Alternativity

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Az alábbi írás már egyszer megjelent az [origo] főoldalán. Egy tanár szerint az alább szereplő állítások valóságosságát a blogom léte önmagában cáfolja. Ööö… nem. Nem rólam van szó benne.

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (egy tanár kiabálva veszekedett velem a róla írt poszt miatt – azokról már ne is beszéljünk, amikről csak másodkézből értesültem) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom Nincs szó argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül. Minek akkor a tanárértékelés? Oké, hogy egy füstölgő kupac trágya, de akkor is… vagy pont ez a baj? Annyira semmitmondó, szürke, jelentéktelen, értéktelen dolgok jönnek ki a tanárértékelésből, hogy a tanárok fejében meg sem fordul, mi lehet az ábra egyébként?

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Nem kellene egy, a világ kisebb és nagyobb dolgairól való beszélgetésre alapuló, akár fakultatív „tanóra”? Volt már ilyen ötlet?

Rendszeres hírfaló vagyok. Napi rendszerességgel követem a kis- és nagyvilág eseményeit. Hazug politikustól az alkotmánytervezeten át egyéb hülyeségekig. Önmagában megérne egy hosszabb írást, hogy hogyan alakul ki ez a folyamat, hogyan találja meg egy, ebbe az egészbe saját magától belekerülő fiatal azokat az orgánumokat és hangokat, amik érdeklik és amikkel egyetért – ennek azonban itt nincs most helye. Aminek talán van, az az, hogy az AKG-ban talán szintén jól jönne valami ilyesmi. Egy óra, ahol szervezett keretek közt beszélgetnénk a világ dolgairól. Szigorúan csak idősebbeknek – ne értsen félre senki, én csak azt nem szeretném, hogy az ifjabb ifjúság, aminek még annyira sincs kialakult véleménye, mint a 17-18 éveseknek, befolyásolva legyen.

Bár még mindig nem írtam az angolórákról, annyit gyorsan megemlítenék, hogy heti három óránkban folyamatosan a körben ülős-beszélgetős rendszert használjuk (legfelső csoport, a többieknél azért nem így működik persze). Az állandóan fantasztikus hangulat és a sírva röhögés mellett általában komoly témákról beszélgetünk, komolyan – meglepően jól működik a dolog egyébként. Nemrég Líbia és a többi arab ország kaotikus állapota volt a téma. Jövőre lesz Circle Speak, felteszem, az szintén erre fog majd hasonlítani. Ezeket az órákat leszámítva nem is nagyon tudok olyat mondani, ahol valami „aktuális” hosszabb távon előkerül vagy egyáltalán előkerülhet. Médiaórán a WikiLeaks (s ki tudja, később talán Charlie Sheen?) került szóba egyszer meg természetesen a West Balkán, néhanapján (főleg régebben) esetleg a csibén ez-az. Nyitás… ezt inkább hagyjuk. Tanáraink szoktak néha érdekes apróságokról kisebb előadásokat tartani, de ez, lássuk be, nem ugyanaz, mint amit én keresek – mindemellett persze rendkívül érdekesek.

Szerintem megfontolásra érdemes lehet egy, a világ aktualitásait negyven percben átbeszélő, felnőttekkel-gyerekekkel jól összerakott óra ötlete. Nem a tájékoztatás lenne a célja, már csak azért sem, mert az eredendően szubjektív (mind minden). Értelmes és érdeklődő felnőttek és gyerekek beszélgetnének fontos és „fontos” dolgokról a világban.

Természetesen hasonló alapötletre épülve lehetne az általam javasolt kötelező alkotókör valami hasonló dolog, nyilvánvalóan egy kicsit másképp, talán egy fokkal jobban a tényközlésre, az összefüggések megvilágítására helyezve a hangsúlyt a kötetlen véleménycsere helyett (lévén szó fiatalabbakról). Átkozottul nagy felelősség lenne – elvégre valamilyen mértékben világképet formálna. Talán ez több is, mint az átlagos tanári feladat: az információátadás. Hiszen, ha belegondolunk, a matematika vagy a biológia esetén nincs szó szubjektivitásokról, lezáratlan kérdésekről, magánvéleményekről.

Némileg előítéletes, tudom: humán orientációjú tanárok vihetnék hetedikben-nyolcadikban (ill. kilencedikben-tizedikben is) az informáló-tájékoztató jellegű szak/alkotókört, majd utána voltaképp bárki egész egyszerűen társalogna a diákokkal a mindennapi nagyvilági eseményekről.

Az enyhén ironikus, hogy a fenti forgatókönyv esetén valószínűleg én magam lettem volna egyike azoknak, akik kevéssé lettek volna megelégedve az „első etappal”: talán túlzottan el- illetve belemagyarázósnak találtam volna. Különböző, a diákok érdeklődési körére szabott, érdekes újságcikkekkel, könyvekkel orvosolnám önmagam hipotetikus problémáját. Az egész lehetne egyfajta tájékozódós-tájékoztatós szippantás a nagyvilágba az első pár évben (annak minden felelősségével), aztán fokozatosan a véleménycsere felé irányulva érne a foglalkozás a résztvevőivel összhangban. Fejlesztené a vitakészségeket is (a kilencedikes angolóráim egyik elsődleges célja volt ez, szerintem remek választás egyébként). Igazi személyiségközpontú, alternatív javaslat, nem? Az összes logisztikai és felelősségi nehézség mellett és ellenére is.

Lehetne a neve a történelemóra mintájára "jelenóra".

Az AKG tényleg rendkívül sokféle szakkört (alkotókört) indít, a tűzzománc-iskolaújság-film-fotó-színjátszók-irodalmi önképző lánc még csak a legklasszikusabbak közé tartoznak. Azt leszámítva, hogy itt is idő, míg tisztázódik az órarend, a rendszer aránylag jól működik. A címbeli probléma a nagy választéknak hála szerencsére ritkán fordul elő, de azért még így is meg tud mérgezni foglalkozásokat. Egyszerű(?) megoldási javaslat alant.

Ha esetleg valaki nem olvasta volna korábbi posztomat a hetedikes alkotóházról (kézművesmunka, varrogatás, kiscöncöle-nagycöncöle), az esetleg tegye most meg, ugyanis az ott leírt problémásabb aspektusok fognak visszaköszönni majd. Tudni kell, hogy az AKG-ban az alkotóköröket egy ideig kötelező látogatni.

Kötelezően választható. Hetedikben mindenkinek a fent már linkelt alkotóház gyönyöreit kell élveznie, majd nyolcadikban és kilencedikben kötelezően kell legalább egy szakkört választania a tényleg hatalmas kínálatból (ha nincs húsz, egy sincs). Alapjáraton ez a nagy választék elősegíti a „megúszós választást”, mivel a gyerekek legnagyobb része tud olyan szakkörre menni, ami érdekli is.

De mi van akkor, ha nem tud vagy nem akar? Ha a tény, hogy év végén jegyet kap a három évig kötelező alkotókörre, arra ösztönzi, hogy inkább egy lazát keressen magának? Egy olyat, ahol ismeri a tanárt és tudja, el lehet lavírozni egész évben?

Ha ez csak az ő dolga lenne, nem érdekelne különösebben, elvégre a magánügy az magánügy. Igen ám, de mivel egy alkotókörről beszélünk, ahol produktív munka zajlik/zajlana, már amennyiben erre mód van, igencsak fojtogató tud lenni a bliccelgető, „majd legközelebbre csinálok valamit”-hozzáállás. Minden személyeskedés nélkül, de amikor valaki nyolcadikban az irodalmi önképző honlapcímének a gooogle.com-ot javasolta, hogy a webcímet elírók odakerüljenek, feltételezi, hogy a dolog komolyságát nem igazán látja. Na persze egy szándékosan alternatív weboldal esetén még akár érthető is lenne. Ez most azonban lényegtelen. Elég az hozzá, hogy az önképző egy évvel később el sem indult (idén szerencsére ismételten igen). Meg tudom érteni. Ha az elkészült írások mennyiségét nézzük… kukk itt. Ugyanez az idei évre is igaz valahol, de legalább kreatív munka zajlik. Nyolcadikban még valamiféle sportrovat is létezett (volna), én egy elkészült írásról sem hallottam. Kontrasztképpen: ez egy tizenöt perces munka volt

Csupán azt akarom ezzel demonstrálni, hogy nem az egyén magánügye az, ha alibizik a szakkörön: az egész foglalkozásnak rosszat tesz vele. Még akkor is, ha jegyet kap év végén (érdekelne, milyen jegyek társultak ezekhez a teljesítményekhez egyébként), és ezáltal következménye van hozzáállásának, a tanár tudomásom szerint ki nem dobhatja a diákot a szakkörről – vagy ha igen, nem teszi.

Természetesen csak azokról az alkotókörökről tudok beszélni, amiken részt vettem: alkotóház, Szubjektív és irodalmi önképző – tapasztalataim mindháromra vonatkoznak, s még az iskolaújság esetében jelent meg leginkább (egyáltalán). A javaslatom az lenne, hogy adott elvégzendő feladatmennyiséget állapítsunk meg… illetve nem, ez már megvan. Mindössze az az apróság hiányzik, hogy nincs következménye a minőségi vagy mennyiségi elmaradásnak. Kevés dolgot gyűlölök jobban annál, mint amikor a tanár szinte vagy szó szerint kérleli a diákot, hogy csináljon már végre valamit. Ha rajtam múlna, futna valami átkozottul egyszerű alkotókör, ami nem igényel sok energiát az azt tartó tanár részéről (nem is feltétlenül muszáj, hogy alkotókör legyen egyébként, akár tanulószoba is lehetne, igazából az a legegyszerűbb kérdés, hogy kitaláljunk ide valami megfelelőt), ami órarendi tárgy lenne. Ugyanúgy, mint az összes többi alkotókör (khm, jegy). A tárgyat ki lehet váltani más alkotókör(ök)re való jelentkezéssel. A tárgy hetediktől kilencedikig „él”. A csavar annyi, hogy ha a tanár nem elégedett a diák teljesítményével az alkotókörön és/vagy nem felel meg az előre megállapított normáknak, a diák automatikusan be-, illetve visszakerül ebbe az egyszerű, kötelező tárgyba. Az alkotókörökön csak az vegyen részt, aki alkotni akar. Arról is lehetne értekezni, van-e értelme annak, hogy kötelező és jegyre menő dolog. Az azonban biztos, hogy senkinek sem tesz jót az alibizés. Sem az alibizőnek, sem a foglalkozás többi résztvevőjének, sem a tanárnak.