A jelek szerint akkor foglalkoznak a bajoddal, ha elég hangosan nyavalyogsz. Ha konstruktív vagy, azt hiszik, nem is annyira fontos a dolog. Szomorú sztorik alant.
Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és egyik barátom a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). Patrónusom széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és barátom megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.
Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén patrónusunk kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.
Na, barátom egyből meg is kérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudtam jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az. Elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttassák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.
A kardcsörte természetesen elmarad. Miután patrónusunk végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és barátom odamegyünk hozzá. Őt elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.
Kérdőre/felelősségre vonom patrónusomat, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. Barátom ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátainkkal, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.
Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az már egy másik történet.
Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.
Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.
„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.
A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag patrónusomra tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.
A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.
El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?
Utolsó kommentek