Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Egy rövid gondolat a kötelező természettudományos érettségiről

Pörög a projekt, holnap van a leadás, elsősorban ezért nem jelentkeztem a közelmúltban. Most egy tanáromtól úgy tudom, (most éppen?) lesz kötelező természettudományos érettségi – bár ide tartozhat a földrajz is. Gyors kommentár alant.


Valaki, aki nálam okosabb (vagy legalábbis annak hiszi magát), kérem, válaszoljon nekem az alábbi kérdésekre! Zárójelben az én válaszaim.

Fog a kötelező érettségi javítani a képzés minőségén? Nem.

Megelőzte a szakmával való részletes konzultáció a tervezet kidolgozását? A kormány többi lépését megnézve valószínűleg nem, de nem tudom.

Más, több anyagot adnak le, esetleg nagyobb óraszámban? Valószínűleg nem. Ha igen, minek a rovására? Gondoltak erre, vagy csak „majd megoldja az iskola”?

Ha azt nézzük, hogy a jelenlegi érettségi pontszámítási rendszerben körülbelül 100/5=20 pontot ér az 500-ból egy érettségi eredmény, feltételezhetjük, hogy a nem ebbe az irányba továbbtanuló diákok fontosnak fogják tartani ezt az érettségit? Nem. Összehasonlításképp: az egyetem által kért tárgyak értéke extra 100 pontot ér az eredeti mellett.

Fog a tárgy iránt nem érdeklődő, az érettségit kényszerből letevő diákok hada javítani a természettudományok nimbuszán? Szerintem nem, s a probléma amúgy sem itt keresendő, hasonlítsuk össze a szituációt a többi kötelező tárggyal, nem ez a „népszerűség” kulcspontja.

A jobb lehetőségek miatt külföldre kimenő, természettudomány iránt rendkívül érdeklő fiatalok itthon fognak maradni emiatt? Nem csak, hogy nem, de sokkal többet is érnek e szempontból, mint a tárgyat kényszerből letevő több ezer diák.

A hiányos felszerelés és kellékhiány problémáján változtat ez? Természetesen nem.

Félre ne értsen senki, az érettségit én is nevetségesen megúszhatónak találom, de ezen nem az előrehozott érettségi esetleges eltörlése és további tárgyak hozzáadása segítene, hanem például a nevetségesen, röhejesen egyszerű középszintű érettségik lerombolása és helyüknek sóval való behintése. Az egyetlen része a tervezetnek, mellyel egyetértek, a kötelező emelt szintű érettségi gondolata.

Szakértelmet viszont nem látok. Mit mondjak azokra az emberekre, akik azért akarják eltörölni az előrehozott érettségit, mert apáink idejében nem volt? Sokat elárul a gondolat.

7 Tovább

Heti apró (2011. március 28-április 1.)

Vizsgakészülés, apróságok és természetesen maga a vizsga. Bónusz: Sacher-torta!



A hétfői nyitáson viccek helyett Fukushima volt a téma (ismét). Tök jó. Minden bántás nélkül mondom, szerintem nagyon jó dolgok születnek abból, ha a suszter a kaptafánál marad.

A hét németórái egyébként most aztán tényleg száz százalékig a vizsgára való készüléssel (illetve egyszer vicces feladatokkal) telt, mivel kivégeztük a harmadik tankönyvünket is. Rituális égetés vagy akasztás nem volt, sem a Koránhoz hasonló tárgyalás.

Médián némafilmezünk és nevetünk, illetve filmplakátokat vizsgálgattunk.

Angolóránk kapcsán talán az egy érdekes apróság lehet, hogy Fukushima-ügyben olvastunk egy még meg nem jelent cikket – ez ahhoz vezetett, hogy angol nyelven(!) konkrétan összeraktuk és végigvettük mindazt, amit egy laikus jó esetben el tud mondani az atomerőművek működéséről és a bennük zajló folyamatokról. Fizikaóra angolul? Különös volt, nagyon érdekes.

Április huszadika a nagy, egész éves projekt leadási ideje (hamarosan újra írni fogok róla). Zajlik hát a hajrázás szinte mindenkinél, kinél jobban, kinél kevésbé. Az egészet megspékelik a mostani hét elejét magában foglaló harmadik „Kreatív Napok”, mely során, ki nem találnátok, egy kis projektet kell elkészíteni. Erről majd pár napon belül.

Jövő hét végén érkeznek a cserediákok (róluk is fog szólni majd a jövő utáni hét), így a fenti hét csütörtök délutánján a programokat szerveztük ill. aki akart, megejthetett egy utolsó utáni szóbeli-próbát. Ja, és bár nem része a haladási naplónak, de echte Sacher-tortát is ettünk, rá lehetne szokni. :)

A péntek a nyelvvizsga napja volt. A szóbeli kicsit csúszott, így az irodalmi önképzőt annak kezdete után egy szolid fél órára otthagytam, agyamat németre váltottam át, majd visszajöttem folytatni ott, ahol abbahagytam. A vizsgaeredmények már meg is lettek hétfőre (az ember annak fényében tudja ezt a leginkább értékelni, amikor anno 3 heteket kellett várnia egy epochazáró eredményére), nem lettek rosszak. Kíváncsi leszek a B2-re.

Egy különlegesség: a könyvtárakról és iskolai funkciójukról szóló írásomhoz érkezett egy nagyon érdekes hozzászólás az iskolánk könyvtárosától – technikai okokból itt tudom csak lehozni:

---------------------------------------------------

Kedves  AlterNaty!

Nem fogok sopánkodni -mint a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől címet viselő beszélgetőskönyv két nagyöregje, Umberto Eco és  Jean Claude Carierre teszi-, nem esem kétségbe a felvetéseidtől, ellenben jólesően nyugtázom, hogy kritikád tárgyává lettünk végre mi is (no, nem személy szerint a könyvtárral sáfárkodó könyvtáros tanárok, de maga az intézmény/ a szervezet ),  tehát létezünk, vagyunk, számodra is, nem csak  köztes megállóként a virtuális világba, de mint problémadomb, hegynek neveznem szerénytelenség volna.

Most csak egy villám reagálást engedj meg, aztán ha tudom (idő/erő) folytatom!

Bejegyzésed két mulasztásomat is eszembe juttatja:

-Az elmaradt röpiratomat.

T.i.  2006-ban, pont a ti hetedikes generációtokon/évfolyamotokon vettem észre, figyeltem meg, hogy bizony nektek - közületek sokaknak-  a sz.gép/internet lehetett az első benyomás, mint látvány, mint fizikai valóság  és nem a könyv. Valószínűleg jól érzékeltem azt is, hogy többet láthattátok szüleiteket gép előtt a klaviatúrát pötyögtetve, mint könyvet olvasva.- Igen erről szerettem volna akkor beszélni a kollégáknak, hogyan s miből jutottam erre a következtetésre, mit tapasztaltam, mi ebben az érdekes és nyugtalanító, mi ebben a reményteljes és felszabadító! - Azóta ezt megtették mások, de akkor a hazai pedagógiai berkekben erről még nem sok szó esett; hogy lenne még ma is mit mondani erre, a te kicsit technicista/ pragmatista megjegyzéseid is figyelmeztetnek.

-A nálatok -hetedikben elmaradt - bevezetés a könyvtárba programunkat.- (Bár ez ügyben nem vagyok teljesen elmarasztalható, valami furcsa véletlen, szervezési gubanc nem engedte, hogy a tanulásmódszertan keretében jöhessetek hozzánk, találkozhassunk veletek; de lehettem volna harcosabb; ezt azóta is bánom,  pótolgatjuk, különböző szakórákon…na, de az első benyomás az iskolában…lsd mint fent)

A többi meg csak indulat!

Ne akarja már Fiatalember a múltat végképp eltörölni! – Nehogy a tudásnak, az információszerzésnek-átadásnak-vételnek-cserének-stb csak egyetlen érvényes technológiáját ismerje el!-

Nehogy már ne tudja: nem könyvtárhasználatra, de egy létező kultúra megismerésének, gazdagságának, lehetőségeinek, kimeríthetetlenségének el nem felejthető valóságára szeretnénk a figyelmet irányítani (bocsánat, hogy ehhez kell egy kis betűrend/abc ismeret, meg ehhez hasonló jelentéktelenségek..).- Hogy Könyvtár és Világháló egymást erősítő univerzális eszközök.

Végül Radnóti –talán megbocsájtja nekem- profanizálva-:

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…

Üdv, misleyjudit kőtáros

---------------------------------------------------

Most hadd mellőzzem a már annyiszor megejtett ömlengésemet, melyet mindenkinek megadok, aki nem csak legyint arra, amit csinálok – ha személyesen is, de mi már, azt hiszem, megejtettük ezt. :) Szeretnék bízni abban, hogy írásom elsősorban a könyvtárak iskolai használatáról szólt – nyilvánvalóan ez nem minden, talán hiba is, ha az ember megpróbálja különválasztani ezt a könyvtártól, mint intézménytől, de én erre tettem kísérletet a hivatkozott írásomban. Szerintem pedig egyébként az, hogy a könyvtárak által jelentett információforrás egyszer majd elkerülhetetlenül más formában él majd tovább, egy természetes folyamat része. Persze nem kizárt, hogy ez majd – most a hasamra ütök – egy virtuális könyvtár formájában manifesztálódik majd, ahol az ember a virtuális kezével a virtuális polcról a virtuális könyvet veszi le… a forma, mint olyan, az egy dolog – ennek továbbélésében nem vagyok teljesen biztos, hogy őszinte legyek. A tartalom továbbélésében biztos vagyok.

Erről esetleg később majd bővebben is. Most csak így (rám nem jellemző módon) röviden, bár nagyon érdekesnek találom a kérdéskört.

Más téma: nagyon megnyugtató, hogy az ember csak megkapja hétről-hétre azt a három-négy gratulációt és bíztatást ismeretlen ismerőseitől és másoktól, hogy biztos legyen benne: jól csinálja, amit csinál – és megéri csinálni. Az ilyenek mindig megerősítenek abban, hogy nem a „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” esete áll fenn.

Végezetül egy érdekes olvasmány arról, hogyan kezel egy kis közösség egy problémás, ámde tehetséges 15 évest.

0 Tovább

Egy levélke szétszedése

 

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

 

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

 

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

 

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

 

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

 

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

 

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

 

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

 

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

 

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

 

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

 

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

 

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

 

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

 

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

2 Tovább

Tiltakozás az üres címlap ellen

Emlékeztetőül, iskolaújságunk ilyen. Jómagam itt írtam róla. A lenti írásom szerintem mindent elmond a szituációról. Módosítatlanul közlöm újra. Ajánlott olvasmány a témában a Véleményvezér blog egyik írása.
Írásom kérésem ellenére sem hozta le az iskolaújság, az elutasítás okát és az ehhez tartozó megjegyzéseimet itt olvashatjátok.

Tiltakozás az üres címlap ellen

Ezúton szeretném megosztani az olvasókkal véleményemet a Szubjektív 2011. januári számának üres címlapos tiltakozásáról, az ezzel járó veszélyes világnézeti konnotációkról és azokról a fontos „felnőttvilági” dolgokról, amit a jelek szerint senki sem tartott fontosnak.

Mint tudjátok, az iskolaújság januári számában üres címlappal tiltakozott a médiatörvény ellen. Természetesen nem számít reprezentatív felmérésnek, de a körülöttem lévő emberek nagy része nevetségesnek tartotta az akciót, a hozzám eljutott legpozitívabb reakció az „aranyos” volt, s nem feltételezem, hogy a szerkesztőség erre a hatásra blazírozott volna.

A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de a plakátok pont ugyanúgy néztek ki, mint egy átlagos példány esetén, az „üres” „címlap” telis-tele cikkcímekkel. Ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak éppen fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről.

Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.

Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre. Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó.

Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség, 89 Facebook-lájk! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google és Mr. Page barátunk. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.

Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre inkább el fog fajulni ez a folyamat. Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.

Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.

Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.

A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjain egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.

Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?

Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.

És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.

Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?

Kelemen Csaba Herkules

0 Tovább

Wikipedia kontra könyvtár

- avagy könyvespolcok a huszonegyedik század árnyékában

Egyelőre mindenki fellélegezhet, a rendszerkritikát később folytatom. Most a blog „iskolákról általában”-elemének fényében fogok írni arról, hogy mit érdemes szerintem 2011-ben egy könyvtárral csinálni – nyilvánvalóan nem ugyanazt, mint akár csak 5 évvel ezelőtt.

A posztot elsősorban az AKG-ban több helyen is olvasható kiírás ihlette, miszerint „könyvtári óra” miatt a könyvtár ekkor és ekkor korlátozott jelleggel működik. Mindemellett az írás egyáltalán nem AKG-specifikus és semmi köze konkrétan az iskolánk könyvtárához.

Pont akkortájt volt szerencsém befejezni általános iskolai illetve megkezdeni gimnáziumi tanulmányaimat, amikor úgy rendesen beindult a Google és a Wikipedia. Előtte tényleg nehezebb volt összeszedni egy kiselőadásra valót, az embernek nem ártott, ha rendelkezésére állt valamiféle (szak)irodalom a témával kapcsolatban. Ez hamar megváltozott: már nyolcadikban rendszeresek voltak az aktuális Wikipedia-szócikket szóról szóra felolvasó, általuk korábban sosem látott idegen szavakkal küszködő diákok.

Nyilvánvalóan nekünk is meg kellett szokni ezt a fajta újdonságot, meg kellett tanulnunk, hogyan érdemes használni. Ma már mi is könnyebben találunk releváns információt egy tárgykörről (jó esetben már nem csak az idevágó Wikipedia-szócikket olvassa el az ember) és jobban tudjuk azt egy saját, értékelhető előadásba fűzni – jó esetben úgy, hogy értjük is, miről beszélünk.

Az alapszintű lexikális információkat ma már három-négy kattintással elérhetem egy olyan témában, ami kiselőadásként előkerülhet – még akkor is, ha elvileg elvont dologról, egyfajta „érdekességről” van szó. Már csak azért sem használja olyan gyakran az ember a könyvtárat, mert egész egyszerűen hamarabb megvan a kereséssel, ha az internetet használja.

Előrebocsátom: én szívesen olvasok és valószínűleg nagyon sokára fogok csak e-könyv olvasót beszerezni. Ha már egyébként oly gyakran bámulok monitorokat, jó érzés az olvasás során végre valami mást nézni. Mindettől függetlenül azonban tudomásul veszem, hogy egyszer el fog jönni az a pont, amikor muszáj leszek egyet venni, ha naprakész akarok maradni. El fog jönni az az idő, amikor a nyomtatási költségek kifizetése helyett csupán e-könyvként adja ki valaki írását, s szerintem nem is kell sokáig várni, hogy ez egy üzletileg is kifizetődő lehetőségnek számítson. Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a világ változik.

A klasszikus információgyűjtős-tényanyagkeresős feladatok terén a könyvtár ma már nem versenyezhet az internettel, pláne akkor nem, ha egy iskolai könyvtárról beszélünk.

A kérdés persze adott: milyen feladatokkal lehetne könyvtárhasználatra buzdítani a diákokat? Addig rendben van, hogy a legtöbbjük számára kriptikus és nem túl fontos könyvtárhasználati órán megtanulják értelmezni a jelöléseket – ez gyakran párosul persze valamiféle kutatómunkával, amit jó esetben a diák magáénak is érez –, de ez nem jelenti azt, hogy ő rendszeresen bemegy majd a könyvtárba, ha meg akarja nézni, mikor született IV. Béla – miért is tenné 2011-ben?

A válasz ott bújik meg az előző bekezdésben. Kutatómunka – amíg nem késő. Olyan jellegű feladatokkal kell előrukkolni, amelyek megoldásait az ember nem találja meg egykönnyen az interneten. Az nem motiváció, hogy „nem kereshetsz neten, mert én, Tanár Tamás, ezt mondtam”.

Még a fiatalabbak számára is ki lehet találni olyasféle témákat, melyeknek utána tudnak vagy jó esetben akarnak is nézni. Régen elég volt az, hogy elvont kérdéseket tettünk fel – ma már azok is egy kereséssel megválaszolhatóak. Most jön az, hogy a belemenős, véleményütköztetős, eseményfeltárós, munkaigényes esszéket igényeljük.

Nem tudom, ki olvasta olvasóim közül Simon Singh A Nagy Bumm c. könyvét. A könyv konkrétan végigveszi a csillagászat, mint tudomány történetét, szolid 624 oldalban, rendkívül érdekes olvasmány. Namármost, a tudományos elméletek közti versengés folyamatát, az utat, ahogy a vitás elemekre magyarázatot talált az egyik elmélet, a másik meg nem, úgy mutatja be lépésről lépésre ez a könyv, úgy szerkeszti össze az eseményeket, ahogy az interneten elérhető tartalmak tapasztalataim szerint egyelőre nem tudják.

Olyan kérdéseket és témákat kell felvetni, melyek megválaszolása többet igényel puszta tényanyagnál. Magyarázatokat, vitákat, indítékokat, elhalt ötleteket, látszólag összefüggés nélküli gondolatok közti kapcsolatokat kell kerestetni. Elsősorban erre jó a huszonegyedik században a könyvtár: nem a tényanyag megismerésére, hanem a rendszerére.

Igen, ezeknek megoldása sok időt és energiát igényel a diáktól és az órarendtől egyaránt. Amennyiben fontosnak találjuk a könyvtárhasználatot, mégis bele kell építenünk néhány ehhez hasonló, „lassú és nagy” feladatot.

Azt, hogy a következő generációnak hogyan fogjuk hasznossá tenni a könyvtárakat, nem tudom. Talán sehogy. Erre majd akkor és ott valaki más fog válaszolni.

2 Tovább

Alternativity

blogavatar

Az iskolákról, az iskolámról, a meg nem beszélt problémákról. Írja: egy AKG-s diák.

Utolsó kommentek