Alternativity

Annak idején  megemlékeztem egy rendkívül érdekfeszítő és magasröptű társalgásról az irodalmi önképzőn (még a végén mi leszünk az új Pilvax). Többek közt szóba került a személyiségközpontúság is, s ezzel együtt az én álláspontom is a témáról. Amiért most visszatérek a témára, az a következő téma volt: miért ne lehetne leadni aránylag korán egy tantárgyat?

Kezdjük az alaptézissel, s a példa kedvéért válasszunk egy tantárgyat, amit az emberek nagy része amúgy sem tart a kedvencei között számon: a matematikát. Most nem linkelem ide az idevágó Óráról-órára posztot, mert az általános iskoláig visszarepülök az időben.

Adott, hm, Átlagos Oszkár. Oszkár első osztályban megtanulja szépen a számokat és az egyszerűbb összeadásokat. Másodikban már valami nem klappol, valamit nem értett meg, egy kicsit lemarad. Harmadikban még úgy-ahogy tartja a lépést, de negyedikben már egyre végérvényesebb a lemaradása, s már olyan szintű, hogy nem is érti, ami elhangzik az órán. A matekkal járó kudarcai miatt frusztrálva is érzi magát, utálja az egészet. Jönnek a kisebb csalások a dolgozatokon, meg a többi ügyeskedés. Mivel már nem csak, hogy nem tudja követni az anyagot, de már nem is akarja követni, a hátralévő éveket alibizéssel tölti, s bár valamennyi meg is marad az átadott tudásból, úgysem tud vele mit kezdeni – s igazából nem is akar már. Jóval később valahogy átevickél az érettségin, mivel három-négy éjszakán át szünet nélkül ismételt és a vizsgáztató is jó fej volt hozzá. Soha többé a közelébe sem megy a témának A körülötte lévő emberek sosem érezték azonban hülyének, mert a történelemben viszont elsőrangú. Érdekli a téma, hozzátanul, utánaolvas, tájékozódik, satöbbi.

Talán már sejtitek, mire akarok kilyukadni, s elnézést, ha sarkos a példa. A lényeg azonban az, hogy egy olyan tárgyat, ami nem érdekel (ami az esetek nagy részében egyenes ági következménye annak, hogy nem megy, és/vagy/mert rosszul tanítják) vagy fel sem fogod. Egyébként az ember mindig azt tartja felesleges tananyagnak, ami nem megy neki, ez tendenciózus. Mindenesetre a diáknak nem kell azt eldöntenie, hogy az adott tárgy vagy anyagrész helyet érdemel-e a Nemzeti Alaptantervben, azt viszont óhatatlanul „eldönti”, hogy akar (vagy egyáltalán tud)-e ezzel foglalkozni. Márpedig egy olyan témát vagy tárgyat, amihez éveken át csak a kudarc és csalódás emléke kapcsolódik, messziről fog kerülni hátralévő életében.

Innentől kezdve viszont adott a szokásos kérdésem a differenciálásról. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy kellő, tanulással töltött évmennyiség után az ember már tudja – ha azt nem is, hogy mivel akar foglalkozni –, mi az, amit a háta közepére kíván? Mi lenne, ha azt mondanám, hogy sokkal hasznosabb lenne az „érdektelen” tárgyra „elpazarolt” órákat egy, a diák számára fontosabb tantárgy vagy témakör kiszélesítésére fordítani?

Persze, tudom, ez napjaink iskolarendszerében kivitelezhetetlen és az AKG a maga „négy epochális-és-a-nyelvi-év-után-tantárgyválasztás” módszerével nagyjából olyan közel van a fenti elképzelésemhez, amennyire jelenleg lehetséges. A fenti módszeren igazából nem is változtatnék sokat, csupán lehetőséget adnék, hogy egyetlen tantárgyat, amiről (mondjuk minimum három évvel azután, hogy a gyerek elkezdte tanulni) nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek nem fog vele a későbbiekben foglalkozni, letehessen. A „mikor” persze jó kérdés, az AKG epochális rendszerében ez például a tizedik évfolyamot jelentené. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez a lehetőség vonatkozzon-e az érettségi tantárgyakra (természetesen ugyanaz a gondolatmenet, mint a személyiségközpontúságnál: az ember és/vagy a család úgyis meghozza azt a döntést, hogy oké, ebből a tárgyból valahogy átcsúszok kettessel és ennyi) is. A logisztikai nehézségek (melyek a jelenlegi iskolarendszerben elkerülhetetlenek) miatt természetesen jelenleg nem lehetne bevezetni egy ilyen rendszert. A kérdés igazából az, hogy amennyiben az iskola (és az oktatási rendszer) kellőképp flexibilis, lenne-e értelme annak, hogy „a szokásokkal” ellentétben azzal foglalkozzon a gyerek, amivel akar is foglalkozni. Szerintem mindenképpen.

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza, s némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat.

A közelmúltban rendkívül elgondolkodtatott az, ahogy a differenciálást az iskola felnőttei hol nonszensznek, hol egyéb okból elvetendőnek nevezik. Csodálkozom ezen. Szerény véleményem szerint ez a személyiségközpontúság szerves része kellene, hogy legyen. Különben is, hol is nyilvánul ez meg? Egyáltalán megnyilvánulhat egy iskolarendszerben?

Mint a nyitóbekezdésben már megemlítettem, a differenciálással és hasonló irányú elképzelésekkel kapcsolatos ötleteket mindig eretnek gondolatként értékelik (persze, ez a kifejezés kissé erős). Ennek én nem örülök túlságosan, mivel nagy barátja vagyok az olyan dohos koncepcióknak, mint a büntetések és a kiváltságok – értem ez alatt a kihágások következményeként megvont jogokat és a pozitív cselekedetekért kibővített lehetőségeket. A világban szoktak ilyeneket csinálni, nem?

Sokan szívják a fogukat, amikor szándékosan a ’liberális’ szót használom az iskolára a ’személyiségközpotnú’ helyett, de nem véletlenül szoktam így tenni. Elvégre ez az iskola innovatív és – néhány apróságot eltekintve – rendkívül laza. Azonban az általam nemegyszer tapasztalt túltoleráns mentalitás és a fegyelmezés(i lehetőségek!) hiánya miatt gyakran érzem ideillőnek ezt a szót. Nem feltétlen van ezzel baj (bár a kifejezés mögött álló tartalom nagy barátja nem vagyok), de megértem azokat, akik tiltakoznak. Így viszont felmerül bennem a kérdés: miben személyiségközpontú az AKG? S nem, ez nem egy kritika akar lenni. Akár azt is megkérdezhetem: hogyan lehet egy iskola személyiségközpontú?

A józan paraszttal jelzőzött részemet használva arra gondolok, hogy amennyiben valami személyiségközpontú, az szükségképpen differenciál is, elvégre mindenki másféle. Ebbe nálam az is belefér, hogy az egyiknek megengedünk valamit, a másiknak nem. Egyáltalán nem akarom a tiltásokra kihegyezni ezt, gondolhatunk itt mondjuk arra is (kinek extrém ez a példa, kinek nem), hogy egy tehetséges sportolónak ad absurdum nem kell minden órán részt vennie vagy nem kell olyan eredményeket elérnie, mint másnak. Nem arra gondolok, hogy hatvan százaléktól ötöst kapjon, természetesen nem. De azt a fajta idő- és erőforrás-átcsoportosítást, amit egy sportoló gyerek úgyis megtesz (mindannyian ismerjük az „amíg négyes átlagod van, járhatsz sportra”-szülői megállapodásokat), egy ’személyiségközpontú rendszer támogathatna.

Természetesen az iskolában rengeteg szakkör, különfoglalkozás, önképző, ez, az, amaz indul, tényleg számolatlan mennyiségben, a jótól a fantasztikusig terjedő minőségi skálán. Ez, mindazzal, amit az iskola szabályrendszerével (illetve esetenként annak hiányával) képvisel, tökéletesen elegendő is ahhoz, hogy az iskolát egy szabad, vagy egy liberális iskolának nevezzem. A ’személyiségközpontú’ jelzőhöz nekem azonban ez kevés.

Hogy mit neveznék én személyiségközpontúnak? Hogy mi lenne az a differenciálás, ami számomra azt jelentené, hogy egyénenként foglalkozunk a gyerekekkel? Korábban már hoztam példákat, de például azok a matekórák, ahol én és barátom külön teremben foglalkoztunk egy emeltebb szintű feladattal, jó példaként szolgálnak.

Tudom, a tantárgyi differenciálás ideje jövőre jön el, várom is már. Már ez a nyelvi év is felvillantott egy rendkívül bíztató jövőképet, ahol csak olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek – de azokkal intenzíven. Magánvélemény, de szerintem egyébként amit egy ember nyolcadikra utál, azzal sosem fog foglalkozni. Nem lenne személyiségközpontú teljesen átalakítani az epochális rendszert valami… személyre szabhatóbbá? Tudom, egy iskoláról beszélünk. Pont ezért gondolom, hogy – ha lehetséges egyáltalán – egy személyiségközpontú iskola csak így működhetne. Ehhez persze komoly erőforrásokra van szükség, és jelenleg megvalósíthatatlan. Arra vagyok csupán kíváncsi, kinek a szemében mi a személyközpontúság. Az én szememben ez, nem a ’mindenki szabad, mindenkit egyformán kezelünk’ mentális egyenruhája.

Ha van egy iskola, ahol 100%, hogy tanulmányaid során legalább egyszer minden évfolyamtársaddal fogsz közösen dolgozni, az az AKG. Ez egyszerre jó is és rossz is, azonban ahogy egyre inkább kialakulnak a demarkációs vonalak a társaságok közt, egyszer csak szimplán feleslegessé válik.

Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.

Akik végigolvasták a fogalomtárat, már ismerik a rengeteg csoportot, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt a fejtegetést! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (itt lehet olvasni róla) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.

Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?

A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.

A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.

AKKOR MINEK A CSOPORTMUNKA?!

Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.

Szögesdrót, vizesárok, portás, halál
Diák a kapu mögött csupán rabmadár
Délutánig szorong, egyszerű az ok:
"nemkívánatos kapcsolatok"

Iskolánkban – egészen a közelmúltig – lehetőség volt arra, hogy a (minimum kilencedikes) diák elhagyja az iskolaépületet a szünetben. A jelek szerint mostanra már elképesztően veszélyessé vált a CBA-ig vezető, úttestet nem érintő, cirka harminc másodperc alatt megtehető séta. Még mindig jobb érv lenne, mint a valódi hivatalos „kommüniké”.

A bezárásnak köszönhetően a dohányzó diákok a vécébe szorultak. Ez önmagában oké lenne, de így a nemdohányzók is fulladásos tüneteket tapasztalnak – néha még az öltözőben is. Folyamatosan zajlik a macska-egér harc, ahogy az iskola – a gyerekek egészségének és (vállaltan!) image-ének védelmében – próbálja megakadályozni az iskolán kívüli dohányzást. Az egészben persze az a legizgalmasabb, hogy értékelhető konklúzió és következmény nélkül zajlik az üldözősdi.

Senkit sem láttam még a cigaretta miatt kicsapni, vagy akármilyen büntetés által sújtani. És ha tényleg van büntetés, akkor mire fel él bennünk a „büntetésként beszélgetés” képe és a tanárok miért nem változtatják meg? Gyakorló pedagógusok tudhatnák, hogy ha azt hisszük, nincs büntetés, a fenyegetés fikarcnyit sem fog számítani.

A bezárás oka hivatalosan az, hogy „[egy, a rendőrségig jutó füvezési ügy kapcsán] a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból.” Természetesen ne legyenek illúzióink, nagy valószínűséggel drogdílereket kell nemkívánatos kapcsolat alatt értenünk.

Más források feltételezései szerint a bezárásnak ezer és egy egyéb valódi illetve „valódi” oka van, egy bizonyos csoport intenzív drogvásárlásaitól kezdve az állandóan elkéső gyerekeken át egészen addig, hogy az iskola image-ének árt a CBA előtt cigarettázó gyerekek képe.

Nem volt valami fantasztikus ez ügyben (sem) a tanári kommunikáció.

Bevezették a kilépőkártyát, melyet a portás ellenőriz, illetve az ún. „eseti kilépési engedélyt”, melyet tanároknak kell aláírniuk és –től –ig időértékekkel ellátniuk.

Patrónusom szerint a „komoly szülői nyomás” szerves része volt a döntés meghozatalának, erre mondjuk nem leltem utalást a beszámolóban. Ha a szülői nyomás ekkora jelentőséggel bírt, akkor máris van egy alapvető kérdés: akkor miért nem mehet ki az a gyerek, akinek engedi a szülője? Még csak logisztikai hercehurcával sem jár! Úgy, ahogy a kártyára rá lesz írva, ki mikor mehet ki, ugyanígy lehet rajta jelezni, kimehet-e a gyerek vagy sem. Arra nem gondolok, hogy pont az AKG lenne az az iskola, amelyik a szülők véleménye ellenére senkit sem engedne ki. Tudom, ez nem fedi az iskola személyiségközpontúságról alkotott képét, mely a jelek szerint elsősorban azt jelenti számukra, hogy mindenkinek mindent szabad. Szerintem a személyiségközpontúság lényege a differenciálás (lásd itt).

Egy rövid ideig működő iskolai médium írása szerint „a Közoktatási törvény erről rendelkező paragrafusának betartásáról van szó, semmint arról, hogy az illegális szerek, drogok, alkohol fogyasztása megnőtt volna a szabadidőben”. Az idézett beszámolórészletből is látható, hogy ez így nem helytálló. A lényeg azonban nem ez, s alapvető, tök egyszerű kérdés egyébként:

Mi történik 13 óra 36 perckor a nemkívánatos külső kapcsolatokkal?

Mind elmegy ebédelni a nagymamájához? Mind felszívódik az AKG kitáruló kapujának mennyei hangjára? Szerintem egyik sem: szerintem annyi történik csupán, hogy dél helyett mondjuk másfél-két órával később köttetnek meg azok a bizonyos üzletek. Szerintem ez nem csak nekem jutott eszembe, hanem a tanároknak is. Innentől kezdve viszont az a véleményem, hogy az iskola csupán a „kötelező minimumot” akarja teljesíteni az ügyben, aztán mossa kezeit.

Az AKG-nak illene talán a leginkább tudnia (lévén megannyi kiváltság otthona), hogy egy privilégium elvételét nem lehet csak annyival elintézni, hogy „de hát ez egy privilégium volt”. Ha egy adott időpillanatig ez a kiváltság a rendelkezésünkre állt, és most meg elvették, valaminek változnia kellett. Én nem látom a nagy változást, illetve amit látok belőle, arra nem nyújt megoldást a jelenlegi rendszer: csupán felesleges frusztrációt szül, elméletek terjedését segíti elő, új problémákat szül, s ami a legfontosabb, nem oldja meg a problémát, aminek megoldására elméletileg létrejött, sőt, szemet huny fölötte, olyan egyértelmű módon, ami mindenki számára nyilvánvaló, aki két percig elgondolkodik rajta.

Naivnak vagy álszentnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy komolyan azt higgye: fél kettő után már csak a kultúremberek járkálnak a CBA környékén Nem akarok tanakodni, mi áll mögötte, fentebb már leírtam, milyen elképzelések keringenek, illetve azt is, én mit gondolok. Arról is érdemes lenne párbeszédet indítani, meddig tart az iskola felelőssége diákjaiért: csak addig, ameddig az épületen belül tartózkodik, netán tovább?

Az én véleményem szerint ez a szabályozás jelenleg nem más, mint a jogilag kötelező minimum – se több, se kevesebb.