Már a blogon is szerepelt egy  kis történet, amikor egy túlsütött melegszendvics által okozott tűzriadó szakított félbe egy tanórát. Ez nem először fordult már elő, s ha hozzávesszük az évi egyszeri próbariadót, láthatjuk, hogy már-már megszokottnak is nevezhető a sziréna hangja. Emlékeim szerint egyszer még hülyeségből is benyomta valaki. Ez mind-mind egy elfogadható határértéken belül van számomra, az azonban már nagyon nem, ha egy évfolyam a kis meglepetés-partizánakciójára a tűzjelző segítségével szedi össze az iskola népét az aulába.

Gyerekek vagyunk, persze, legalábbis már tapasztaltuk, hogy nem minden AKG-s diák olyan érett, mint amennyire ebben, az ezt elősegítő környezetben lehetne. Jelenlegi tizenharmadikosaink (mindenki számolja ki magának, ez hány éves kort feltételez) jövő hét szombaton ballagnak és ma egyrészt teleszórták lufikkal az iskolát, másrészt… erről szól maga a poszt.

A nyitóbekezdésben már leírtam, mik az AKG-s tapasztalataim a tűzriadókkal (a felgyújtott faliújságot most ne emlegessük). A tűzriadó most azonban nem mássá avanzsált, mint az iskolapolgárok egy helyre gyűjtésére használt eszköz.

Tudniillik a tizenharmadikosok (természetesen tanári beleegyezéssel) valamikor egy körül bekapcsolták a tűzjelzőt és ezáltal az összes iskolapolgár a kapu felé (az aulán át persze) sietett. Ott aztán vizeslufikkal, buborékfújással és ipari mennyiségű vízipisztollyal locsoltak meg ökörködtek meg „avattak be”, majd aztán a mindenki által nagyon kedvelt Macarena-örökzöld zenéjére annak csodálatos táncára próbálták meg rávenni a diáksereget.

Namármost, én azon a nagyon hülye holtsávon vagyok, ami egy átlag sulinál liberálisabb, de egy AKG-nál konzervatívabb gondolkodásmódot takar. Nekem az egész izé nem nyerte el a tetszésem – és meglepetve láttam, hogy ez már az AKG-s lazaságon is túlszaladt, ugyanis sem a csoportnyomás és a hívogatás, sem az „AKG-feeling” nem volt elég arra, hogy a végén a körtáncba fajuló Macarena-cuccot tényleg mindenki csinálja: normál körülmények közt talán vagy fél tucat „renitens” akad, most minimum a tízszeresük. A kedvetlenség és a „legyünk túl rajta” jeleit láttam az arcokon, már ha egyáltalán foglalkoztak a tizenharmadikosok produkciójával - a ruhák szárazságának óvásán túl.

Ez csak egy gyors közbevetés volt sajátos morgómikiségem mellett. A lényeg nem ez, hanem a tűzjelző.

Tudniillik, amint meghallottuk, az órát tartó tanár felsóhajtott és azt mondta: „várjatok, asszem a tizenharmadikosok szerveznek valamit, megyek, megnézem” – és otthagyott minket. A protokoll ugyebár az, hogy a tanár hagyja el utoljára a termet. Nem rá hegyezem ki, Isten ments: a lényeg a tűzjelző elbagatellizálása.

Az évfolyam folyosóján egy csomó gyerek beszélgetett röhögcsélve, nem törődve a tűzriadó hangjával: bizonyára tájékozottak voltak. Tetejébe korona, hogy még a másodikon sem jártunk, amikor elhallgatott a sziréna, úgy kellett leterelni vagy 40-80 gyereket, akik már indultak is volna visszafelé.

Most tegyem fel a bagatell kérdést, miszerint „És akkor mi van, ha tényleg kigyulladt az iskola?”?

Így is problémát okozhat (reméljük, sosem kerül  rá sor!), hogy a gyerekeknek a tűzriadóról a próba vagy jobb esetben a füstölgő szendvics jut eszébe. Ezek viszont legalább jogos használatból fakadtak. Hatalmas felelőtlenség a tűzjelzőt közösségi összetrombitálónak használni – vészhelyzetekre van kitalálva, nem erre. Meg vagyok döbbenve, hogy ez bárkinek is eszébe juthatott.

Most komolyan, képzeljük el, hogy valaki a hetvenes évek nukleáris fenyegetettsége közepén a légópincében állítja fel cirkuszát, majd elintéztet egy légiriadót.

A tűzjelzővel tanári beleegyezéssel ökörködünk? A protokoll látszatára sem adunk ezért? MACARENA?! Ez komoly?