Alternativity

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legeklatánsabb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

Annak idején  megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?

Kezdjük az alaptézissel, s a példa kedvéért válasszunk egy tantárgyat, amit az emberek nagy része amúgy sem tart a kedvencei között számon: a matematikát. Most nem linkelem ide az idevágó Óráról-órára posztot, mert az általános iskoláig visszarepülök az időben.

Adott, hm, Átlagos Oszkár. Oszkár első osztályban megtanulja szépen a számokat és az egyszerűbb összeadásokat. Másodikban már valami nem klappol, valamit nem értett meg, egy kicsit lemarad. Harmadikban még úgy-ahogy tartja a lépést, de negyedikben már egyre végérvényesebb a lemaradása, s már olyan szintű, hogy nem is érti, ami elhangzik az órán. A matekkal járó kudarcai miatt frusztrálva is érzi magát, utálja az egészet. Jönnek a kisebb csalások a dolgozatokon, meg a többi ügyeskedés. Mivel már nem csak, hogy nem tudja követni az anyagot, de már nem is akarja követni, a hátralévő éveket alibizéssel tölti, s bár valamennyi meg is marad az átadott tudásból, úgysem tud vele mit kezdeni – s igazából nem is akar már. Jóval később valahogy átevickél az érettségin, mivel három-négy éjszakán át szünet nélkül ismételt és a vizsgáztató is jó fej volt hozzá. Soha többé a közelébe sem megy a témának A körülötte lévő emberek sosem érezték azonban hülyének, mert a történelemben viszont elsőrangú. Érdekli a téma, hozzátanul, utánaolvas, tájékozódik, satöbbi.

Talán már sejtitek, mire akarok kilyukadni, s elnézést, ha sarkos a példa. A lényeg azonban az, hogy egy olyan tárgyat, ami nem érdekel (ami az esetek nagy részében egyenes ági következménye annak, hogy nem megy, és/vagy/mert rosszul tanítják) vagy fel sem fogod. Egyébként az ember mindig azt tartja felesleges tananyagnak, ami nem megy neki, ez tendenciózus. Mindenesetre a diáknak nem kell azt eldöntenie, hogy az adott tárgy vagy anyagrész helyet érdemel-e a Nemzeti Alaptantervben, azt viszont óhatatlanul „eldönti”, hogy akar (vagy egyáltalán tud)-e ezzel foglalkozni. Márpedig egy olyan témát vagy tárgyat, amihez éveken át csak a kudarc és csalódás emléke kapcsolódik, messziről fog kerülni hátralévő életében.

Innentől kezdve viszont adott a szokásos kérdésem a differenciálásról. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy kellő, tanulással töltött évmennyiség után az ember már tudja – ha azt nem is, hogy mivel akar foglalkozni –, mi az, amit a háta közepére kíván? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy sokkal hasznosabb lenne az „érdektelen” tárgyra „elpazarolt” órákat egy, a diák számára fontosabb tantárgy vagy témakör kiszélesítésére fordítani?

Persze, tudom, ez napjaink iskolarendszerében kivitelezhetetlen és az AKG a maga „négy epochális-és-a-nyelvi-év-után-tantárgyválasztás” módszerével nagyjából olyan közel van a fenti elképzelésemhez, amennyire jelenleg lehetséges. A fenti módszeren igazából nem is változtatnék sokat, csupán lehetőséget adnék, hogy egyetlen tantárgyat, amiről (mondjuk minimum három évvel azután, hogy a gyerek elkezdte tanulni) nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek nem fog vele a későbbiekben foglalkozni, letehessen. A „mikor” persze jó kérdés, az AKG epochális rendszerében ez például a tizedik évfolyamot jelentené. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a lehetőség vonatkozzon-e az érettségi tantárgyakra (természetesen ugyanaz a gondolatmenet, mint a személyiségközpontúságnál: az ember és/vagy a család úgyis meghozza azt a döntést, hogy oké, ebből a tárgyból valahogy átcsúszok kettessel és ennyi) is. A logisztikai nehézségek (melyek a jelenlegi iskolarendszerben elkerülhetetlenek) miatt természetesen jelenleg nem lehetne bevezetni egy ilyen rendszert. A kérdés igazából az, hogy amennyiben az iskola (és az oktatási rendszer) kellőképp flexibilis, lenne-e értelme annak, hogy „a szokásokkal” ellentétben azzal foglalkozzon a gyerek, amivel akar is foglalkozni. Szerintem mindenképpen.

Azt hiszem, két vagy három éve történhetett. Egy csibéről jövünk vissza (nem az iskolaépületben voltunk). Patrónusommal csodálkozva nézzük az iskola előtt parkoló tűzoltóautót, talán még meg is jegyezzük nevetve: biztos felgyulladt az iskola.

A mosoly hamar lefagy az arcunkról, amikor kiderül: tényleg az iskolába jöttek a tűzoltók. Szerencsére ’csak’ egy faliújság gyulladt fel, semmi más nem történt. Illetve annyi, hogy a faliújság nem felgyulladt. Felgyújtották.

*theme song*

Azazhogy nem, nincs detektívregény. A tanárok hátradőlnek, és kijelentik, hogy belefáradtak a nyomozgatásokba, különben sem eredményesek, kérik, jelentkezzen a tettes.

Van, aki már ettől kikészülne, de nyugalom, a tettes tényleg jelentkezik. Mivel még csak nem is az évfolyamomra jár, részletekről nem tudok beszámolni, de a bennem lakó cinikus megjegyzi, hogy valószínűleg a „nagy beszélgetés” után minden ment tovább a maga útján.

Mi az érdekes az egészben? Miért írom a posztot? Azért, mert vannak olyan ügyek, ahol a tettes motivációja egy fokkal súlyosabb, mint az, hogy indulatból felgyújtja a faliújságot. Odáig teljesen jogos ez a rendszer, amíg ad hoc elkövetett „bűnökről” van szó! Hisz bejön a lelkiismeret, a tévútra sétált (kis)kamasz nem tudja hová tenni saját magát. A végén hát beszél. Elvégre nem is csinált olyan rettenetesen nagy dolgot, a tanárok meg nem is olyan rossz fejek, nem is arról híresek, hogy rettenetes büntetéseket osztogatnak. Költség- és energiahatékony módszer, s ismétlem: a kis vétségeknél jól is működik.

De mi van, ha egy komolyabb kihágás történik? Ha valami „nagy dolgot” követ el valaki, s úgy érzi, jogosan tette? Amikor hülye lesz bevallani, akár csak pozíciója védelmében, akár más okból? Van az a vétség, amikor már nem tesz vallomást az ember. S ilyenkor mit tesznek a tanárok? Láttam már, hogy a procedúra – a felszínen legalábbis – hasonló.

Ez a poszt egy kérdéssel zárul. Őszinte kérdéssel, mivel választ adni nem tudok. De nem is nekem kell.

Mit csinálnak a tanárok, ha tényleg nyomozni kell?

Várnak… vagy megvan ilyenkor is…
…a személyiségközpontú protokoll?

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza, s némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat.

A közelmúltban rendkívül elgondolkodtatott az, ahogy a differenciálást az iskola felnőttei hol nonszensznek, hol egyéb okból elvetendőnek nevezik. Csodálkozom ezen. Szerény véleményem szerint ez a személyiségközpontúság szerves része kellene, hogy legyen. Különben is, hol is nyilvánul ez meg? Egyáltalán megnyilvánulhat egy iskolarendszerben?

Mint a nyitóbekezdésben már megemlítettem, a differenciálással és hasonló irányú elképzelésekkel kapcsolatos ötleteket mindig eretnek gondolatként értékelik (persze, ez a kifejezés kissé erős). Ennek én nem örülök túlságosan, mivel nagy barátja vagyok az olyan dohos koncepcióknak, mint a büntetések és a kiváltságok – értem ez alatt a kihágások következményeként megvont jogokat és a pozitív cselekedetekért kibővített lehetőségeket. A világban szoktak ilyeneket csinálni, nem?

Sokan szívják a fogukat, amikor szándékosan a ’liberális’ szót használom az iskolára a ’személyiségközpotnú’ helyett, de nem véletlenül szoktam így tenni. Elvégre ez az iskola innovatív és – néhány apróságot eltekintve – rendkívül laza. Azonban az általam nemegyszer tapasztalt túltoleráns mentalitás és a fegyelmezés(i lehetőségek!) hiánya miatt gyakran érzem ideillőnek ezt a szót. Nem feltétlen van ezzel baj (bár a kifejezés mögött álló tartalom nagy barátja nem vagyok), de megértem azokat, akik tiltakoznak. Így viszont felmerül bennem a kérdés: miben személyiségközpontú az AKG? S nem, ez nem egy kritika akar lenni. Akár azt is megkérdezhetem: hogyan lehet egy iskola személyiségközpontú?

A józan paraszttal jelzőzött részemet használva arra gondolok, hogy amennyiben valami személyiségközpontú, az szükségképpen differenciál is, elvégre mindenki másféle. Ebbe nálam az is belefér, hogy az egyiknek megengedünk valamit, a másiknak nem. Egyáltalán nem akarom a tiltásokra kihegyezni ezt, gondolhatunk itt mondjuk arra is (kinek extrém ez a példa, kinek nem), hogy egy tehetséges sportolónak ad absurdum nem kell minden órán részt vennie vagy nem kell olyan eredményeket elérnie, mint másnak. Nem arra gondolok, hogy hatvan százaléktól ötöst kapjon, természetesen nem. De azt a fajta idő- és erőforrás-átcsoportosítást, amit egy sportoló gyerek úgyis megtesz (mindannyian ismerjük az „amíg négyes átlagod van, járhatsz sportra”-szülői megállapodásokat), egy ’személyiségközpontú rendszer támogathatna.

Természetesen az iskolában rengeteg szakkör, különfoglalkozás, önképző, ez, az, amaz indul, tényleg számolatlan mennyiségben, a jótól a fantasztikusig terjedő minőségi skálán. Ez, mindazzal, amit az iskola szabályrendszerével (illetve esetenként annak hiányával) képvisel, tökéletesen elegendő is ahhoz, hogy az iskolát egy szabad, vagy egy liberális iskolának nevezzem. A ’személyiségközpontú’ jelzőhöz nekem azonban ez kevés.

Hogy mit neveznék én személyiségközpontúnak? Hogy mi lenne az a differenciálás, ami számomra azt jelentené, hogy egyénenként foglalkozunk a gyerekekkel? Korábban már hoztam példákat, de például azok a matekórák, ahol én és barátom külön teremben foglalkoztunk egy emeltebb szintű feladattal, jó példaként szolgálnak.

Tudom, a tantárgyi differenciálás ideje jövőre jön el, várom is már. Már ez a nyelvi év is felvillantott egy rendkívül bíztató jövőképet, ahol csak olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek – de azokkal intenzíven. Magánvélemény, de szerintem egyébként amit egy ember nyolcadikra utál, azzal sosem fog foglalkozni. Nem lenne személyiségközpontú teljesen átalakítani az epochális rendszert valami… személyre szabhatóbbá? Tudom, egy iskoláról beszélünk. Pont ezért gondolom, hogy – ha lehetséges egyáltalán – egy személyiségközpontú iskola csak így működhetne. Ehhez persze komoly erőforrásokra van szükség, és jelenleg megvalósíthatatlan. Arra vagyok csupán kíváncsi, kinek a szemében mi a személyközpontúság. Az én szememben ez, nem a ’mindenki szabad, mindenkit egyformán kezelünk’ mentális egyenruhája.