Alternativity

A blogom majdnem egy éves története során nagyon sok mindenről írtam: fontos és kevésbé fontos témákról is, aktuális iskolai vagy régi oktatásügyi dolgokról is. Igen, voltak olyan események is, amikről nem kellett volna írnom és olyanok is, amikről bánom, hogy még nem írtam. Nem kérdés azonban, hogy írnom kell a hírről, miszerint az állam „einstandolja” az AKG-t.

Mi igaz? Mi nem igaz? Biztos, nem biztos? E sorok írásakor már az Origón is írtak a témáról, valamint a Figyelőneten is van egy villáminterjú igazgatónkkal. Az első cikket az Indexen olvastam, azon a hírportálon, ahol már három-négy hónapja is kész közoktatási törvényről írtak – ez azóta sincs. A nol.hu-n is írtak róla, nem szabad elfelejtkeznünk azonban a Népszabadság politikai kötődéséről.

És igen, bármennyire is ízléstelen, itt van az egész közepén a politika. Nem örülök neki, nem kéne itt lennie, de itt van. Nem tisztem véleményt alkotni kormányunk eddigi munkájáról, a mai magyar politikai áramlatok közül egyikkel sem értek egyet igazán, de amennyire laikusként tehetem, követem oktatáspolitikai húzásaikat (is). Az alapján, amit látok, a tökvakarászás már túl jó jelző: végtelen egyeztetések sora, többszörösen újrafogalmazott, egyszer két hét alatt összerakatott felsőoktatási törvény; mindig másról szóló közoktatási törvény-tervezetek… utóbbi egyébként azért is nagyon rossz nekem személyesen, mert iskolámban jövőre esedékes a tantárgyválasztás. Egész évben a levegőben lógva, semmit sem tudva vártunk – s biztos vagyok benne, hogy a többi, két év múlva érettségiző diák is hasonlóképpen érzett, illetve érez.

Ez az érzés most még inkább iskolánkra fog szállni. Nem tisztem az iskola jogi státusát, alapítványi helyzetét vagy állammal való kapcsolatát elmagyarázni, nálam sokkal jobb munkát végez ebben a tárgykörben a három nagyobb hírportál cikkje.

„Autonómiáját félti Magyarország első alapítványi iskolája, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG). A keddi Népszabadság szerint a kormány meg akarja szüntetni az iskolát fenntartó alapítványt, és a tulajdonosi jogokat az állami többségi tulajdon biztosításával egy nonprofit gazdasági társaság kezébe kívánja adni [...] [Az igazgató] reméli, a fenntartó jogi státuszának megváltozása nem jelenti azt, hogy az állam így majd korlátozza az iskola autonómiáját. ” ­– fogalmaz az Origo.
Ismétlem, laikus vagyok, de nem tudom, miért „einstandolná” az állam az iskolát, ha nem akar változtatni rajta semmit. E cikk szerint már nem most kezdődött az egész. Kormányunk eddigi rendkívül pragmatikus problémamegoldása miatt egyáltalán nem gondolom, hogy minden menne tovább a régiben. Ráadásul szerintem az AKG „reformja” nem csapna akkora hullámokat, mint a Corvinusé.

Szóval, ha valaki az én véleményemet kérdezi, változások várhatóak. Különben minek a beavatkozás?

Természetesen még nem tudunk túl sokat. Igazából szinte semmit sem. Mi, a személyiségközpontú iskola diákjai hamarabb értesültünk erről az egészről a médiából, mint az iskolánkból – hogy pontosabban fogalmazzak, még semmit nem is hallottunk. Nyilvánvalóan minden, interneten tájékozódó iskolapolgárnak megvan most a maga véleménye az egész helyzetről, melyet kénytelen volt magának kialakítani – én is pontosan így vagyok ezzel.

A közoktatási törvény kapcsán folyamatosan tájékoztatva voltunk, remélem, most is így lesz. Elvégre vannak „minisztériumi kapcsolatok”, legalábbis már említésre kerültek, amikor az érettségiről volt szó.

Unom, hogy a levegőben lógok. Ijesztő érzés. Csak feltételezni tudom a továbbiakat – pedig sokkal szívesebben írnék arról, hogy mi van, mint arról, hogy mi lehet. Sajnos a mi tájékoztatásunkra már nem maradt idő – sokat elárult a jelenet, ahogy 4-5 osztálytársam ült egy gép körül a folyosó közepén és próbáltak rájönni, mi is ez, vagy ahogy valaki a nyitás alatt odanyomta az orrom alá a cikket, hogy „vaze nézd már”. Sokat elárul, hogy először azt hittem, kamu az egész.

Igazgatónk, Horn György már adott interjút a Népszabadságnak és a Figyelőnetnek, ezúton is szeretném megkérni, hogy tájékoztassa az iskolapolgárokat is! Mi is szeretnénk tudni, hogy mi lesz velünk, szeretnénk nem csak a nagyobb hírportálokról tájékozódni! A döntés nyilvánvalóan nem ma került elő először – mégis, én és a körülöttem lévők nem tudnak semmit, tanárok is tanácstalanul beszélgettek a folyosón.  Ránk bizonyára más részletek is vonatkoznak, mint a nagyközönségre.
Kérem a tantestületet, tájékoztassa, tájékoztassák a diákokat és a többi iskolapolgárt is arról, hogy mi lesz velünk és a jövőnkkel! Ez ugyanis a legrosszabb az egészben: nem tudni, mi van.

Az írást továbbítom Horn Györgynek és amennyiben akár itt, akár máshol tájékoztatja az iskolapolgárokat a fejleményekről, ha módomban áll, természetesen leközlöm itt.

A mai angolórán – talán az elmúlt három évben először – egy olyan témáról volt szó, melyhez nem kívántam hozzászólni. Félreértés ne essék, a téma maga szerintem is nagyon érdekes, de a személyes történetek kapcsán vitatkozni vagy érvelni szerintem ez esetben felesleges. Igazából „csak” arról volt szó, hogy értelmetlen-e a történelemtanítás. Erre a kérdésre nem is szándékozom választ adni, elvégre nem is tudnék: helyette egy kicsit általánosabban szeretném körbejárni a témát.

Egyáltalán nem negatívumként mondom, de azok, akik a történelmet (vagy igazából bármelyik tantárgyat) értelmetlen adathalmaznak tartják, valószínűleg mégis bevágtak már önszántukból nem egy, akár hasonló méretű és „értelmetlen” információhegyet, például a WoW több évre visszamenőleges eseménysorozatát, egy könyv-, képregény- vagy tévésorozat történetét és kontinuitását, „mindössze” azért, mert ez jobban érdekelte, mint a történelem. Lássuk be, nincs akkora nagy különbség mondjuk, egy ilyen, részletes (de mégis egy relatíve kis időszakról szóló) játéktörténet és a hidegháború eseménysorozata közt. Vagy, mit tudom én, a Kaliforgia szereplőinek részletes listája, esetleg a Gyűrűk ura-kötetek teljes története -  nem akarom a számítógépre kihegyezni. Lényeg a lényeg, önmagában nézve nem jogos az a kritika, hogy a történelem értelmetlen és száraz adathalmaz lenne, elvégre önszántunkból hobbi(jai)nk kedvéért nem egy ilyet bemagolunk az idők során. Mi hát a különbség?

Nyilvánvalóan az egyéni tapasztalatok formálják az egyes tárgyakhoz és témákhoz való hozzáállást és ismerjük be magunknak, hogy azt a tantárgyat tartjuk értelmetlennek, ami nem megy – ami rendben is van, csak tudjuk, hogy erről van szó: én nem fogok amellett kampányolni, hogy kisebb óraszámban tanuljunk biológiát, hiába gondolom helyesnek, ugyanis pontosan tudom, mi motivál(na) rá.

Mindeközben azt sem szabad elfelejtenünk, amit valaki más említett a beszélgetés során és amivel teljesen egyetértek: az oktatás lényege a racionális gondolkodás megtanítása (kellene, hogy legyen) – erre például a történelem, mint egymásból logikailag következő események több ezer éven átívelő sorozata, több, mint alkalmas. Nem véletlen tért el a normától történelemtanárunk, amikor a dolgozatban nem a dátumokat kérdezte: mindössze helyes sorrendbe kellett raknunk a 8-9 eseményt (pl. az oroszországi forradalmak kapcsán), mert nem az a fontos, hogy ezerkétszázharmincnégyötödikhóhatodika, hanem a „miből, mi, miért”.

Ráadásul megint oda jutunk vissza, hogy mennyire formálja az érdeklődést egy tanár munkássága. Már a GYIK-ben is megírtam régen, miért helyezek különleges hangsúlyt a tanárra: „…megkérnélek, hogy emlékezz vissza öt/tíz/akármennyi évvel ezelőtti tanulmányaidra, egy akármilyen órára. Van rá egy fogadásom, hogy arra emlékszel, hogy tanított a tanár, milyen órákat tartott, milyen volt vele a kapcsolatod – nem feltétlen a tankönyvre, a dolgozatokra. A tanár elsődleges, a létező legfontosabb eleme a tanításnak, talán veled is megtörtént, hogy az egyik tanárnál utáltál egy tantárgyat, egy másiknál meg szeretted – és ez talán az eredményeiden is meglátszott.”
Meggyőződésem, hogy 1000-ből 999 esetben nem egy, a történelemmel (vagy akármelyik tárggyal) szembeni, már az anyatejjel szopott, zsigeri ellenérzéssel állunk szemben, hanem egy régebbi pocsék tanár pocsék óráinak utóhatásával, melyet már csak a pszichológiában „kidöntött láb”-ként ismert motívum miatt is racionalizálni kezd az illető.
Innentől kezdve viszont ez nem is feltétlenül egy átfogó oktatáspolitikai, illetőleg tananyagi kérdés, hanem egész egyszerűen (haha) a tanárok minősége, annak ellenőrzése illetve jó esetben majdani növelése az, amire érdemes lenne a hangsúlyt helyezni.

Abba most helyhiány miatt nem megyek bele, hogy amennyiben tényleg „csak” a racionális gondolkodásra nevelés a cél – vagy lenne az ideális cél –, akkor számít-e, hogy mit tanítunk a gyereknek egyáltalán. Ez is egy rendkívül érdekes téma, vissza fogok majd térni rá.

Avagy mit keres egy YouTube-videó egy angol érettségin? Gyors élménybeszámoló egy érettségiről.

Már párszor jeleztem, hogy az előrehozott érettségijeim (ill. előtte a projekt) miatt nem írok mostanában posztokat – jelentem, a könnyebbiken (angol emelt) túlvagyok, holnap jön a német emelt – a jelenlegi pontszámítási rendszert nézve persze csak virtusból, de azért szeretném minél jobbra megírni. A nyelvtani rész totál lutri.

Már volt tavaly egy előrehozott érettségim (informatika), de az középszintű volt s így azt az AKG-ban írtuk meg – ez most egy kicsit más volt.

Próbálok egy legalább részben kronologikus élménybeszámolóval előrukkolni: a tény, hogy fél nyolcra mentem a szokásos negyed kilenc helyett, azzal járt, hogy fél nyolc helyett hatkor keltem – ha nem is külsérelmi, de egyéb nyomok biztosan látszanak a fejemen ennek kapcsán.

Az ember ugyebár korán elindul, nehogy elkéssen – ez azzal jár, hogy már hétkor ott ül az iskolaépület előtt, várakozva. A várakozás, mint olyan, visszatérő elem lesz a történetünkben. Lényeg a lényeg, fél nyolckor bebattyogtam az iskolaépületbe – s mivel nem volt kedvem beállni a minimum 30 gyerek alkotta amőbába a teremkiírás előtt, inkább felmentem a negyedikre (vegyük már hasznát a digitális akármiknek a folyosón, melyek nagy betűkkel hirdetik, hogy „emelt érettségi a negyediken”) és tizedannyi macerával meg is találtam a helyem.

Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy felesleges volt az ünneplőn agyalnom, ugyanis miután az OH-ban azt mondták, hogy „az alkalomhoz illően”, a fehér zakóm még mindig jobb volt, mint egy kötött fekete pulcsi alatta egy kikandikáló narancssárga pólóval – s nem, ezt most nem kezelem úgy, mint az iskolai erőltetést, mert ez „hivatalos” és senkinek a tekintélye nem romlik, ha nem küldeti ki érte az illetőt (emelt esetén legalábbis biztosan, lévén idegen iskolában a diák). Ja igen, tehát ha valaki ma látott az utcán egy fehér zakós-vörös aktatáskás göndör hajú rohangászó fiatalt, az nagy valószínűséggel én voltam. Moving on!

Az eleje igazából úgy ment, ahogy az ember egy érettségit elképzel, minden cuccot hátrarakattak, telefon kikapcs-kalapáccsal összetör, hogy biztosan ne szólaljon meg, hatodjára is meghallgatjuk a tudnivalókat… melyek közt ott szerepel, hogy egy adott vizsgarész végén nem lehet kimenni. Erre majd még visszatérünk, de most muszáj vagyok megemlíteni a szótárakat.

A fucking szótárak. Most komolyan vegyek egy szótárat egyetlen alkalomért? Azt még talán meg is tudnám érteni, hogy elvárják, hogy hozzak – de az iskolám nyolcszáznegyvenhatezer-ötszáztizenhét szótárából miért nem kapok egyet? Mert kell a vizsgázóknak. Vésztartalékul.
Magyarán én, mint vizsgázó, azért nem kapok szótárat, hogy legyen a másik vizsgázónak, ha mégsincs neki. Csak én gondolom úgy, hogy ha ezzel a módszerrel (majdnem?) minden diákra jut szótár és az iskolák simán biztosíthatnák azt a diákoknak? Akkor nem kellene arra kérni a vizsgázót, hogy a kavarodás elkerülése végett írja bele nevét a szótárba – ami az én esetemben vicces lett volna, ugyanis kölcsönkaptam egy ismerőstől. Végül ráraktam a táskámat, gondoltam, az is segít elkerülni holmi tulajdonjogi félreértéseket.

A szövegértéses feladat semmi érdemleges (bár „on Earth” helyett „on earth” szerepelt az egyik szövegben), olyannyira nem, hogy negyvenkilenc átnézés és a felírt kód hatvanhatszori ellenőrzése után még mindig maradt 15-20 percem. Ez ugyebár azért gázos, mert nem lehet kimenni a teremből, a könyvemet meg nyilvánvalóan nem tarthattam magamnál, így hát maradt az ablakból látható fa anatómiai pontosságú vizsgálgatása.

Most mondanám, hogy ez volt életem legunalmasabb  negyedórája, de ez már csak azért sem lenne igaz, mert ugyanez megismétlődött a nyelvtani feladatsor után – a kettő közt egyébként nincs szünet, amint lejár az elsőre adott 70 percnyi idő, jön a következő a maga 50 percével. Abban is volt egy elírás, egy autóról volt szó: „doing 8 mph instead of 2 mph” ami feltételezésem szerint „going…” akart lenni. És igen, nyelvtanhitler vagyok, de tuti nem vettem volna észre ezeket, ha nem lett volna időm az anyag sokszoros átnézésére. Miután ezzel is megvoltam, megint jött a fa.

A hallásértés előtt volt tizenöt perc szünet, mert a technikailag képzett gárdának ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy behozzanak egy magnót, bedugják, betegyék a CD-t, odatekerjék a megfelelő helyre és leteszteljék, kellően hangos-e. Nem baj, legalább váltottam pár szót a szintén itt érettségiző osztálytársakkal.

A hallásértésben egyébként több dolog is vicces volt, az egyik a trademark feladatok közötti zene (itt is szerepel, kis vidám trallala), a másik az, hogy az egyik szöveg egy YouTube-videóról szólt. Igen, a United Breaks Guitars dalról volt szó, részletet is hallhattunk belőle. Már csak azért is jól szórakoztam, mert már ismertem a videót – szerintem ember nem vigyorgott még ily vadalmaszerűen érettségi közben, mint én.

Én még azon is elmosolyodtam, amikor „tick”-kel kellett jelölnöm valamit, lelki szemeim előtt ugyanis azonnal egy jelölőatka jelent meg – lett légyen bármi is az.

Itt érthető okokból nem volt várakozási probléma, így a fa további vizsgálata elmaradt. Végül, de nem utolsósorban pedig jött az íráskészségi feladat, melyhez a korábban már jól meganyázott-teleírt szótárakat is használhattuk. Igazából egyszer nem nyitottam ki, de jó, hogy kéznél volt. Szerencsére – lévén az utolsó feladat – ezt már nem kell végigvárni, az ember beadhatja és távozhat (a többinél miért nem lehet kimenni a folyosóra?). Szerintem egy jó fél óra után kész is voltam – na, ha végig kellett volna ülnöm a rendelkezésre álló kilencven percet, az biztos, hogy valakit pofán lövök.

Még egy dolgon csodálkoztam, az pedig az volt, hogy az angol érettségi írására használt terem (az legalábbis, ahol én voltam) egy csomó angol nyelvű tablóval volt kidíszítve. Oké, nagy valószínűséggel nem fog tudni a diák a Michael Jackson-élettörténeti tablóról hasznos dolgokat lelesni, de mellettem például az újrahasznosításról volt valami, egy idevágó szöveg esetén lehet, hogy találok valami szókapcsolatot vagy prepozíciót, amit nem tudok. Lehet, hogy csak apróság, de basszus, matek érettségin se legyen már kint a mínuszbépluszmínuszgyökalattbénégyzetmínusznégyácéperkétá.

Ha már hülye számsorok, az biztos, hogy nem felejtem el hamar a kismilliószor felír(atot)t azonosító kódot.

És hát igen, az is biztos, hogy a holnapi emelt németen minden egyes fa-analízissel töltött percet, minden egyes vigyort, minden egyes „hát ez könnyű!”-t vissza fogok sírni…

Még jó, hogy csak virtusból csinálom.

Már a blogon is szerepelt egy  kis történet, amikor egy túlsütött melegszendvics által okozott tűzriadó szakított félbe egy tanórát. Ez nem először fordult már elő, s ha hozzávesszük az évi egyszeri próbariadót, láthatjuk, hogy már-már megszokottnak is nevezhető a sziréna hangja. Emlékeim szerint egyszer még hülyeségből is benyomta valaki. Ez mind-mind egy elfogadható határértéken belül van számomra, az azonban már nagyon nem, ha egy évfolyam a kis meglepetés-partizánakciójára a tűzjelző segítségével szedi össze az iskola népét az aulába.

Gyerekek vagyunk, persze, legalábbis már tapasztaltuk, hogy nem minden AKG-s diák olyan érett, mint amennyire ebben, az ezt elősegítő környezetben lehetne. Jelenlegi tizenharmadikosaink (mindenki számolja ki magának, ez hány éves kort feltételez) jövő hét szombaton ballagnak és ma egyrészt teleszórták lufikkal az iskolát, másrészt… erről szól maga a poszt.

A nyitóbekezdésben már leírtam, mik az AKG-s tapasztalataim a tűzriadókkal (a felgyújtott faliújságot most ne emlegessük). A tűzriadó most azonban nem mássá avanzsált, mint az iskolapolgárok egy helyre gyűjtésére használt eszköz.

Tudniillik a tizenharmadikosok (természetesen tanári beleegyezéssel) valamikor egy körül bekapcsolták a tűzjelzőt és ezáltal az összes iskolapolgár a kapu felé (az aulán át persze) sietett. Ott aztán vizeslufikkal, buborékfújással és ipari mennyiségű vízipisztollyal locsoltak meg ökörködtek meg „avattak be”, majd aztán a mindenki által nagyon kedvelt Macarena-örökzöld zenéjére annak csodálatos táncára próbálták meg rávenni a diáksereget.

Namármost, én azon a nagyon hülye holtsávon vagyok, ami egy átlag sulinál liberálisabb, de egy AKG-nál konzervatívabb gondolkodásmódot takar. Nekem az egész izé nem nyerte el a tetszésem – és meglepetve láttam, hogy ez már az AKG-s lazaságon is túlszaladt, ugyanis sem a csoportnyomás és a hívogatás, sem az „AKG-feeling” nem volt elég arra, hogy a végén a körtáncba fajuló Macarena-cuccot tényleg mindenki csinálja: normál körülmények közt talán vagy fél tucat „renitens” akad, most minimum a tízszeresük. A kedvetlenség és a „legyünk túl rajta” jeleit láttam az arcokon, már ha egyáltalán foglalkoztak a tizenharmadikosok produkciójával - a ruhák szárazságának óvásán túl.

Ez csak egy gyors közbevetés volt sajátos morgómikiségem mellett. A lényeg nem ez, hanem a tűzjelző.

Tudniillik, amint meghallottuk, az órát tartó tanár felsóhajtott és azt mondta: „várjatok, asszem a tizenharmadikosok szerveznek valamit, megyek, megnézem” – és otthagyott minket. A protokoll ugyebár az, hogy a tanár hagyja el utoljára a termet. Nem rá hegyezem ki, Isten ments: a lényeg a tűzjelző elbagatellizálása.

Az évfolyam folyosóján egy csomó gyerek beszélgetett röhögcsélve, nem törődve a tűzriadó hangjával: bizonyára tájékozottak voltak. Tetejébe korona, hogy még a másodikon sem jártunk, amikor elhallgatott a sziréna, úgy kellett leterelni vagy 40-80 gyereket, akik már indultak is volna visszafelé.

Most tegyem fel a bagatell kérdést, miszerint „És akkor mi van, ha tényleg kigyulladt az iskola?”?

Így is problémát okozhat (reméljük, sosem kerül  rá sor!), hogy a gyerekeknek a tűzriadóról a próba vagy jobb esetben a füstölgő szendvics jut eszébe. Ezek viszont legalább jogos használatból fakadtak. Hatalmas felelőtlenség a tűzjelzőt közösségi összetrombitálónak használni – vészhelyzetekre van kitalálva, nem erre. Meg vagyok döbbenve, hogy ez bárkinek is eszébe juthatott.

Most komolyan, képzeljük el, hogy valaki a hetvenes évek nukleáris fenyegetettsége közepén a légópincében állítja fel cirkuszát, majd elintéztet egy légiriadót.

A tűzjelzővel tanári beleegyezéssel ökörködünk? A protokoll látszatára sem adunk ezért? MACARENA?! Ez komoly?

Pörög a projekt, holnap van a leadás, elsősorban ezért nem jelentkeztem a közelmúltban. Most egy tanáromtól úgy tudom, (most éppen?) lesz kötelező természettudományos érettségi – bár ide tartozhat a földrajz is. Gyors kommentár alant.

Valaki, aki nálam okosabb (vagy legalábbis annak hiszi magát), kérem, válaszoljon nekem az alábbi kérdésekre! Zárójelben az én válaszaim.

Fog a kötelező érettségi javítani a képzés minőségén? Nem.

Megelőzte a szakmával való részletes konzultáció a tervezet kidolgozását? A kormány többi lépését megnézve valószínűleg nem, de nem tudom.

Más, több anyagot adnak le, esetleg nagyobb óraszámban? Valószínűleg nem. Ha igen, minek a rovására? Gondoltak erre, vagy csak „majd megoldja az iskola”?

Ha azt nézzük, hogy a jelenlegi érettségi pontszámítási rendszerben körülbelül 100/5=20 pontot ér az 500-ból egy érettségi eredmény, feltételezhetjük, hogy a nem ebbe az irányba továbbtanuló diákok fontosnak fogják tartani ezt az érettségit? Nem. Összehasonlításképp: az egyetem által kért tárgyak értéke extra 100 pontot ér az eredeti mellett.

Fog a tárgy iránt nem érdeklődő, az érettségit kényszerből letevő diákok hada javítani a természettudományok nimbuszán? Szerintem nem, s a probléma amúgy sem itt keresendő, hasonlítsuk össze a szituációt a többi kötelező tárggyal, nem ez a „népszerűség” kulcspontja.

A jobb lehetőségek miatt külföldre kimenő, természettudomány iránt rendkívül érdeklő fiatalok itthon fognak maradni emiatt? Nem csak, hogy nem, de sokkal többet is érnek e szempontból, mint a tárgyat kényszerből letevő több ezer diák.

A hiányos felszerelés és kellékhiány problémáján változtat ez? Természetesen nem.

Félre ne értsen senki, az érettségit én is nevetségesen megúszhatónak találom, de ezen nem az előrehozott érettségi esetleges eltörlése és további tárgyak hozzáadása segítene, hanem például a nevetségesen, röhejesen egyszerű középszintű érettségik lerombolása és helyüknek sóval való behintése. Az egyetlen része a tervezetnek, mellyel egyetértek, a kötelező emelt szintű érettségi gondolata.

Szakértelmet viszont nem látok. Mit mondjak azokra az emberekre, akik azért akarják eltörölni az előrehozott érettségit, mert apáink idejében nem volt? Sokat elárul a gondolat.