Alternativity

Az fn.hu-n megjelent, rendkívül szofisztikált és ügyes paródia illetve kabarétréfa után szeretném megkérni, hogy végre gondolkozzon is egy kicsit!

„Az oktatási államtitkár szerint a hallgatói szerződés elleni tiltakozás az igazságosság elleni tiltakozás. […] ma az állam legnagyobb ellensége az adósság, és amíg ezt Magyarország le nem küzdi, addig nagyon meg kell gondolni, mire adunk ki minden egyes fillért.”

Én megértem, amikor azt monda, hogy az államadósság ellen küzdeni kell, és hogy ez most a legfontosabb törekvés. A kormány ez úton tett lépéseinek megítélését most hagyjuk ki a diskurzusból, de azt azért megjegyezném, hogy az utolsó dolog, amin fogni kell, az az oktatás, mert az a jövő. Szűklátókörű, négyévenként rettegő politikai berendezkedésünkben persze paradox módon senkinek sem éri meg ezzel foglalkozni.

Ha már tényleg csökkenteni kell az oktatási költségeket, javasolnám az olyan kis finomságokat, mint az alig látogatott szakok bezárása vagy horribile dictu egy minimális összegű, tandíj néven futott tandíj bevezetését. Tudom, az fúj. Talán mégis érdemes lenne rajta elgondolkodni, ha ennyire össze kell húzni a nadrágszíjat, nemde?

Sőt, ha pénz kell, a bürokrácia szó jut először eszembe, nem az egyetemista…

Azt is megjegyezném, hogy a külföldre kivándorló diplomás nem azért megy ki, mert ördögi disznó, hanem azért, mert az itthoni munkakörülmények (melynek csak egy eleme a fizetés) elfogadhatatlanok számára. Egy ilyen döntés meghozatala nem egyszerű és igen komoly ok és belső hajtóerő kell hozzá, hogy ezt valaki meglépje. A munkakörülmények viszont nem fognak javulni, ha a diplomások röghöz kötésével az állam kvázi fejbelövi a versenyt.

„[Az, hogy] egy orvos a diploma megszerzése után külföldön kamatoztassa tudását jó fizetésért és annak a közösségnek soha ne adjon vissza semmit, amelyik a képzését vállalta, finanszírozta […] nem felel meg az igazságosság elvének.”

Nem igazságos, hogy az államilag finanszírozott képzésű alak kimegy külföldre? Jó reggelt, az állam feladata az újraelosztás, a rászorulóknak ad pénzt, nem azoknak, akik eleget tettek a közösségért! A rokkantnyugdíjason se vasalják be a neki kiutalt pénzeket, ha kiköltözik Amerikába, és ez így van jól. A költségtérítéses képzés lényege az, hogy a diák képességei megvannak az egyetemi tanulmányokhoz, de támogatásra szorul, mert magától nem tudná fizetni a költségeket. Az állam dolga a méltányosság, nem pedig az igazságosság megítélése.

„A szerződés egy lehetőség, akinek a családja megengedheti magának azt, hogy finanszírozza tanulmányokat, annak nem kell ilyen szerződést kötnie.”

Ezt a szintű demagógiát Szíjjártó is megirigyelné, szerintem nem kíván kommentárt. Mintha DJ Hoffmann remixét hallgatnám MC Selmeczi „Megvédtük a nyugdíjakat” című slágeréről. Lehetőség? A szó, amit keres, az a zsarolás. Nincs pénzed? Akkor vagy itthon maradsz, vagy nem mehetsz egyetemre.

(Megjegyzem, ha két évről lenne szó, vagy valami ilyesmiről, talán nem is morognék ennyire. Na de hét-tizenöt? Kis túlzással akár negyven éves korodig itthon kell élned? Nonszensz.)

(Különben is, hogy hajtanák be a szerződésszegőktől a pénzt?)

„Ellenőrzés is lesz, és meg kell büntetni azt az iskolát, amelyik például megakadályozza ravasz módon annak a jognak az érvényesülését, hogy hittant tanulhassanak állami iskolákban is a gyerekek.”

Ó, ezt az átkozott ravaszságot! Hogy tanulhassanak! A jog! Arra van joga a gyereknek, hogy hittant tanulhasson (= kelljen tanulnia), de arra nincs, hogy oda menjen diplomája birtokában, ahová akar? Ne beszéljünk itt jogokról, kérem!

Ó, és vajon miért pont a hittannal példálózott? Hogy lehet ennek a jognak az érvényesülését megakadályozni? Úgy, hogy nem tanítják?

Mi az egyáltalán, hogy hittan? Bibliatan? Kereszténységtan? A hívő  buddhista milyen órára jár majd? Az ateista szülők gyermekével mi lesz? Erőltetjük a saját világnézetünket? Ha már a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (haha, KÉSZ vagyok…) tartjuk előadásunkat…

„…helyére kell tenni a nevelést, ami alatt a személyiség teljes egészének formálását jelölte meg, amelynek része az erkölcsi, a vallásos, a hazafias, a családi életre vagy a munkára nevelés.”

Nem lehetne ezt a családra, a környezetre bízni? Őszintén? Engem aggaszt, hogy központosítottan, doktrínákkal teleszórva, a vallásoktatást, illetve a vallást magát állandóan emlegetve, a személyiségformálásban ilyen, számomra túlzó szerepet szán az iskoláknak, a jelenlegi tervek alapján saját magának és világnézetének, kedves Rózsa. Tudom, onnan fentről nehéz elfogadni, hogy más másképp gondolkodik, mint maga. Próbálja már meg azért hagyni ezt!

Az, hogy a tehetségesek kimaradnak az egyetemről (mert egyre kevesebben fognak perspektívát látni hazánkban… ajánlanám ezt a remek blogot), csak, hogy elmehessenek már fiatal felnőttként, semmilyen problémát nem fog megoldani, csak egyre többel fog minket szembesíteni. Tudja, kik fognak maradni? A birkatermészetűek.

Magának, maguknak talán jó is ez így…

   (az fn.hu cikke itt olvasható)

Csak akkor, ha apám kurva gazdag, jelen állás szerint legalábbis. Persze még van másfél-két évem addig, ki tudja, mit talál ki addig a kormány. A röghöz kötésről.

Aranyom, te bizony itt maradsz az országban, egészen addig, amíg tiszta ránc nem lesz az a kedves arcod...

Kedvencem a államilag finanszírozott, pardon, ösztöndíjas röghöz kötés. Az indoklás elvileg az, hogy „ha az állam milliókkal támogat meg egy képzést öt év alatt, úgy hiszem, a társadalom joggal várja el, hogy a fiatalok valamit visszaadjanak annak a közösségnek, mely hozzájárult a taníttatásukhoz.”

Ezúton szeretném az agyilag meghasonlott politikai vezetőink figyelmét felhívni arra, hogy az állami újraelosztás lényege pont az, hogy a rászorulóknak (jelen esetben azoknak, akik önerőből nem tudnák megfizetni az egyetemi képzést, de képességük megvan hozzá) a közösből juttatunk annak érdekében, hogy a közösség  egységesen haladni tudjon előre, például ne a pénz, hanem a tudás predesztinálja a továbbtanulási lehetőségeket.

A nyugdíjasoktól sem kérünk közmunkát, a rokkantak is elmehetnek külföldre, a családi pótlék kedvezményezettjei sem ilyen-olyan-amolyan extra feltételek mellett kapják meg a nekik jelen állás szerint járó támogatást. Sőt, ha a nyugdíjas nyolcvan évesen kivándorol Amerikába, az állam nem vasalja be rajta visszamenőleg a nyugdíját, mivel a támogatások kiosztása egyáltalán nem „visszaadásról” szól, ezért támogatás, illetve segély!

Kormányunk a jelek szerint azonban amolyan protekcionista módszerekkel kívánja megoldani azt a komoly problémát, hogy a kellően intelligens emberek olyan gyorsan menekülnek ebből az országból, ahogy csak tudnak, Nyugatra, jobb lehetőségekért, jobb munkakörülményekért, jobb fizetésért – csupa olyan alapvető dologért, amit Magyarország nem képes nyújtani nekik.
Mi a megoldás? Javítani a magyarországi munkakörülményeket? Ugyan! Helyette fogjuk azokat a tehetségeket, akik önerőből nem tudnának egyetemre menni, és 7-15 évre(!!!) kötelezzük őket, hogy Magyarországon dolgozzanak, hacsak ki nem fizetik a képzés árát.

Hallottunk már rövidtávú megoldásokról, de egy vak messzebb lát, mint oktatáspolitikánk formálói. (Most vegyem elő, hogy a minden kétséget kizáróan világnyelv angolt is háttérbe szorítanák, ha tehetnék?)  Tudniillik ezzel csak a szőnyeg alá söprik a tényt, hogy infrastruktúra illetve „munkaerő-kezelés” terén hazánk átkozottul le van maradva, ezzel a barátságos húzással pedig még csak nem is szükséges (megpróbálni) behozni a lemaradást, hiszen a diplomásoknak így is, úgy is itt kell maradniuk, kivéve, ha kellően gazdagok (Corvinuson legdrágább szak, amit találtam, félévenként négymillió forint, jó reggelt kívánok; a többi szak sem nevezhető olcsónak éppenséggel, az angol nyelvűek meg extra drágák – lásd itt).

Hová fog ez vezetni? Én a következőt látom magam előtt: a röghöz kötés miatt nem szükséges a vállalatoknak lépéseket tenni annak érdekében, hogy a minőségi munkaerőt megtartsák, maximum az országhatáron belül, így lemaradásunk még inkább nőni fog; ez oda fog vezetni, hogy a képzést fizetni nem tudó, tehetséges fiatalok egyetem nélkül is kivándorolnak, hogy ott próbáljanak szerencsét, mely még mindig jobb, mint 7-15 évet, életüknek delét elvesztegetni egy lemaradó országban. Ez persze tovább rontja a hazai munkaerő színvonalát is.

Ostobaság az egész. Az újraelosztás koncepcióját sem értik, az oktatáshoz pláne nem értenek. De hát persze, hogy pont innen kell elvonni a pénzt! A bürokrácia jó, ahogy van. De az oktatás! Hát túl sok pénzt nyomunk ebbe a vacakba!

"Növekvő munkanélküliséget, a fiatalok további elvándorlását és súlyosbodó szakemberhiányt jósol Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter a hvg.hu birtokába került felsőoktatási törvénytervezet legfrissebb koncepciójában arra az esetre, ha mindaz megvalósul, amit egyébként a saját tárcája akar. De cserébe legalább a "nemzeti középosztály színre lép" – állítja a miniszter." (hvg.hu)

A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.

"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György

Komolyan mondom, baromi jó gondolat. Sajnos érdemes párhuzamba állítani a fenti idézetet egyik osztálytársam megjegyzésével: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz.”

Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani a most következő eszmefuttatásban.

Ismeretlen fogalmakra bukkantál? Ajánlom a praktikus AKG-s fogalomtárat!

Az AKG pedagógiai programja igen részletesen foglalkozik a patrónusokkal, konkrétan teljesíthetetlen elvárásokat támasztva. Épp ezért olyan baromi szórakoztató olvasmány. A dokumentum letölthető innen, az idevágó részlet itt érhető el. Két részlettel azért szolgálnék.

„Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján […] hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. […] Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket […] feladata […] [az] érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt […]a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása […] törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”

Nem véletlen használtam ám a „harmadik szülő” kifejezést! Mondjuk a legtöbb szülőnek nincs 12-14 gyereke. És a legtöbb szülőt nem hetedikesként választják a gyerekek, öt nap után.

„A patrónus tartja a kapcsolatot a szaktanárokkal, segíti őket, hogy a gyerekek adottságaiknak leginkább megfelelő terhelést kapják, tájékozódik a tanulók tantárgyi előmeneteléről, órai munkájáról.”

Hát ez a másik kedvencem. Kalapom leemelem annak a szaktanárnak, aki ~12 csibéjének, hm, ~7-10 tárgyából a ~10-15 tanárával erről állandóan tud beszélni és tud hatni rájuk, hogy egyénre szabják a haladást, ráadásul mindezt úgy, hogy elméletben szaktanári minőségükben az összes általuk tanított diák kapcsán meg kell hallgatniuk és figyelembe kell venniük ugyanezt.
Kérném az általuk fogyasztott kávé- és energiaitalmárka nevét, valamint az időlassító gépük márkáját.

Mivel a patrónus egyben szaktanár is, a nap nagy részén más évfolyamokon tart órát, tehát nem tud mindig jelen lenni csibéjének mindennapjaiban. Nem is arra gondolok, hogy nem teljesítik a pedagógiai programban megfogalmazott sztahanovista elvárásokat, csupán szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a különlegesen szoros kapcsolat kialakulása azért nem is olyan egyszerű ilyen körülmények között…

Szerintem a patrónusi pozíció jelen állás szerint nem több, mint egy hellyel-közzel behatárolt osztályfőnökiség – véleményem szerint ugyanis az a fajta bensőséges(ebb) kapcsolat egy tanár és diák közt úgy is kialakulhat, ha nem patrónus-csibe kapcsolatban vannak, ez a kapcsolat pedig önmagában nem fogja ezt elősegíteni.

Mindez persze nem lenne probléma, ha megfelelő időmennyiség után választhatnám meg patrónusom, a körülöttem lévő tanárok nagy választékából, jó esetben így lehetőségem van annak a patronáltja lenni, akivel jó kapcsolatban vagyok és akit tisztelek.

A jelenlegi rendszer iskolánkban alapvetően más. A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának. Mást nem lehet.

Érezzük a problémákat?

A patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések, valamint egy-egy csoportfoglalkozás alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e különleges személyként számítani rá hét évig. Ennél sokkal behatóbban kellene megismernie egymást diáknak és tanárnak ehhez – tegyük hozzá, hogy szerintem egy tizenkét-tizennégy éves gyere nem képes arra, hogy jól el tudja dönteni, kihez akarja „kötni” AKG-s éveit. Szerintem egyébként az is fontos lehet, ki akar még ahhoz a tanárhoz tartozni, hiszen lehet bármilyen jó a patrónus, ha nem szeretem csibeközösségem tagjait.

Persze még ebbe a felületesen meghozott döntésbe is bele kell nyúlni. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, biztosan lesz, aki nem ahhoz a patrónushoz kerül, akihez a leginkább szeretne. Ennek megoldásául az ember sorszámokat ír a jelöltek neve mellé, kik aznap délután/este végigveszik a listákat. Bár igyekeznek mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához juttatni, ez néha nem sikerül.
Ez persze nem katasztrófa, a döntés úgyis megalapozatlan! Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel. Pláne most.

Emlékszem, hányszor elmondták nekünk akkor és ott, hogy ez a döntés nagyon fontos, hét évre szól és (szinte) megmásíthatatlan. Csak szólok: az iskolába évekkel később érkező diákok nem választanak patrónust, létszám alapján kerül egy csibébe. Néha a patrónus távozik az iskolából (a miénk), néha hosszas tárgyalás után a gyerek a csibéből (tőlünk). Mi pedig beleszólás nélkül új patrónust kaptunk. Nem személyét kritizálom ezzel, elégedett vagyok azzal, ahogy ezt a nehéz helyzetet kezeli, de egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, hogy konkrétan kiszabták, ki lesz a patrónusunk. Ezek után még kevésbé érzem azt, hogy a funkciónak bármi súlya lenne.

Az is megérhet egy vitát, hogy van-e ennek az egésznek értelme. Véleményem szerint csak úgy, ha a patrónus nem szaktanár is egyben, így ugyanis reménytelen, hogy olyan szinten tudjon foglalkozni csibéjével, ahogy azt „elvárják”, vagy ahogy kellene ahhoz, hogy a patrónus több legyen, mint egy ofő – mert jelen állás szerint nem több, mint egy ofő vagy egy olyan tanár, akivel közeli kapcsolatba kerültél. Tisztelet a kivételnek.

Holnap patrónusi értékelés!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Ismét van egy cikk az oktatásért felelős államtitkár kapcsán az Origón, címe: „Hoffmann: A gyereket kell tanítani, nem a tantárgyat” – itt olvasható. Ehhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.

A címben szereplő állításról csupán nagyon röviden értekezik a cikk, nemrég azonban beszélgettem valakivel erről a kérdéskörről, így arra gondoltam, ide is leírom az álláspontom.
(Ajánlott olvasmány: Személyiségközpontúság – hol jelenhet meg?)

A beszélgetés során elsősorban a „leadandó anyag” koncepciója volt számomra teljesen idegen. Az én kiindulópontom az, hogy az iskolák (itt most általános iskolákra gondolok elsősorban, részben gimnáziumokra is) egyenlőségre épülnek: adott egy osztály, benne random összekerült gyerekekkel – és affinitásuktól, képességeiktől függetlenül mind ugyanazt fogják – elvileg – megtanulni.

Gyakorlatilag azonban nem: a gyerek, akik, matekból kitűnő, versenyekre jár és magától extra dolgokat megtanul a témából, érthető okokból sokkal többet foglalkozik ezzel a tárggyal, mint mondjuk a történelemmel, melyhez semmi érzéke, nem tartja fontosnak és csak túl akar lenni rajta: letudja kettessel és megy vissza a matekkönyvhöz (közben bizonyára arra gondol, hogy a töri értelmetlen).

És mindennek ellenére a rendszer sajátosságai miatt ugyanannyi tanórát foglalkozik mind a kettővel. A történelemtanításra szánt órák nettó hatékonysága érthető okokból alacsony, az idő elvesztegetett. Képzeljük el, milyen matekos lenne Példa Pálból, ha azt az időt is kedvenc tárgyára fordíthatta volna. Én úgy gondolom, egységesített meg-nem-tanított tananyagrészek miatt nem foglalkozni az erősségekkel igen nagy hiba. Már nagyon korán látszanak a „végletek”, hogy melyik tárgy az, amelyikkel a gyerek semennyire vagy nagyon-nagyon foglalkozik, időben kellene ezzel kezdeni valamit. Szerintem az erősségekre kellene építeni – s bár az én elképzelésem természetesen kezelhetetlen flexibilitást igényelne, tetszik a félmondat. Végre nem arról van szó, hogy milyen anyagot kell leadnia az iskolának.

Abban nem vagyok teljesen biztos, mit ért „nemzeti műveltség” alatt, de nem tetszik a kifejezés. Globalizáció van, hahó. Történelem és irodalom esetén teljesen jogosnak érzem, hogy sok időt töltünk a hazai témákkal (bár irodalommal alapvetően többet foglalkoznék), de például a természettudományok esetében feleslegesnek érzem azt a fajta részletességet, mint az Alföld tájai.

A tankönyvekről esett még sok szó a cikkben. Eszerint „egy-egy tantárgyhoz a kerettantervhez illeszkedő, kötelezően választandó tankönyv lesz, ez viszont nem zárja ki, hogy más könyvből is lehessen tanítani.” Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből valami, és ha igen, hogy – már csak azért is, mert nálunk (szinte?) mindennek saját könyve van, a történelemkönyv koncepciójával én speciel nem is vagyok elégedett, önálló tanulásra és felkészülésre ugyanis alkalmatlannak találom.

Az egységesítés egyébként szerintem nem rossz ötlet – a jelen magyarországi helyzetben. Szerintem az lenne az ideális, ha az iskolák és az oktatási koncepcióik versenghetnének egymással, mindenhol másképp taníthatnak és a szülők a nekik leginkább tetsző rendszernek „vetik alá” gyermekeiket.
Ma persze ez nem lehetséges nálunk, már csak pénzügyi okokból sem, hogy a legkézenfekvőbb ellenérvvel hozakodjak elő. A túlnyomórészt körzeti sulik világában szerintem nem rossz ötlet az egységesítés.

Komolyan azt hittétek, hogy a narancsos sütit egy nap alatt megeszik? Folytatjuk.

Mivel is kezdjem? Az órákon való beszélgetésekkel , vagy annak a köpetszagú baromságnak a cáfolatával, hogy a gyerekek tájékoztatva voltak? Tudjátok, mit? Kezdjük az elsővel.

A negyvenperces németórán végig erről volt szó, hálás köszönet, hogy ezt tanárunk elővette. Részben auf Deutsch, tehát még akár tanórai funkciója is volt a dolognak. Volt internetkapcsolat is, olvastunk cikkeket és iskolai közleményt, végigvettük azt, amit már hivatalosan tudni lehet – tényleg, nagy köszönet, szükség volt rá, a gyerekek ugyanis a cikkek elolvasása után nagy valószínűséggel nem láttak rá teljesen az eseményekre (amilyen címek voltak, nem csoda), egyik sem részletezte az alapítvány helyzetét, az állam, mint olyan, jogilag kikerülhetetlen szerepét az alapításban stb.

Némettanárunk véleménye szerint ez az egész csak egy adminisztratív dolog, nem több.

Az angolóra fele is ezzel ment, s mivel vegyes a csoport, megtudtuk, hogy Horn csibéi azért egy fél fokkal informáltabbak, kb. úgy, ahogy szerintem az iskolának is kellene lennie. Nem azért, mert bármi szupertitkosat megtudtak volna, hanem azért, mert egy „illetékes”-től hallottak a dologról.
Ja, és angoltanárunk meg teljesen mást gondol az egészről, a helyzet súlyáról. Mindez oké és nagyon érdekes dolog egyébként, de zavar, hogy szaktanárok magánvéleményeiből és a médiából kell elsősorban tájékozódnunk. A szaktanárok nélkül káosz van, illetve lenne a fejekben – még egyszer köszönöm, hogy foglalkoztak a témával az órájukon.

Namármost, ha csibéken (a miénken speciel nem, ráadásul rövidített is volt) és rendes órákon is szinte végig ez a történet a téma, egymásnak ellentmondó ötletek és kérdőjelekkel a fejük fölött ücsörgő gyerekek kereszttüzében, akkor hogy is gondolhatja bárki, hogy a szülők és gyerekek tájékoztatva voltak? Egy, „ez úgyse lesz így”-ként átfogalmazható megjegyzés az egész éves beszámolóban nem nevezhető tájékoztatásnak  – a fentiek is bizonyítják, hogy a gyerekek nem voltak tájékoztatva.

Ami nem baj, elvileg újdonság az egész, az iskola tett is kísérletet a tájékoztatásra, honlapján főoldalon szerepel, hogy „Az iskola fenntartói jogviszonyának módosításáról döntött a kormány … Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium iskolai működését a döntés nem érinti.”

Hurráparti, sajtosszendvics. Hogy egy alapvető tévedést tisztázzak, a gyerekeknek fogalmuk sem volt arról, mi van, csak annyit tudtak, amennyit a hírportálok megírtak – s, hogy idézzem irodalomtanárom, a média torzít. Erre jó példa a Népszabadság online változatának cikke, melynek címe azért komoly gyomros már önmagában is: Államosítják az AKG-t?
Az Index cikke már kérdőjel nélkül fogalmaz: Az állam visszaveszi az AKG-t

Egy halk megjegyzés: szerintem az iskolapolgárok közül többen olvasták a demagóg címmel ellátott Népszabadság-cikket, vagy az Index írását, mint ahányan az AKG weboldalán (is) próbáltak megutánajárni a dolognak.

Ilyen helyzetben a diákokat egyenesen, közvetítő elemek nélkül kell tájékoztatni, nem arra apellálni, hogy felmegy az iskola weboldalára, nyilvánvalóan nem teszi ezt meg mindenki. Egy személyiségközpontú iskola miért így „tájékoztat”?

(„Minden évben küldök egy hosszú, részletes pénzügyi, szakmai, és egyéb ügyekről szóló beszámolót. Én ebben leírtam nekik, hogy volt egy ilyen államosítási szándék, és én erről azt gondolom, hogy csak tévedés lehet.” – írja Horn ebben az interjúban.  És úgy gondolja, ennek fényében a gyerekeket nem fogja pofán vágni a fenti két cím? Komolyan?)

Nekem ne mondja senki, hogy ne lett volna mód arra, hogy valamelyik vezetőségi tag egy 5-8 soros közleményt ír az iskolapolgároknak. Itt nem az alapítványiság a kulcs, hanem a mindenféle implikáció, melyek nagy része jó esetben kacsa, de egyesek elhiszik. A faliújságokra ki lehetett volna rakni. Még jobb: nyitáson. Úgyis csak olyankor van értelme, amikor közérdekű információkat közölnek. Nyolc rohadt sort felolvasnak nyitáson, nincs ez az egész aggodalom.

Ha a szaktanárokkal kell megtárgyalni az egészet német-, angol-, média-, franciaóra stb. alatt, az finoman fogalmazva sem ideális. Láthatjuk, hogy az én esetemben is ellenkező álláspontokat hallottunk. A gyerekek pedig semmi biztosat nem tudtak, a rengeteg egyéb rész között elsikkadó, egyesek által akár meg sem kapott beszámolórészlet a szülőknél nem elegendő erre. Látjuk.

Ja, és abban sem lennék biztos, hogy minden diák tökéletesen keni-vágja az AKG alapító okiratának értelmezését, vagy a Horn-interjúban használt nyelvezetet. Nem mindenkit érdekel az aktuálpolitika és a bürokrácia.

Kommunikációs problémák, hm? Ó, csak a szokásos.

Az előző cikkben (és valószínűleg többször is) igazgatóként említettem Horn Györgyöt, aki iskolánkban valójában a pedagógiai vezető pozícióját tölti be, a hibáért elnézést kérek.