Alternativity

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Mint az ajtó kapcsán leírtam, a gyerekek grátisz kaptak egy kilépőkártyát, természetesen csak és kizárólag a személyiségközpontúság jegyében. Erről írok ebben a posztban, illetve mindazzal, amit magával hozott.

Aki vette a fáradságot, hogy a szünet előtti péntekre (magyarán a megbeszélt határidőre) behozzon magáról egy igazolványképet, az hétfőn már villoghatott is szupermenő kilépőkártyájával. Hétfőn azért – ha jól tudom – senki sem végzett fél kettő előtt, így a „jajj-ezredjére-is-elfelejtettem” Cavinton-aspiráns osztálytársaim egyelőre szerencsések voltak. Igen ám, de voltak, akik keddre sem hozták be (ne feledjük, szünet utáni keddről beszélünk, s szünet előtti péntek volt a határidő), s ekkor egy – teljesen váratlan és szokatlan – lépés következett a tanároktól: kijelentették, hogy akinek nincs kártyája, itt kell, hogy maradjon fél kettőig.

Mindamellett, hogy a kijárási tilalom létjogosultságát nem itt fogom kitárgyalni, annak én csak örülni tudok, hogy az iskola tartja magát a saját szabályaihoz: kilépővel lehet kimenni, ha nincs kilépőd, nem mész ki. Az egy dolog, hogy például ennek a posztnak kapcsán többen megkérdezték tőlem, miért jó az, ha idióta szabályokat erőltet az iskola, de megint csak a tekintélyre hivatkoznék – mindemellett persze kár, hogy pont a „kapuügy” az egyetlen dolog, ahol ennyire a sarkukra állnak – itt van két jó példa is az ellenkezőjére.

A lényeg a lényeg: hoztak egy szabályt, s betartatják – s ismétlem, nincs itt a helye a szabály létjogosultságáról szóló diskurzusnak. Higgyétek el, kedves olvasók, nem azért javaslom a megkülönböztetést és a büntetést és a következményeket, mert egy kockafej vagyok – még akkor sem, ha sokszor teszek ilyen árnyalatú cinikus megjegyzéseket. Mindössze azért, mert vannak olyan esetek, amikor hatékonyabb a következmény (akár csak a potenciális következmény – s szándékosan nem a ’büntetés’ szót használom), mint a szépen kérés. A nyakamat rá, hogy sokkal hamarabb elintézte/elintézi a maradék gyerek a kilépőkártyához szükséges kép elkészítését, mint bármennyi nyitáson vagy máshol elhangzó kérlelés hatására tenné.

Az ajtó kapcsán még egy gondolat: elméletben a 13:30-ig tartó zárás azt jelenti, hogy a diákok nem mennek ki ebédszünetben a „kétes elemekhez”, akiktől meg kell eltűnnek, mint a szörnyek a kisgyerek ágya alól, ha felkapcsolják a lámpát? Másrészt – ennek fényében – mi van azokkal az évfolyamokkal (mint mi), akik – lévén ebédszünetük fél kettő után – azt az értékes fél órát odakint tudják tölteni?

Ha valaki eddig nem tájékozódott volna, az alant megtalálható részlet talán segít megítélni, mit gondol a tantestület a kérdésről.

„A bizalom az iskola tanulói irányába véleményem szerint nem csökkent, és ahogy az a szövegből is kiolvasható, egy alaposabb kivizsgálás derített fényt arra, hogy veszélyben lehetnek azok a diákok, akik kijárnak. Most függetlenül attól, hogy ez milyen veszélyezettség, vagy hogy ki mit gondol ennek jelentőségéről (mondhatod azt is, hogy "az ő dolga, ha veszélynek teszi ki magát"), a kockázat létezik, a nevelőtestület döntött, hogy ezt komolynak tekinti (50 felnőtt ember felelősen mérlegelt), és a diákok védelmében nem vállalta a további kockázatot.” – Baranyai István, tanár

Mindenki ítélje meg magának a szituációt.

Az értékelőkről és a szöveges értékelésről általában.

Nem is kezdődhetett volna jobban betegségem utáni visszatérésem, mint egy értékelőosztással. Egyrészt mindannyian lekopoghatjuk, hogy túlvagyunk az első féléven és már csak még egyszer ennyi van hátra, másrészt én személy szerint mindig szívesen olvasom ezeket. Németből (illetve másnak más nyelvből, természetesen) most nem kaptunk, ugyanis egy-másfél-kéthavonta külön füzetben érkeznek az ezirányú szöveges értékeléseink.

A szöveges értékelés, mint olyan, számomra nem újdonság, sőt: eleddig mindig kaptam, s szerencsére pont úgy volt szerencsém felnőni, hogy ez jegyekkel is járt (ha érdekel valakit a magánvéleményem, egyetértek azzal a feltevéssel, hogy a tény, hogy nem is volt szabad leírni, milyen lenne az eredmény jegy formájában, óhatatlanul mélyvízbe dobja a gyerekeket később, amikor nem tudják mihez kötni ezeket az absztrakt fogalmakat, pláne, hogy egy szöveges értékelésből önmagában ezerféleképp kiindulhat az ember és gyakran azt is lehetetlen eldönteni, mi, merre és mennyire van és kellene a gyereknél tanulás tekintetében… zárójel bezárva), félévente kaptunk mindig a különböző irományokat rólunk.

Egy nagy különbség van a korábbi iskoláim és az AKG között: az AKG diákállománya körülbelül tízszer akkora lehet, mint az előbbieké. Ez több okból is tényező, erre később még visszatérek.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon szeretek értékelőt olvasni, amik jó esetben meglepően személyesre sikerülnek. Nyilvánvalóan értéktelenek lennének, ha ez lenne az egyetlen visszajelzés, amit kapnánk tanárainktól, szerencsére erről nincs szó, így viszont jó olvasni egy bekezdéses-két oldalas véleményeket (és tényeg, ez effektíve az, vélemény) magamról és általában a csoportomról is.

Nem kicsit őszintébb, mint a mi tanárértékeléseink, bár ki tudja, lehet, hogy az évfolyamvezető vagy az igazgató mindet elolvassa és megkéri a tanárokat, ne írjanak már cúnaságokat.

Érdemes annak fényében megvizsgálni a fentieket, hogy hány gyereknek, hány csoportnak, hány anyag kapcsán kell a tanároknak értékelőket írniuk, pláne úgy, hogy ez személyre szóló és jó esetben még szubsztantív is legyen (szerencsére ez az utóbbi is sikerülni szokott!). Az eddig itt töltött 9 félévem alatt nem fordult elő az év végi két órás várakozásokat leszámítva semmilyen hatalmas csapás vagy kataklizmikus elmaradás (bár vannak tanárok, akik csak év végén írnak értékelést, félévkor nem).

Egy dolog van azonban, egy megjegyzés, ami hetedik óta mászik a fejemben, amikor patrónusom az első értékelőosztásnál megjegyezte: ne feledjétek, a tanárok is emberek, valamilyen hangulatban írták az értékelőt. Ez oké, és lévén személyes, elkerülhetetlen is, de ezt a legdirektebb, nem számalapú értékelésem, ami elég nagy százalékát teszi ki annak, ami „hazajut” a szülőkhöz. Így hát aggasztó, ha befolyásolhatja, milyen lábbal kelt fel aznap reggel az értékelőt író tanár. Szerény személyemnek szerencsére csak ritkán akadt rossz színezetű értékelője, remélem, ezzel más is így van.

És végül: a rajz szöveges értékelése egy számszaki értékelés, nem számító önértékeléssel. Erre más azt írná, hogy FAIL.

A posztot a Ne Fogalmazz Terjengősen Alapítvány szponzorálta.

A fesztivál megmentéséért küzdő(?) tanárok árnyékában egy hétig pókertudásunk csiszolgattuk. Best témahét EVER.

A témahetek fogalmával, felteszem, minden olvasóm tisztában van. Jómagam sosem szerettem őket, ritkán akadtak engem érdeklő témák, s ha mégis, azok is olyan tálalásban, amik nem fogtak meg engem. Nem hibáztatok ezért senkit: tisztában vagyok vele, hogy ez az én személyes történetem (igen, olvastam Az alkimistát). Voltak olyan témahetek, amikor a függőségek kapcsán drogosokat látogattunk, s voltak olyanok, ahol a hét folyamán fogyatékosokkal foglalkoztunk, érintkeztünk. Gyakran komoly témákat érintünk, már amennyire öt napban ez lehetséges. Sajnos felépítésük és megvalósításuk miatt könnyedén elmismásolhathatóak, ideális terepek Szarokasulira Szilárd számára.

Ennyit röviden a témahetekről. Tényleg jók. Engem nem fogtak meg, de tudom, hogy jók. Egyike azon kevés témaheteknek, amikre örömmel emlékszem vissza, s amin remekül szórakoztam, az a Tavaszi Fesztivál érdekében kialakított témahét volt. Ugyebár minden társaságnak kellett egy programot kitalálni a fesztiválra, s hogy a témahétnek is legyen terméke, a hét végén a fellengzősen „gálának” nevezett évfolyamösszejövetelen be kellett mutatni valami, mondjuk, promót. Namármost, mi póker…akármit akartunk tartani a fesztiválon (lássuk be, így elég könnyen megúsztuk), s csodák csodája, engedték. Ez például egy olyan dolog, ami nekem természetes, de azért kalaplevételt érdemel. Mindenképp „laza”. Igen ám, de mit adjunk elő pénteken? És milyen formában „készüljünk” a fesztiválra?

A fenti két problémát aránylag egyszerűen megoldottuk. Egész héten pókereztünk egy pókerkészlettel, amit valaki behozott. Ne mondja senki, hogy nem gyakoroltunk a fesztiválra, he? Hogy legyen mit előadnunk, egy óra alatt összedobtam egy rövid, pár perces darabot, amit a „gálán” némi gyakorlás után előadtunk. Nem is lett olyan rossz egyébként.

Öt nap kártyázás és egy kis színészkedés. Best témahét EVER.

Kedves olvasók, képzeljétek el: néha még az AKG-ban is előfordul, hogy egy tanár él a pozíciójából adódó tekintéllyel. Ugye, milyen furcsa és elképzelhetetlen dolog ez? És mégis. Nem vagyok a vaskéz híve, de a petyhüdté sem – járjuk hát körbe ezt, az AKG-ba egyesek szerint talán nem annyira illő pedagógiai húzást.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.

Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.

Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.

Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?

Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.

A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban már biztosan erről van szó.

Nem szopni járnak ide - elvileg.
Mégis, nehezen tudnám másképp értelmezni azt, amikor egy gyakorló pedagógus a zajongó csoportnak azt mondja: "most megvárjuk a csendet", majd nem tesz semmit. Akár óra végéig.

Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?