Alternativity

Többek közt azért is itt az ideje ennek az írásnak, hogy felvezessen egy vendégszerzős illetve egy anekdotázóbb írást. Meg különben is. Sajnos(?) ez is egy tanárfüggő tantárgy, meg hát akit egyáltalán nem érdekel, annak sok jót nem hoznak ezek az órák. Én szerettem és kifogtam egy jó csoportot, valamint egy jó tanárt.

GO = Gazdálkodj Okosan = közgáz. Nem árt, ha egy közgazdasági gimnáziumban előkerül. Tizedikben van, heti egy duplaórában, vagy klasszikus órai keretek, vagy Young Enterprise formájában. Mint már leírtam, az utóbbit nem ajánlanám (fel) mindenkinek. Lényeg a lényeg, a közgáz egy olyan téma, amiről tanulni kell – nem találom sajnos a cikket, ahol arról írnak, mennyire fontos a „pénzkezelésről” és egyebekről tanítani a gyerekeket, illetve mennyire hiányzik ez a fajta képzés vagy tájékoztatás az előző generáció tudásanyagából –, természetesen nem mindegy, hogyan.

Ez a tárgy jellegéből adódóan kevésbé az interaktív, feladatlapos, elmélkedős kategória, ennek ellenére azért nem egyszer fordultak elő „multimédiás” órák (és nem beszélhetünk az interaktivitás hiányáról sem), ezekről később mesélnék (a második bekezdésben vagyok már és 0 konkrétumot írtam, tudom, de nehéz úgy írnom a tárgyról, hogy tudom, nem mindenkit érdekel annyira a téma, mint engem és kivételesen pozitívan vagyok elfogult). Szóval alapjáraton egy előadogatós-jegyzetelős tantárgyról van szó. Az órák időbeli elhelyezése nem feltétlenül volt ideális (~kettőtől fél négyig), és szerintem lehetett volna több is, de ilyet nyilvánvalóan nem kérek számon senkitől.

Az anyag, amit (/amiből) tanultunk, itt megtalálhatja mindenki, létezik tankönyvi formában is, de nem volt kötelező beszerezni (lehetett netről tanulni, a könyvet megvenni vagy a könyvet x összeg „kaucióval” év végéig magunknál tartani), általában a magyarázatokat hallgattuk. Nekem volt szerencsém egy olyan csoportban lenni, amit aránylag azért érdekelt a téma, így elég rendszeresek voltak a belekérdezések, a kacskaringók, egyébként azért lehet, hogy elég tömény ez az anyag.

Egészségesen kevés volt a házi feladat, és pláne a dolgozat: egyszer írtunk egy kétoldalasat kb. két hónap után, aztán kaptunk téli szünetre egy nagy pakkot (amiről utólag tanárnőnk elmesélte, hogy nem tervezte, hogy (szinte? – nem emlékszem pontosan) mindenki megcsinálja, így rendkívül hosszasan kellett javítgatnia), s azt hiszem, más nem is volt. Mindettől függetlenül persze azért érződött, ki tudta, miről van szó, s ki nem.

Tehát a közvetlen, de valahol mégis ex cathedra előadásmód engem személy szerint megfogott, de mást lehet, hogy nem. Más csoportban nem is működött ilyen jól, bár meg nem mondom, milyen volt ott az előadásmód ott, lesz majd vendégposzt. Hadd meséljek egy kicsit a „multimédiás” órákról, ha másért nem, azért, mert mindnek volt relevanciája ahhoz, amiről szó volt, s mind hatékonyan illusztrálta az adott témát (khm…). Volt filmnézés (én hoztam be, erről beszélünk), búzatőzsde-játék (amire mindenki szívesen emlékszik vissza), egyéb játékok csoportban játszva, utólag megfelelőképp átbeszélve, egyszer fogalombingó meg év elején egy másik társasjátékra alapuló, körberohangálós-erőforráscserélgetős játék. A maguk módján mind lekötötték a társaságot és funkcióikat maximálisan betöltötték. Mit sem érnek persze, ha nem kerülnek utólag kontextusba, illetve, ha nincs kontextus, amibe bekerülhetne – nálunk ez is megvolt.

A GO kapcsán majd mesélek egy nem velünk történt anekdotát és valaki más leírja, nála mennyire pocsékak voltak a GO-órák. Nem tudom, ott mi volt a rendszer, de ha ennyire ijesztően sok múlik azon, melyik csoport melyik tanárt kapja, az aggasztó.

Lehetett volna több óra is, átnézhettünk volna nagyobb anyagot is. Ezt már csak a téma iránti érdeklődésem mondatja velem, másnak már ez is sok lehetett. De ha már az összes írásom szubjektív (és nem is mindig mutatja meg a teljes véleményem), ez miért lenne más?

Lehet, hogy butaság a részemről a „kísérlet” szó szótári definíciója után mennem, de a jelenlegi kísérleteknek kísérleti értelme korlátozott tapasztalataim szerint nem igazán van. Magánvélemény arról, ami – elviekben – színesíti a természettudományos órákat.

A ti értelmezésetekben mit jelent, ha valaki „kísérletező kedvű”? Mindig próbálkozik, járatlan utakon jár és próbál valami újra bukkanni? Egyáltalán, szerintetek milyen egy kísérlet? Egy ismert tétel gyakorlati leellenőrzése? A termtudórákon igen.
Előrebocsátom, nem kísérleteztünk a természettudományokkal kapcsolatos óráimon az AKG előtt (egy része olyan is volt, amilyen), szóval azt nem tudom elfogadni érvként, hogy „de hát máshol is így megy”. Már csak azért sem, mert az AKG-ról van szó.
Lényeg a lényeg, hogy néz ki nálunk egy kísérlet? Hadd meséljem el az utolsó fizikaepochám anyagához tartozó kísérleteket. Az első az volt, hogy páran összeállva különböző méretű golyókat gurítgattunk le egy rámpán, lemérve, hogy tényleg ugyanannyi idő alatt gurulnak-e le. Magyarán a nyolcvanperces órából húsz-harminc percet elcsesztünk az "s" és a "t" közti összefüggés ellenőrzésével. És ez egy aránylag rövid időveszteségnek számít.

A hosszabb kísérletsorozat a forgómozgásra és társaira vonatkozott, senki se várja el tőlem, hogy most – mint a bűvész a nyuszit a kalapból – előrántsam a fejemből az erre vonatkozó képleteket. Lényeg a lényeg, adott volt a világhíres rugós erőmérő és barátai, a súly, a feltekerendő cérna, és az elmaradhatatlan jegyzőkönyv. Mert anélkül nem kísérlet a kísérlet, hogy nem írod le, ki volt az a három barom melletted, aki semmit sem csinált és ki volt a negyedik, aki mindent lemásolt (és kedves munkatársaim, nem rátok gondolok, ti isteniek voltatok, tényleg), s az is létfontosságú, hogy tudjuk, melyik teremben és mikor végeztük el a létfontosságú, a kvantumfizika és az időutazás lényegi elemeit bizonyító kísérletünk. A felvetett kérdés leírása voltaképp a tanár szavainak 1:1 lemásolása, gyakran a tapasztalat és a magyarázat is, mivel elmondja azokat, ha valaki nem tudja tisztességesen megfogalmazni. Hogy a „megpörgetem a súlyt-mérem az időt-visszatekerem a cérnát” monoton folyamatának ötszöri megismétlése és az eredmények korrelációjának észrevétele (magyarán a kötelezően felrajzolandó függvény leolvasásának pondróagyat sem igénylő feladata) miben visz közelebb az aktuálisan tárgyalt fizikai elem megértéséhez, nem tudom.

Nyilvánvalóan nem azt akarom most megtárgyalni, minek írnak a tudósok és okos emberek jegyzőkönyveket, de nálunk, az ilyen szinten irányított, elejétől végéig, a használandó eszközöktől a „megfejtendő kérdésen” át a végén kapott eredményig meghatározott kísérletekhez készített jegyzőkönyvek kapcsán csak az emiatt elpusztult fákról szóló demagóg érvelés jut eszembe. Az, hogy ezekből hatot csináltunk és a jegyzőkönyv precizitása (ha nem kellőképp a szakszavak használatával fogalmaztad meg előre meghatározott megfigyeléseid (gyakran a tanár már el is magyarázta a képletet, mielőtt kísérleteznénk), akkor kevesebb pontot kapsz) része az epocha pontszámításának - és ezért az önfenntartó, öngerjesztő értelmetlenségért kapsz rosszabb jegyet is akár – már tényleg sírásra késztetheti az érzékenyebbeket.
Hogy a jegyzőkönyvkészítés mechanizmusának megtanulása mi a jó Jankóért volt nekünk fontos már hetedikben, nem tudom. Ez ténylegesen egy nevetséges és öngerjesztő pióca a természettudományos oktatáson, ebben a formájában mindenképpen. Azért kell megtanulni jegyzőkönyveket készíteni, mert jegyzőkönyveket kell készítened a haszontalan kísérletekről! Perpetuum mobile érvelés, Cocteau boldog lenne hallatán. Később még visszatérek erre.
Természetesen a kérdéskör nem csak eme fizikával kapcsolatos kísérletekre vonatkozik - bár egy rövid megjegyzést tennék három, vizes-súlyméregetős-részben Arkhimédészes kísérlet-trióra: ugyanaz, mint a golyógurigatós fentebb, csak sokkal több idő ment el vele, hármat is csináltunk és újabb ~20 lapot pocsékoltunk el. Way to teach. Pláne, hogy a tanár előtte és utána is elmagyarázza azt a képletet, amit a kísérlet alapján sokan meg sem értettek.

Szóval a többi kísérlet, pl. kémia kapcsán. Volt, amit nem is a gyerekek csináltak, mert veszélyes anyagokkal operáltunk. Ennek talán még van is értelme, nem tart sokáig és látványos. Annak azonban, amikor egy vizespalackkal (mit tudom én már, miről szólt a kísérlet) valaki ipari mennyiségben lelocsolt mindenkit, az a kémiaanyagot nem vitte előbbre, az esetleges szociológiai képzésünket annál inkább. Annak, hogy különböző forrásokból származó vizeket 20-40 percig méregettünk pH-ilag, szintén nem rendelkezett szubsztanciával. Összehasonlításképp: elvégzed a méréseket, elkészíted a táblázatot negyven perc alatt, öt percet beszéltek róla, a tanár beszedi. Hogy a csoportmunkában csináltál-e bármit is, vagy Szarokasulira Szilárd voltál, az más kérdés. A másik lehetőség: ugyanezt a – mondjunk sokat, kétszer nyolc elemet tartalmazó – táblázatot 45 percen keresztül bámulod.
Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy sokkal, de sokkal több időt töltünk el triviális és értelmetlen kísérletekkel, mint amennyit az anyag leadása kitöltene. Az igazából lényegtelen is, hogy szerintem a magyarázattól jobban megértenénk az adott anyagrészt. Hogy miért? Mert, mint már mondtam, a kísérlettől függetlenül is megkapjuk ugyanazt a magyarázatot, gyakran nem is egyszer.

Hogy én milyen kísérleteket szeretnék? Olyanokat, ahol kísérletezünk. Annak semmi értelme, hogy előtte és utána megbeszélt, gyakran triviális anyagrészeket hosszasan ellenőrzünk egy monoton folyamat során, közben papírt pazarolva és a jegyzőkönyvekre kapható pontszámok miatt stresszelve, s az időt pocsékolva. Hogy mit csinálnék én? Kísérleteket. Mindenki megkapja a kísérleti eszközöket, esetleg egy halom extrát és onnantól kezdve szabadon dolgozhat a csoportjával 80 percen keresztül. A témakör adott, elvégre épp arról tanulunk – a kísérlet sosem bevezetésként funkcionál, nemde? –, s akár több dologra is rájöhetnek a diákok. Mi például, ha jól emlékszem, három monoton és unalmas kísérletet végeztünk a forgómozgás kapcsán. Elismerem, ugyanezekkel az eszközökkel ugyanezek a kísérletek csak monotonok és unalmasak lehetnek, de bízzunk a gyerekek kreativitásában! Egy ilyen, jelenlegi formájában az anyagrész megtanulására nulla jelentőséggel bíró elemen rontani nehezen lehet, s aki elmarhulja az egészet, az a „komoly” (óriási szarkazmust jelöl az idézőjel) kísérleteket is elmarhulná, nemdebár? Ki tudja, talán találnak valami érdekeset, talán a csoportok együttes munkája kiadná az anyagrészt. A gondolkodási procedúra az, ami értelmet ad(na) a kísérleteknek, s pont ezt spórolták ki belőlük. Nyolcvan percig próbálkozzanak, s próbáljanak meg levezetni valamit. Még az sem katasztrófa, ha nem sikerül, de az látszani fog a beadott beszámolójukon (ami, üsse kő, jegyzőkönyv is lehet, bár semmi értelmét nem látom), hogy dolgoztak-e valójában. A végén a csoportok tarthatnának valami prezentációt is. Sokkal érdekesebb lenne. Gondolkodni is kellene. Szerintem azért mégiscsak ez a cél.

Ó, valamit csak elfelejtettem elmesélni. Fentebb azt írtam, hogy a precíz jegyzőkönyvkészítés megtanulása azért fontos, hogy megfelelően tudjuk később dokumentálni a totálisan értelmetlen kísérleteket. A legfontosabb funkcióját azonban kihagytam: nem egyszer volt sok pontot érő kérdés a dolgozatban, hogy írjuk le az egyik kísérlet jegyzőkönyvét. Az, hogy aki rossz csoportban volt (olyanban, ami szart az egészre), esélytelen arra, hogy ezt jól megírja, már fel sem merül bennem.

Az öngerjesztő, értelmetlen, haszontalan hülyeségek ördögi köre ezennel bezárult, s egyre csak erősíti magát. A kár csak az, hogy az órai kísérleteknek akár lehetne valami haszna is.

Hetedikben még nem választható a szakkör, varrogatás és kézművesfoglalkozás van. Mindenkinek. Hilarity ensues!

Már írtam röviden az alkotókörökről, és a szervezési anomáliák ellenére is piros pontot érdemel a koncepció, a kezdeményezés. Az újságírószakkörtől kezdve a fotón, a videón át a tűzzománcon és az irodalmi jellegű mindenfélékig rengeteg érdekes és hasznos ilyenecske van. Év végén jegyet kapunk rá.

A dolgot annyival kavarták meg, hogy hetedikben és nyolcadikban kötelező járni valamire. Igen ám, de míg nyolcadikban az ember választhat az aktuálisan meghirdetett alkotókörök közül, hetedikben ki van jelölve az úgynevezett ’alkotóház’, órarendbe beépített formában. Ez hol kézművesfoglalkozást, hol varrogatást takar.

Létezik egy ’lányok’ nevű szubkultúra, őket talán vonzza ez. Van az a másik izé, talán hallottatok róla, a csoportot gyakran ’fiúk’ néven szokták emlegetni. A dolgot megspékeli az idősödő tanárnő (a kérdésre válaszul: nem akarom álszenteskedő-kamupécé módon jelezni, mekkora a generációs szakadék a diákok és közte, ezért szerepel a kitétel - semmi személyeskedés), aki amolyan MS-DOS a gyerekek között: kap tíz-húsz kérdést egyszerre (ezt hogy csináljuk, ez milyen legyen, az most mi), de mire az utolsóra válaszol, eltelt a foglalkozás fele. Addigra persze felgyülemlett egy csomó új kérdés.

Ez és a – lássuk be – hetedikesek nagyobb részének nem túl érdekfeszítő téma természetesen felborítja a rendet. Itt azonban nem fejetlenség van, hanem egy lépéssel tovább megy már a társaság: jön a totális leszarás. Nincsenek ott az órán, 40 percet késnek, 20 perccel korábban mennek, a közbenső húszban nem csinálnak semmit. Tanárunk pedig egyáltalán nem kvalifikált az ilyetén problémák megoldására – a gyerekek meg, akiket ez teljességgel hidegen hagy, nem is csinálnak semmit.

Az év azon része, amikor jelenlegi némettanárommal varrogatott a társaság, na, az más volt. Megvan még az AKG-hoz képest poroszos fegyelem? Bár másképp, itt is megvolt. Az, bár továbbra is egy kisebb csoportot „ragadt meg”, legalább betöltötte tanórai funkcióját.

Én már akkor év végén megírtam a tantárgyértékelő/laza dolgozatban, hogy szerény véleményem szerint az alkotóház „felesleges”. Ezt a véleményem tartom: akiknek nincs érdeklődésük a tárgykör iránt, elvesztegetett időszak ez, akiket meg érdekel, amúgy is mennének az ilyen témájú alkotókörre. Biztos megvan a pajdagógiai oka annak, miért kötött hetedikben az alkotóház, de én biztosan azt mondanám, hogy már akkor is lehessen választani érdeklődésünknek megfelelő alkotókört. Nem tudom, miért része a kézművesfoglalkozás és a varrás – az összességében jó – alkotóköri koncepciónak.

Ha van egy iskola, ahol 100%, hogy tanulmányaid során legalább egyszer minden évfolyamtársaddal fogsz közösen dolgozni, az az AKG. Ez egyszerre jó is és rossz is, azonban ahogy egyre inkább kialakulnak a demarkációs vonalak a társaságok közt, egyszer csak szimplán feleslegessé válik.

Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.

Akik végigolvasták a fogalomtárat, már ismerik a rengeteg csoportot, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt a fejtegetést! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (itt lehet olvasni róla) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.

Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?

A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.

A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.

AKKOR MINEK A CSOPORTMUNKA?!

Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.

Mindennapi naplólapok-posztjaimban kis hétköznapi apróságokról számolok be az AKG mindennapjai kapcsán. Első témánk a felvételt nem rögzítő kamera nyomán felszerelt igazolatlangeneráló kerítés. Egyetlen szabály megoldhatná a problémát, de hát azt az iskolában nem szokás. Kis személyiségközpontú abszurd alant.

Messziről kell kezdenem. Adott a tornaterem, mint a nagyobb iskolákban általában. Két fiú- két lányöltöző, a diákok – ha már szüleik ki tudják fizetni a költséges személyiségközpontú oktatást – jól fel vannak szerelve különböző elektronikus kütyüdékekkel, illetőleg pénzzel. Ezeket az öltözőben hagyni, nos, nem a legbiztonságosabb ötlet. Még a végén valaki elviszi. Azok, akiknek van pár tartalék agysejtjük, rendszeresen be is viszik a tornaterembe értéktárgyaikat, ezt diktálja a józan ész.

Egyik nap egy ismeretlen odamegy a portáshoz. Megkérdezi, bemehet-e kirakni az autósiskola szórólapját. A portás igent mond, a faszi bemegy. De ó, micsoda csapás, hazudott. Valójában az öltöző felé veszi az irányt (nem most teszi ezt először) és felmarkol egy adag telefont és/vagy pénzt. Ezek után angolosan távozik, magában talán jót is röhög a portáson.

Ohó, de hiszen van nekünk biztonsági kameránk. Feljelentés megtéve, a rendőrség forró nyomon indulhat! Ott a portás személyleírása plusz a felvételek is!

…azaz csak a… portás. A kamera… nos, az… nem vesz fel dolgokat.

Real-time kijelzi a nagytanáriban a portán zajló eseményeket, de felvételt, azt, nos, nem készít.

A fószert később egyébként sikerült elkapni, de nem ő volt az egyetlen, aki már megdézsmálta az öltözőszekrényeket. Kérdés, mit csináljon ilyenkor egy iskola a diákok értéktárgyainak érdekében?

A válasz teljességgel nyilvánvaló! Felszerel egy kulccsal zárható vaskerítést a tornatermi folyosó végére!

Nem viccelek, a tanári kar/sóhivatal ezt találta ki. A legegyszerűbb megoldás az, ha minden óra kezdetén bezárják a kerítést/kaput/nevezzük akárminek, így akadályozva meg a tolvajok bejutását.

Első pillantásra talán nem egyértelmű, miért okoz hatalmas problémákat ez a kerítés a mindennapjainkban. Nem, a tornatermi folyosó tényleg csak a tornateremhez vezet, a szép zöldre festett útakadály nem zár el minket az iskola többi részétől. A probléma kizárólag a tornateremmel, annak elérhetőségével van.

1)      A tornatermi folyosó előtti cca. fél négyzetméteres területen préselődik össze a következő tornaórára jó előtte odaérkező csoport (khm, idő átöltözni). A szardíniák kényelmesebben elvannak a dobozukban.

2)      Normál körülmények között a következő órára érkező csoport fele már át is öltözik addigra, míg az előző óra véget ér. Így azonban egyszerre kényszerülnek az öltözőkbe az órán végzők és a következő órára érkezők. Ahelyett, hogy az „érkezők” fele a benti tömeg kiáramlása előtt, a másik fele meg utána öltözne át (ez persze sarkosított példa), cca. 20 ember szorul minden egyes öltözőbe (cca, hm, másfél négyzetméter?), a szekrényhez nyomakodva, a bűzben átöltözve.

3)      Ó, és így a késő (hiszen a kerítést órakezdéskor zárják a tornatanárok) nem tud bejutni (már amikor nincs nyitva az oldalajtó), így akár egy perc késés is igazolatlan hiányzással egyenértékű lehet.

Komolyan ez a megoldás? Nekem lenne egy tiszteletteljes javaslatom. Úgy hívják, „szabály”. Az AKG-ban nem kultiválják, pedig néha nem ártana. Vezessék be, ne csak javaslatként, hanem szabályként, hogy az értéktárgyakat be kell vinni a tornaterembe. Ha valaki ezek után az öltözőben hagyja, az iskola nem vállal felelősséget.

Ha ez nem tetszik, akkor meg szereljenek fel egy olyan kamerát, ami fel is vesz ezt-azt.

Elvileg a tesitanárok a rács ellen vannak. A jelek szerint nem számít.