Vizsgakészülés, apróságok és természetesen maga a vizsga. Bónusz: Sacher-torta!



A hétfői nyitáson viccek helyett Fukushima volt a téma (ismét). Tök jó. Minden bántás nélkül mondom, szerintem nagyon jó dolgok születnek abból, ha a suszter a kaptafánál marad.

A hét németórái egyébként most aztán tényleg száz százalékig a vizsgára való készüléssel (illetve egyszer vicces feladatokkal) telt, mivel kivégeztük a harmadik tankönyvünket is. Rituális égetés vagy akasztás nem volt, sem a Koránhoz hasonló tárgyalás.

Médián némafilmezünk és nevetünk, illetve filmplakátokat vizsgálgattunk.

Angolóránk kapcsán talán az egy érdekes apróság lehet, hogy Fukushima-ügyben olvastunk egy még meg nem jelent cikket – ez ahhoz vezetett, hogy angol nyelven(!) konkrétan összeraktuk és végigvettük mindazt, amit egy laikus jó esetben el tud mondani az atomerőművek működéséről és a bennük zajló folyamatokról. Fizikaóra angolul? Különös volt, nagyon érdekes.

Április huszadika a nagy, egész éves projekt leadási ideje (hamarosan újra írni fogok róla). Zajlik hát a hajrázás szinte mindenkinél, kinél jobban, kinél kevésbé. Az egészet megspékelik a mostani hét elejét magában foglaló harmadik „Kreatív Napok”, mely során, ki nem találnátok, egy kis projektet kell elkészíteni. Erről majd pár napon belül.

Jövő hét végén érkeznek a cserediákok (róluk is fog szólni majd a jövő utáni hét), így a fenti hét csütörtök délutánján a programokat szerveztük ill. aki akart, megejthetett egy utolsó utáni szóbeli-próbát. Ja, és bár nem része a haladási naplónak, de echte Sacher-tortát is ettünk, rá lehetne szokni. :)

A péntek a nyelvvizsga napja volt. A szóbeli kicsit csúszott, így az irodalmi önképzőt annak kezdete után egy szolid fél órára otthagytam, agyamat németre váltottam át, majd visszajöttem folytatni ott, ahol abbahagytam. A vizsgaeredmények már meg is lettek hétfőre (az ember annak fényében tudja ezt a leginkább értékelni, amikor anno 3 heteket kellett várnia egy epochazáró eredményére), nem lettek rosszak. Kíváncsi leszek a B2-re.

Egy különlegesség: a könyvtárakról és iskolai funkciójukról szóló írásomhoz érkezett egy nagyon érdekes hozzászólás az iskolánk könyvtárosától – technikai okokból itt tudom csak lehozni:

---------------------------------------------------

Kedves  AlterNaty!

Nem fogok sopánkodni -mint a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől címet viselő beszélgetőskönyv két nagyöregje, Umberto Eco és  Jean Claude Carierre teszi-, nem esem kétségbe a felvetéseidtől, ellenben jólesően nyugtázom, hogy kritikád tárgyává lettünk végre mi is (no, nem személy szerint a könyvtárral sáfárkodó könyvtáros tanárok, de maga az intézmény/ a szervezet ),  tehát létezünk, vagyunk, számodra is, nem csak  köztes megállóként a virtuális világba, de mint problémadomb, hegynek neveznem szerénytelenség volna.

Most csak egy villám reagálást engedj meg, aztán ha tudom (idő/erő) folytatom!

Bejegyzésed két mulasztásomat is eszembe juttatja:

-Az elmaradt röpiratomat.

T.i.  2006-ban, pont a ti hetedikes generációtokon/évfolyamotokon vettem észre, figyeltem meg, hogy bizony nektek - közületek sokaknak-  a sz.gép/internet lehetett az első benyomás, mint látvány, mint fizikai valóság  és nem a könyv. Valószínűleg jól érzékeltem azt is, hogy többet láthattátok szüleiteket gép előtt a klaviatúrát pötyögtetve, mint könyvet olvasva.- Igen erről szerettem volna akkor beszélni a kollégáknak, hogyan s miből jutottam erre a következtetésre, mit tapasztaltam, mi ebben az érdekes és nyugtalanító, mi ebben a reményteljes és felszabadító! - Azóta ezt megtették mások, de akkor a hazai pedagógiai berkekben erről még nem sok szó esett; hogy lenne még ma is mit mondani erre, a te kicsit technicista/ pragmatista megjegyzéseid is figyelmeztetnek.

-A nálatok -hetedikben elmaradt - bevezetés a könyvtárba programunkat.- (Bár ez ügyben nem vagyok teljesen elmarasztalható, valami furcsa véletlen, szervezési gubanc nem engedte, hogy a tanulásmódszertan keretében jöhessetek hozzánk, találkozhassunk veletek; de lehettem volna harcosabb; ezt azóta is bánom,  pótolgatjuk, különböző szakórákon…na, de az első benyomás az iskolában…lsd mint fent)

A többi meg csak indulat!

Ne akarja már Fiatalember a múltat végképp eltörölni! – Nehogy a tudásnak, az információszerzésnek-átadásnak-vételnek-cserének-stb csak egyetlen érvényes technológiáját ismerje el!-

Nehogy már ne tudja: nem könyvtárhasználatra, de egy létező kultúra megismerésének, gazdagságának, lehetőségeinek, kimeríthetetlenségének el nem felejthető valóságára szeretnénk a figyelmet irányítani (bocsánat, hogy ehhez kell egy kis betűrend/abc ismeret, meg ehhez hasonló jelentéktelenségek..).- Hogy Könyvtár és Világháló egymást erősítő univerzális eszközök.

Végül Radnóti –talán megbocsájtja nekem- profanizálva-:

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…

Üdv, misleyjudit kőtáros

---------------------------------------------------

Most hadd mellőzzem a már annyiszor megejtett ömlengésemet, melyet mindenkinek megadok, aki nem csak legyint arra, amit csinálok – ha személyesen is, de mi már, azt hiszem, megejtettük ezt. :) Szeretnék bízni abban, hogy írásom elsősorban a könyvtárak iskolai használatáról szólt – nyilvánvalóan ez nem minden, talán hiba is, ha az ember megpróbálja különválasztani ezt a könyvtártól, mint intézménytől, de én erre tettem kísérletet a hivatkozott írásomban. Szerintem pedig egyébként az, hogy a könyvtárak által jelentett információforrás egyszer majd elkerülhetetlenül más formában él majd tovább, egy természetes folyamat része. Persze nem kizárt, hogy ez majd – most a hasamra ütök – egy virtuális könyvtár formájában manifesztálódik majd, ahol az ember a virtuális kezével a virtuális polcról a virtuális könyvet veszi le… a forma, mint olyan, az egy dolog – ennek továbbélésében nem vagyok teljesen biztos, hogy őszinte legyek. A tartalom továbbélésében biztos vagyok.

Erről esetleg később majd bővebben is. Most csak így (rám nem jellemző módon) röviden, bár nagyon érdekesnek találom a kérdéskört.

Más téma: nagyon megnyugtató, hogy az ember csak megkapja hétről-hétre azt a három-négy gratulációt és bíztatást ismeretlen ismerőseitől és másoktól, hogy biztos legyen benne: jól csinálja, amit csinál – és megéri csinálni. Az ilyenek mindig megerősítenek abban, hogy nem a „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” esete áll fenn.

Végezetül egy érdekes olvasmány arról, hogyan kezel egy kis közösség egy problémás, ámde tehetséges 15 évest.