Az alábbi (és a soron következő két) értékelést egy osztálytársammal párban írtam. A tanárok annak idején már megkapták a szöveges tanárértékelés keretein belül, eleddig még nem posztoltam őket a blogon. Ez itt a patrónusi értékelés.


Bár elméletileg itt nincs helye, valahol elkerülhetetlen az összehasonlítás volt patrónusunkkal, azzal, ahogy ő vezette a foglalkozásokat, azzal, ahogy ő összetartotta, illetve akarta tartani ezt a nagyon vegyes társaságot – ahogy ő volt patrónus. Ez nem fair és remélhetőleg nem fog nagyon megjelenni ebben az értékelésben, de sajnos adott: ha nem is eredmények, de értékelési szempontok tekintetében az ok-okozati lánc kikerülhetetlen.

A patrónusi rendszerről itt írtam.

Felesleges lenne sorolni, miért különleges a mi csibénk helyzete: „félidőben” érkező, a társasággal eddig nem érintkező patrónus, egy, a patrónusi rendszerben részben mindenképp csalódott csibeközösség, tele különböző emberekkel. A csibe, mint olyan, csak szerda délután találkozik, a patrónus szinte egyáltalán nem is tud máskor találkozni csibéivel a hét során. Nem negatívum, nem hiba, de tény.

A fentiek ismeretében örvendetes, hogy nem egy megkésett csibeösszerázással, programokkal teletömött, mindenkinek macerás és „muszájos” szerda délutánokra alapuló kapcsolatot alakítottunk ki, hanem az adott szituáció erényeit és hátrányait fel- és elismerve egy, a maga körülményeihez képest tényleg jól működő csibeközösséget és csibefoglalkozásokat raktunk össze. Eklatáns példa a csibekarácsony és az, hogy megszüntettük a vak-ajándékozást, az erőltetett programot. Egyszerűen csak másképp épül(t) fel, illetve át a csibeközösség, mint korábban, és jól.

Komoly konfliktusok idén szerencsére nem voltak idén – ebből egyelőre nem derül ki sem az, hogy ebben mekkora volt patrónusunk szerepe, sem az, hogy milyenek konfliktuskezelő kvalitásai. Az azonban biztos, hogy nem teremtett konfliktusokkal járó szituációkat (csibedélutánokat…), s ez egy nagyon jó hír.

Sokkal olajozottabb a szervezés, mint korábban, hamarabb és „jobban” megtudjuk az iskolával kapcsolatos dolgokat, könnyebben lehet elintézni a felmerülő egyéb kérdéseket, röviden a csibe „ofő”-része nem érdemel kritikát. Adott egyfajta gondoskodás, ami azonban nem megfojtó, ami nem próbál minket (feltétlenül) megváltoztatni. Mindenképpen előrelépés a korábbi évekhez képest, non plus ultra, ha azt nézzük, honnan indultunk – maradjunk is ennyiben. Jövőre már más lesz. Másnak kellene lennie. Nem nagyon, de egy kicsit azért igen.