Alternativity

Vizsgakészülés, apróságok és természetesen maga a vizsga. Bónusz: Sacher-torta!

A hétfői nyitáson viccek helyett Fukushima volt a téma (ismét). Tök jó. Minden bántás nélkül mondom, szerintem nagyon jó dolgok születnek abból, ha a suszter a kaptafánál marad.

A hét németórái egyébként most aztán tényleg száz százalékig a vizsgára való készüléssel (illetve egyszer vicces feladatokkal) telt, mivel kivégeztük a harmadik tankönyvünket is. Rituális égetés vagy akasztás nem volt, sem a Koránhoz hasonló tárgyalás.

Médián némafilmezünk és nevetünk, illetve filmplakátokat vizsgálgattunk.

Angolóránk kapcsán talán az egy érdekes apróság lehet, hogy Fukushima-ügyben olvastunk egy még meg nem jelent cikket – ez ahhoz vezetett, hogy angol nyelven(!) konkrétan összeraktuk és végigvettük mindazt, amit egy laikus jó esetben el tud mondani az atomerőművek működéséről és a bennük zajló folyamatokról. Fizikaóra angolul? Különös volt, nagyon érdekes.

Április huszadika a nagy, egész éves projekt leadási ideje (hamarosan újra írni fogok róla). Zajlik hát a hajrázás szinte mindenkinél, kinél jobban, kinél kevésbé. Az egészet megspékelik a mostani hét elejét magában foglaló harmadik „Kreatív Napok”, mely során, ki nem találnátok, egy kis projektet kell elkészíteni. Erről majd pár napon belül.

Jövő hét végén érkeznek a cserediákok (róluk is fog szólni majd a jövő utáni hét), így a fenti hét csütörtök délutánján a programokat szerveztük ill. aki akart, megejthetett egy utolsó utáni szóbeli-próbát. Ja, és bár nem része a haladási naplónak, de echte Sacher-tortát is ettünk, rá lehetne szokni. :)

A péntek a nyelvvizsga napja volt. A szóbeli kicsit csúszott, így az irodalmi önképzőt annak kezdete után egy szolid fél órára otthagytam, agyamat németre váltottam át, majd visszajöttem folytatni ott, ahol abbahagytam. A vizsgaeredmények már meg is lettek hétfőre (az ember annak fényében tudja ezt a leginkább értékelni, amikor anno 3 heteket kellett várnia egy epochazáró eredményére), nem lettek rosszak. Kíváncsi leszek a B2-re.

Egy különlegesség: a könyvtárakról és iskolai funkciójukról szóló írásomhoz érkezett egy nagyon érdekes hozzászólás az iskolánk könyvtárosától – technikai okokból itt tudom csak lehozni:

---------------------------------------------------

Kedves  AlterNaty!

Nem fogok sopánkodni -mint a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől címet viselő beszélgetőskönyv két nagyöregje, Umberto Eco és  Jean Claude Carierre teszi-, nem esem kétségbe a felvetéseidtől, ellenben jólesően nyugtázom, hogy kritikád tárgyává lettünk végre mi is (no, nem személy szerint a könyvtárral sáfárkodó könyvtáros tanárok, de maga az intézmény/ a szervezet ),  tehát létezünk, vagyunk, számodra is, nem csak  köztes megállóként a virtuális világba, de mint problémadomb, hegynek neveznem szerénytelenség volna.

Most csak egy villám reagálást engedj meg, aztán ha tudom (idő/erő) folytatom!

Bejegyzésed két mulasztásomat is eszembe juttatja:

-Az elmaradt röpiratomat.

T.i.  2006-ban, pont a ti hetedikes generációtokon/évfolyamotokon vettem észre, figyeltem meg, hogy bizony nektek - közületek sokaknak-  a sz.gép/internet lehetett az első benyomás, mint látvány, mint fizikai valóság  és nem a könyv. Valószínűleg jól érzékeltem azt is, hogy többet láthattátok szüleiteket gép előtt a klaviatúrát pötyögtetve, mint könyvet olvasva.- Igen erről szerettem volna akkor beszélni a kollégáknak, hogyan s miből jutottam erre a következtetésre, mit tapasztaltam, mi ebben az érdekes és nyugtalanító, mi ebben a reményteljes és felszabadító! - Azóta ezt megtették mások, de akkor a hazai pedagógiai berkekben erről még nem sok szó esett; hogy lenne még ma is mit mondani erre, a te kicsit technicista/ pragmatista megjegyzéseid is figyelmeztetnek.

-A nálatok -hetedikben elmaradt - bevezetés a könyvtárba programunkat.- (Bár ez ügyben nem vagyok teljesen elmarasztalható, valami furcsa véletlen, szervezési gubanc nem engedte, hogy a tanulásmódszertan keretében jöhessetek hozzánk, találkozhassunk veletek; de lehettem volna harcosabb; ezt azóta is bánom,  pótolgatjuk, különböző szakórákon…na, de az első benyomás az iskolában…lsd mint fent)

A többi meg csak indulat!

Ne akarja már Fiatalember a múltat végképp eltörölni! – Nehogy a tudásnak, az információszerzésnek-átadásnak-vételnek-cserének-stb csak egyetlen érvényes technológiáját ismerje el!-

Nehogy már ne tudja: nem könyvtárhasználatra, de egy létező kultúra megismerésének, gazdagságának, lehetőségeinek, kimeríthetetlenségének el nem felejthető valóságára szeretnénk a figyelmet irányítani (bocsánat, hogy ehhez kell egy kis betűrend/abc ismeret, meg ehhez hasonló jelentéktelenségek..).- Hogy Könyvtár és Világháló egymást erősítő univerzális eszközök.

Végül Radnóti –talán megbocsájtja nekem- profanizálva-:

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…

Üdv, misleyjudit kőtáros

---------------------------------------------------

Most hadd mellőzzem a már annyiszor megejtett ömlengésemet, melyet mindenkinek megadok, aki nem csak legyint arra, amit csinálok – ha személyesen is, de mi már, azt hiszem, megejtettük ezt. :) Szeretnék bízni abban, hogy írásom elsősorban a könyvtárak iskolai használatáról szólt – nyilvánvalóan ez nem minden, talán hiba is, ha az ember megpróbálja különválasztani ezt a könyvtártól, mint intézménytől, de én erre tettem kísérletet a hivatkozott írásomban. Szerintem pedig egyébként az, hogy a könyvtárak által jelentett információforrás egyszer majd elkerülhetetlenül más formában él majd tovább, egy természetes folyamat része. Persze nem kizárt, hogy ez majd – most a hasamra ütök – egy virtuális könyvtár formájában manifesztálódik majd, ahol az ember a virtuális kezével a virtuális polcról a virtuális könyvet veszi le… a forma, mint olyan, az egy dolog – ennek továbbélésében nem vagyok teljesen biztos, hogy őszinte legyek. A tartalom továbbélésében biztos vagyok.

Erről esetleg később majd bővebben is. Most csak így (rám nem jellemző módon) röviden, bár nagyon érdekesnek találom a kérdéskört.

Más téma: nagyon megnyugtató, hogy az ember csak megkapja hétről-hétre azt a három-négy gratulációt és bíztatást ismeretlen ismerőseitől és másoktól, hogy biztos legyen benne: jól csinálja, amit csinál – és megéri csinálni. Az ilyenek mindig megerősítenek abban, hogy nem a „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” esete áll fenn.

Végezetül egy érdekes olvasmány arról, hogyan kezel egy kis közösség egy problémás, ámde tehetséges 15 évest.

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

Emlékeztetőül, iskolaújságunk ilyen. Jómagam itt írtam róla. A lenti írásom szerintem mindent elmond a szituációról. Módosítatlanul közlöm újra. Ajánlott olvasmány a témában a Véleményvezér blog egyik írása.
Írásom kérésem ellenére sem hozta le az iskolaújság, az elutasítás okát és az ehhez tartozó megjegyzéseimet itt olvashatjátok.

Tiltakozás az üres címlap ellen

Ezúton szeretném megosztani az olvasókkal véleményemet a Szubjektív 2011. januári számának üres címlapos tiltakozásáról, az ezzel járó veszélyes világnézeti konnotációkról és azokról a fontos „felnőttvilági” dolgokról, amit a jelek szerint senki sem tartott fontosnak.

Mint tudjátok, az iskolaújság januári számában üres címlappal tiltakozott a médiatörvény ellen. Természetesen nem számít reprezentatív felmérésnek, de a körülöttem lévő emberek nagy része nevetségesnek tartotta az akciót, a hozzám eljutott legpozitívabb reakció az „aranyos” volt, s nem feltételezem, hogy a szerkesztőség erre a hatásra blazírozott volna.

A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de a plakátok pont ugyanúgy néztek ki, mint egy átlagos példány esetén, az „üres” „címlap” telis-tele cikkcímekkel. Ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak éppen fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről.

Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.

Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre. Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó.

Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség, 89 Facebook-lájk! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google és Mr. Page barátunk. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.

Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre inkább el fog fajulni ez a folyamat. Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.

Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.

Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.

A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjain egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.

Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?

Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.

És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.

Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?

Kelemen Csaba Herkules

Tanárértékelés: az AKG kifinomultan megszervezett illúziója. Vajon mennyit számíthat egy elvont skálán, többféleképp értelmezhető szempontok alapján megírt, rejtett eredményű értékelés, ha a nyilvános petíció sem ért el eredményt?

Az AKG évente két formában is lehetőséget ad diákjainak, hogy értékeljék tanáraikat. Az egyik egy számszaki, megadott szempontok alapján egyénileg kitöltött értékelés. A másik pedig egy kisebb vagy nagyobb csoportban, felügyelettel vagy anélkül megírt szöveges értékelés. Mit ne mondjak, mind a kettő szar. Kár, mert legjobb esetben is cirka havi negyvenezret fizetünk az oktatásért, és néha reménytelen a tanárcsere. És azt se feledjük, mi teszi az emberre a legnagyobb hatást iskolai évei során (könnyen ellenőrizhető, emlékezzünk vissza ötödik osztályra): az, hogy milyen a tanár.

Kezdetnek nézzük meg az akg.hu-n fellelhető „A pedagógusok munkájának tanulói értékelése az AKG-ban”-részt (itt). Tizenhat pontunk van. Ez 2003-ból származik, sajnos azóta nincsenek részletes adatelemzések.

„A tanárok munkájának értékelése nagyon változatos formában jelenik meg az iskolában.”

• A patrónusok egyéni beszélgetésein a tanulókkal - Anno beszélgettem a patrónusommal. Konkrétan azt mondtam neki, hogy „hogyhogy [a jelenlegi énektanárunk] még itt lehet?”. Másoktól minimum olyanokat lehet hallani, hogy „jaj, de várom a tanárértékelést, hogy jól lehúzhassam X-t”. Kíváncsi vagyok,  jutott-e valaha ezek közül bármelyik vissza a szaktanárokhoz, illetve számított-e bármit is.
• A hetenkénti csibebeszélgetéseken kiscsoportos formában – Ugyanez.
• A tanulók egyéni órarend összeállításában a 11-12. évfolyamon – Ezt azért érzem ökörségnek, mert a GO esetén például két tanárból egy viszi az évfolyam összes óráját. Tehát… aki megy, az pozitívan értékeli a tanárt, aki nem, az nem? Hol van a választási lehetőség? Vagy ez most arra gondol, amikor az évfolyamomról pár diák kijelentette, hogy nem megy emelt matekra, ha az a tanár tartja, aki?
• A tanulók önálló csoportszervezési jogosultságában; A tanulók szabad tanárválasztásában a vertikális csoportokban – Ezeket együtt veszem. Ööö… mit mondjak? Sosem tapasztaltam tanárcserét vagy tanárválasztást. Az angolcsoporthoz beosztották az angoltanárokat, az ez alapján kiosztott egyéb csoportoknál sem… sose volt tanárválasztás! (igen, ez 2003-mas, valószínűleg azóta változott valami.
  - Az egyes csoportok év végi (félévi) csoportértékelésein – Erről majd később.
• Kisiskolai és csibe szülői értekezleteken; Évenként, szülői kérdőíves információs formában; A kisiskolák patrónusainak kétheti rendszerességű megbeszélésein; A munkaközösségek szakmai egyeztetésein, munkáltatói jogosítványaiban; A munkaközösségi, kisiskolai hospitálásokon; A Pedagógia Tanács hetenkénti megbeszélésein; A pedagógiai vezető szupervíziós jogosultságában; A nevelőtestület tanár és patrónus kinevezési jogosítványában (mint végső fellebbviteli fórum) – Ezek nem diákdolgok, most hagyjuk is őket.
• A kisiskolák szaktanár választási jogosultságában – Ez sem diákdolog, de ki kell emelnem: miért nem az legalább részben?
• Az évenkénti központilag szervezett tanulói számszerű értékelésen - …

Na, erről az utóbbiról hosszabban.

Először is, feltételezzük, hogy a diákok komolyan veszik. Másodszor, lássuk magát az értékelést:
Az alábbi öt értékelési szempont alapján értékeljük a tanárokat: Az órák légköre, A tanár rátermettsége, A tanár-diák kapcsolat, Értékelés, visszajelzés illetve Összkép. Namármost, a szempontokat kiegészítő 2-3 soros magyarázat ellenére is általánoskodó és többféleképp érthető szempontok ezek, ami már csak azért is rossz, mert lehet, hogy a diák azért ad alacsony pontot az órák légkörére, mivel a tanár állandóan üvöltözik és feszélyezve érzi magát, a tanár meg azt a következtetést vonja le, hogy a dumáló gyerekek miatt van az egész. Lásd énekóra. Nem tudja a kéz, mire gondol a láb. Honnan is tudhatná?

A másik alapvető probléma a használt skála. Ki nem találnátok soha: 1 és 7 között kell pontozni a fenti szempontok alapján. Elvileg azért, hogy ne a szokások vezessenek, gyakorlatilag azonban ez egy olyan skála, amit soha sehol nem lát vagy használ az ember. Nem tudja semmilyen kontextusban elhelyezni és óhatatlanul torzulni fog az értékelés. Többen is említették például, tanár és diák egyaránt, hogy alig adnak heteseket, holott az elvileg az ötös és nem Mr. Tökéletes megfelelője.

Egyáltalán, mi baj van a szokásokkal? Ha kerülni akarjuk az iskolai jegyekkel való párhuzamot, legyen tízes vagy százas skála! Egy és hét között? Komolyan? Sose láttuk, nem tudjuk, mennyit ér! Kíváncsian várom, hány gyerek számolja át ötös skálára a (jegy-1)/1,5+1 képlet használatával – illetve hány marad egy olyan rendszernél, amit sosem használ, sosem látott használva és maga sem ért rendesen.

A következő probléma a visszajelzés teljes hiánya. A tanár megkapja az eredményeket, csoportokra lebontva. Ezzel vagy kezd valamit, vagy nem. Vagy megosztja az eredményeket a diákokkal, vagy nem. Nem kötelező. A semmitmondó számértékek mögött meg nagyon ronda értékeknek kell megbújniuk ahhoz, hogy egy tanár egyáltalán megfontolja a változtatást – már ha nem arra jut, hogy mögötte hatalmas a pedagógiai tapasztalat és a szóban forgó diákok a hülyék.

Itt találja meg az ember az AKG weboldalán a tanárértékelési eredményeket, de sokra nem megy vele. Munkaközösségenként vannak kint az eredmények, ami azzal jár, hogy a média, a rajz és az ének eredménye pl. együtt szerepel, így az ember soha a büdös életben nem fogja megtudni, mik is a valódi statisztikák (ami baj lehet például akkor, ha az embernek kiemelten fontos a jó rajzoktatás). Az olvasó helyzetét sem fogja megkönnyíteni a többféleképp értelmezhető szempontrendszer és a titokzatos 1-7 skála. És ez akkor is így marad, ha ez egy „alternatív”, ha szabad azt mondanom, „személyiségközpontú” értékelési rendszer.

Van még a szöveges értékelés, a csoportértékelés. Ezt vagy az aktuális kis csoport írja meg, vagy a csibeközösség. Utóbbinál két variáció fordult elő nálunk, az első egy nagy közös írás volt, aminek része volt a patrónus is. Nem egyszer fordult elő, hogy azt mondta: jaj, ilyet ne írjunk, ez nincs is így, ugye, gyerekek? – és egy kicsit finomabbá, bevehetőbbé tette a szöveget. Maradt a szürke, semmitmondó, jellegtelen massza.

A másik variáció az volt, amikor már csak időhiány okán is két-három gyerek állt össze és írt az egész csibe nevében az adott órákról – ez epochális vagy egyéb, mindenkinek ugyanazon tanár által tanított tárgyak esetén, mondanom sem kell, nem csak, hogy torzít, hanem egy csomó gyerek véleményét abszolút ignorálja.

Amikor nem csibén írjuk, hanem csoportban, egyszer az történt, hogy a társaság egy „oké, sablonszöveg, jó lesz”-t dobtak össze egy olyan tanárnál, akinek tárgyát nem szívlelték és destruáltak, illetve egyszer (amit csak meséltek) öncenzúrát hajtottak végre: áh, ne írjuk meg, úgyse fog változni semmi és csak megsértődik.

Namármost, kisebb csoportok esetén igen könnyen behatárolható, melyik értékelés kitől jött. Konkrét példa: a csibémből angol hatos csoportban csak én vagyok és egy barátom. Nem igényel Sherlock Holmes-i képességeket, hogy a tanár rájöjjön, ki írta az értékelést. Ez engem nem zavar, de 1) elvileg anonim 2) az eredmények effektíve nem nyilvánosak. Nem fair szerintem a rendszer – de persze értelmetlen is.

A szöveges értékelésekről a tanárok az én fülem hallatára soha a büdös életben nem adtak még visszajelzést.

Az én javaslatom: választható tanárértékelés, de azt üvegzsebbel. Az AKG weboldalán hat tonna adat található, amiből az ember nem tudja meg, hogy a gyerekének tanárára melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott átlagban (pláne nem, hogy emberi skálán mennyi is az): iskolai átlag, évfolyamátlag, szempontátlag van csupán, az is elsősorban a munkaközösségek esetén, melyek gyakran több összemosott tárgyból állnak.

Ehelyett én azt mondanám: amelyik tanár bevállalja, az kap tanárértékelést. De nyilvánosat. Nevével együtt kinn lesz, melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott. Esetleg a szöveges értékelést is meg lehetne ilyen formában oldani (igen, szerénységem valahol ezt csinálja, bár a problémákra helyezi elsősorban a hangsúlyt). Aki ezt nem vállalja, azt nem értékelik – ez azonban megint sokat elárul és megjelenik.

Még egy bizonyíték arra, hogy a tanárértékelés jelenlegi formájában haszontalan: a tény, hogy az én bejegyzéseimre érkező néhány érdemi reakció közül az egyik konkrétan üvöltözés volt. sokat elárul: durva, amit írok, persze – de nyakamat rá: ha mindenki őszintén meg tudná írni a véleményét úgy, hogy az kendőzetlenül eljusson a tanárokhoz, a középmezőny alja lennék csupán udvariassági szempontból. Ezerszer rosszabb dolgok hangzanak el a folyosón – és ezzel, ha személyiségközpontú, alternatív és emberi okokból nem is, de anyagi okokból és a diákok jövőjének és megfelelő oktatásának érdekében változtatni kellene.

Tehát: nincs kötelező visszajelzés vagy következmény, a tanárok annyit osztanak meg az eredményekből, amennyit akarnak, cenzúrázott vagy öncenzúrázott szöveges értékeléssel operálunk – arról már ne is beszéljünk, hogy ha nem vagyok elégedett pl. a matektanárommal a négy év során, nincs hová átmennem és nincs kit kire lecserélnem. Valószínűleg en bloc megutáltam volna a történelmet, mint tárgyat, ha kilencediktől nem egy másik tanár tanította volna. Lehetőségem változtatásra nem lett volna.

Ha átszámolom ötös skálára és átlagolom az összes munkaközösség összes szempontjának összes értékét, mennyit kapok? Mindössze 3,93-mat. Ebben persze nincs benne a súlyozás, hogy mit hányan töltöttek ki, de erre vonatkozó adatok nincsenek is fent. Mindenki döntse el, hogy egy erős közepes illetve majdnem jó értékelés elég jó-e egy olyan iskola esetében, mint az AKG.

Még egy finom sztori konklúziónak: mint már írtam egyszer, az évfolyam diákjainak olyannyira elfogadhatatlan volt matektanárunk munkássága, hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek, amit az évfolyam nagy része aláírt. Ha jól emlékszem, kétszer is. Soha nem történt semmi a véget nem érő egyeztetéseket leszámítva (illetve, ha volt, átkozottul rosszul kommunikálták a tanárok, de hát erre már láttunk példát) – a sztori vége pedig az lett, hogy a tanár elhagyta az iskolát. Ez az egyetlen mód, ahogy a tanárértékelés hatásos lehet? Ha a tanár kilép?

Smoke and mirrors – tükrök és füst. Ennyi a tanárértékelés az iskolánkban. Egy illúzió.

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.