalékul.
Magyarán én, mint vizsgázó, azért nem kapok szótárat, hogy legyen a másik vizsgázónak, ha mégsincs neki. Csak én gondolom úgy, hogy ha ezzel a módszerrel (majdnem?) minden diákra jut szótár és az iskolák simán biztosíthatnák azt a diákoknak? Akkor nem kellene arra kérni a vizsgázót, hogy a kavarodás elkerülése végett írja bele nevét a szótárba – ami az én esetemben vicces lett volna, ugyanis kölcsönkaptam egy ismerőstől. Végül ráraktam a táskámat, gondoltam, az is segít elkerülni holmi tulajdonjogi félreértéseket.

A szövegértéses feladat semmi érdemleges (bár „on Earth” helyett „on earth” szerepelt az egyik szövegben), olyannyira nem, hogy negyvenkilenc átnézés és a felírt kód hatvanhatszori ellenőrzése után még mindig maradt 15-20 percem. Ez ugyebár azért gázos, mert nem lehet kimenni a teremből, a könyvemet meg nyilvánvalóan nem tarthattam magamnál, így hát maradt az ablakból látható fa anatómiai pontosságú vizsgálgatása.

Most mondanám, hogy ez volt életem legunalmasabb  negyedórája, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert ugyanez megismétlődött a nyelvtani feladatsor után – a kettő közt egyébként nincs szünet, amint lejár az elsőre adott 70 percnyi idő, jön a következő a maga 50 percével. Abban is volt egy elírás, egy autóról volt szó: „doing 8 mph instead of 2 mph” ami feltételezésem szerint „going…” akart lenni. És igen, nyelvtanhitler vagyok, de tuti nem vettem volna észre ezeket, ha nem lett volna időm az anyag sokszoros átnézésére. Miután ezzel is megvoltam, megint jött a fa.

A hallásértés előtt volt tizenöt perc szünet, mert a technikailag képzett gárdának ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy behozzanak egy magnót, bedugják, betegyék a CD-t, odatekerjék a megfelelő helyre és leteszteljék, kellően hangos-e. Nem baj, legalább váltottam pár szót a szintén itt érettségiző osztálytársakkal.

A hallásértésben egyébként több dolog is vicces volt, az egyik a trademark feladatok közötti zene (itt is szerepel, kis vidám trallala), a másik az, hogy az egyik szöveg egy YouTube-videóról szólt. Igen, a United Breaks Guitars dalról volt szó, részletet is hallhattunk belőle. Már csak azért is jól szórakoztam, mert már ismertem a videót – szerintem ember nem vigyorgott még ily vadalmaszerűen érettségi közben, mint én.

Én még azon is elmosolyodtam, amikor „tick”-kel kellett jelölnöm valamit, lelki szemeim előtt ugyanis azonnal egy jelölőatka jelent meg – lett légyen bármi is az.

Itt érthető okokból nem volt várakozási probléma, így a fa további vizsgálata elmaradt. Végül, de nem utolsósorban pedig jött az íráskészségi feladat, melyhez a korábban már jól meganyázott-teleírt szótárakat is használhattuk. Igazából egyszer nem nyitottam ki, de jó, hogy kéznél volt. Szerencsére – lévén az utolsó feladat – ezt már nem kell végigvárni, az ember beadhatja és távozhat (a többinél miért nem lehet kimenni a folyosóra?). Szerintem egy jó fél óra után kész is voltam – na, ha végig kellett volna ülnöm a rendelkezésre álló kilencven percet, az biztos, hogy valakit pofán lövök.

Még egy dolgon csodálkoztam, az pedig az volt, hogy az angol érettségi írására használt terem (az legalábbis, ahol én voltam) egy csomó angol nyelvű tablóval volt kidíszítve. Oké, nagy valószínűséggel nem fog tudni a diák a Michael Jackson-élettörténeti tablóról hasznos dolgokat lelesni, de mellettem például az újrahasznosításról volt valami, egy idevágó szöveg esetén lehet, hogy találok valami szókapcsolatot vagy prepozíciót, amit nem tudok. Lehet, hogy csak apróság, de basszus, matek érettségin se legyen már kint a mínuszbépluszmínuszgyökalattbénégyzetmínusznégyácéperkétá.

Ha már hülye számsorok, az biztos, hogy nem felejtem el hamar a kismilliószor felír(atot)t azonosító kódot.

És hát igen, az is biztos, hogy a holnapi emelt németen minden egyes fa-analízissel töltött percet, minden egyes vigyort, minden egyes „hát ez könnyű!”-t vissza fogok sírni…

Még jó, hogy csak virtusból csinálom.

Egy jó ideje nem írtam már posztot, s megértem, ha páran azt hiszik, nem is fogok már - ez azonban egy naiv gondolat: április 20 volt az egész éves projekt leadásának határideje, úgyhogy az április nagyobb része erre ment el, május 5-6 pedig előrehozott érettségi. Kettő közt még beteg is voltam. Angol nem tétel, német az. Ha azt letudtam, már Hawaii van, a szóbeli egy hónapra rá várható, az egyik nyelvből sem aggaszt különösebben.

Írástervek (a közeljövőre, a tervezetteken felül - ha lenne időm, mindről rittyentenék most egy oldalt):

- Látszatmegoldás látszatproblémákra

- Egy apróság a Fesztiválról (igen, úgy is tudok egy fontos apróságot, hogy nem voltam ott)

- Egész éves projekt

- Patrónusok, a patrónusi rendszer (új, összegző)

- Amit a strucc is irigykedve néz

- Érettségire készülve

- Vendégdiákok

Már a blogon is szerepelt egy  kis történet, amikor egy túlsütött melegszendvics által okozott tűzriadó szakított félbe egy tanórát. Ez nem először fordult már elő, s ha hozzávesszük az évi egyszeri próbariadót, láthatjuk, hogy már-már megszokottnak is nevezhető a sziréna hangja. Emlékeim szerint egyszer még hülyeségből is benyomta valaki. Ez mind-mind egy elfogadható határértéken belül van számomra, az azonban már nagyon nem, ha egy évfolyam a kis meglepetés-partizánakciójára a tűzjelző segítségével szedi össze az iskola népét az aulába.

Gyerekek vagyunk, persze, legalábbis már tapasztaltuk, hogy nem minden AKG-s diák olyan érett, mint amennyire ebben, az ezt elősegítő környezetben lehetne. Jelenlegi tizenharmadikosaink (mindenki számolja ki magának, ez hány éves kort feltételez) jövő hét szombaton ballagnak és ma egyrészt teleszórták lufikkal az iskolát, másrészt… erről szól maga a poszt.

A nyitóbekezdésben már leírtam, mik az AKG-s tapasztalataim a tűzriadókkal (a felgyújtott faliújságot most ne emlegessük). A tűzriadó most azonban nem mássá avanzsált, mint az iskolapolgárok egy helyre gyűjtésére használt eszköz.

Tudniillik a tizenharmadikosok (természetesen tanári beleegyezéssel) valamikor egy körül bekapcsolták a tűzjelzőt és ezáltal az összes iskolapolgár a kapu felé (az aulán át persze) sietett. Ott aztán vizeslufikkal, buborékfújással és ipari mennyiségű vízipisztollyal locsoltak meg ökörködtek meg „avattak be”, majd aztán a mindenki által nagyon kedvelt Macarena-örökzöld zenéjére annak csodálatos táncára próbálták meg rávenni a diáksereget.

Namármost, én azon a nagyon hülye holtsávon vagyok, ami egy átlag sulinál liberálisabb, de egy AKG-nál konzervatívabb gondolkodásmódot takar. Nekem az egész izé nem nyerte el a tetszésem – és meglepetve láttam, hogy ez már az AKG-s lazaságon is túlszaladt, ugyanis sem a csoportnyomás és a hívogatás, sem az „AKG-feeling” nem volt elég arra, hogy a végén a körtáncba fajuló Macarena-cuccot tényleg mindenki csinálja: normál körülmények közt talán vagy fél tucat „renitens” akad, most minimum a tízszeresük. A kedvetlenség és a „legyünk túl rajta” jeleit láttam az arcokon, már ha egyáltalán foglalkoztak a tizenharmadikosok produkciójával - a ruhák szárazságának óvásán túl.

Ez csak egy gyors közbevetés volt sajátos morgómikiségem mellett. A lényeg nem ez, hanem a tűzjelző.

Tudniillik, amint meghallottuk, az órát tartó tanár felsóhajtott és azt mondta: „várjatok, asszem a tizenharmadikosok szerveznek valamit, megyek, megnézem” – és otthagyott minket. A protokoll ugyebár az, hogy a tanár hagyja el utoljára a termet. Nem rá hegyezem ki, Isten ments: a lényeg a tűzjelző elbagatellizálása.

Az évfolyam folyosóján egy csomó gyerek beszélgetett röhögcsélve, nem törődve a tűzriadó hangjával: bizonyára tájékozottak voltak. Tetejébe korona, hogy még a másodikon sem jártunk, amikor elhallgatott a sziréna, úgy kellett leterelni vagy 40-80 gyereket, akik már indultak is volna visszafelé.

Most tegyem fel a bagatell kérdést, miszerint „És akkor mi van, ha tényleg kigyulladt az iskola?”?

Így is problémát okozhat (reméljük, sosem kerül  rá sor!), hogy a gyerekeknek a tűzriadóról a próba vagy jobb esetben a füstölgő szendvics jut eszébe. Ezek viszont legalább jogos használatból fakadtak. Hatalmas felelőtlenség a tűzjelzőt közösségi összetrombitálónak használni – vészhelyzetekre van kitalálva, nem erre. Meg vagyok döbbenve, hogy ez bárkinek is eszébe juthatott.

Most komolyan, képzeljük el, hogy valaki a hetvenes évek nukleáris fenyegetettsége közepén a légópincében állítja fel cirkuszát, majd elintéztet egy légiriadót.

A tűzjelzővel tanári beleegyezéssel ökörködünk? A protokoll látszatára sem adunk ezért? MACARENA?! Ez komoly?