Manapság fontos, hogy az ember udvarias legyen – de hopp, egy kis eufemizmus, hopp, egy kis álszentség, hopp, egy kis hülyeség: már el is jutottunk az udvariaskodáshoz. Az meg kinek jó? Vannak különbségek, minek leplezzük őket?

A te búrádat bírom, tőled meg hányok

Mit ne mondjak, sokszor meglepett, amikor blogolásom vagy egyéb megnyilvánulásaim nyomán lázadónak neveztek az emberek. Nálam nagyobb rajongója a konformitásnak szerintem nem cseperedett fel kortársaim közt, haragom elsősorban „a rendszer” vélt vagy valós tönkretevői ellen irányult. Aztán azon tutyimutyi „rendfenntartók” ellen, akik hagyták, hogy a dolog kicsússzon a kezeik közül. Aztán „a rendszer” ellen, mert hagyta, hogy tönkretegyék. A jelek szerint alapvetően más úton, de végül ugyanoda jutottam el, mint kortársaim.

Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy látsszon: én mindig is értékesebbnek tartottam a tanárok kiskedvence pozíciót (elvégre egy csöppecskét érettebb emberek, mint azok az akárkicsodák a többi padban), egészen addig, amíg a tanár meg nem bolondult. Nem tagadom, ez valószínűleg nagyban kihat álláspontomra ebben a témában, de azért felteszem a kérdést: komolyan, mi a baj azzal, ha egy tanár kimutatja, melyik diák áll közelebb hozzá?

Csak azért merészelek ezzel előhozakodni, mert ez a fajta megkülönböztetés akkor is létezni fog, ha nem mutatjuk meg, csupán kínosabbá válik. Szerintem persze alapvetően pocsék az a fajta oktatási rendszer, ami mindenkit egyenlőként akar kezelni, akkor is, ha ez társadalmi berendezkedésünkből adódóan kényszerű – az pedig, hogy az ilyen körülmények közt kiemelkedő különbségeket is el akarák fojtani, pláne elfogadhatatlan számomra.

Megint vissza kell utalnom rendszerpártiságomra: hiszen ha a tanuló normálisan dolgozik, nem hátráltatja a tanulási folyamatokat, nagyobb valószínűséggel kerül jobb viszonyba a tanárával, mint mondjuk egy olyan, aki magasról szarik az egészbe. Innentől kezdve úgy gondolom, a „munkaviszony”, illetve a munkakörülmények javulására szolgál, ha az ilyen alapú preferenciákat nem fojtjuk el: elvégre így is, úgy is létezni fognak, mindig lesznek kiskedvencek – de talán akár hasznát is lehet venni a dolognak, ha nem kell szégyellni. Ugyanúgy, ahogy az ellenérzést sem.

Ez persze visszafelé is igaz: azért értelmetlen iskolánkban a tanárértékelés, mert nem nyilvános – mert szörnyűséges és fúj lenne, ha kiderülne, hogy a diákság jobbnak, rátermettebbnek találja X tanárt, mint Y-t. De hadd kérdezzem meg: miért? Ha nem derül ki, nem fogja jobbnak találni az egyiket a másiknál? Ha nyilvános, az iskola vezetősége legalább tudna tervezni a dologgal.

Tisztában vagyok az alapvető ellenérvvel: ha egy tanár kimutatja, hogy nem kedvel egy diákot, negatív megkülönböztetésben részesíti, ami egyébként szerintem is elfogadhatatlan. Szerintem azonban ez nem a titkolt vagy nem titkolt preferenciák, hanem a tanár emberi, pedagógiai milyenségének kérdése: aki nem képes vagy nem hajlandó normálisan viselkedni az általa nem kedvelt diákokkal, az pocsék tanár és pocsék ember, ennyi az egész. Az nem való tanárnak.

Volt olyan tanár, aki üvöltözött velem a róla írt blogposzt miatt: ő már nem tartott nekem órát utána, így nem tudom megítélni, másképp viselkedett volna-e velem, mint addig – de az összes többi AKG-s tanárom kiállta ezt a próbát: gondoljon bármit is arról, amit kiköpök az internetre, az óra keretein belül ez egyáltalán nem jelent meg. Látjátok, nem is olyan lehetetlen ez. Akkor miért a sorrendiséget hibáztatjuk, ha az egyénekkel van a baj?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.