Alternativity

A nyelvi év során írunk házi nyelvvizsgákat, voltaképp szimuláljuk a vizsgaszituációkat, A1-től B2-ig. Darabja ér kemény 2 százalékot. Az utolsó most azonban különleges volt: külön(leg)esen értelmetlen.

Hogy miért volt értelmetlen a B2-es nyelvvizsgánk, kérdezem én, tudva tudván, hogy bulvárosan túlzó a cím? Azért, mert már mindannyiunk jegye le volt zárva, mivel mindannyian mentünk érettségire!

Ha bár a csoportból igen, az évfolyamról nem én voltam az egyetlen, aki ment emelt érettségire – amely, már amennyiben rendben megy, automatikusan egy B2-es nyelvvizsgával jár amúgy is.

Megint csak a motiváció kérdése merül fel bennem. Nyilvánvalóan ezek a vizsgaszituációk a tanév részei, nem kérdés, hogy részt kell venni rajtuk – amennyiben a jegy még nincs lezárva. Szerintem a 2% az év végi jegyben egyébként nagyon kevés, de ez nem része ennek a társalgásnak.

A motivációról és komolyan vételről a vizsgaruha kérdése jut eszembe. Úgy gondolom, a legalább középfokú érettségire menő diákok esetén opcionálissá kellene tenni a B2-es vizsgát. Hogy miért? Mert, lássuk be, a tanév szempontjából jelentősége nincs. Azoknak persze hasznos, akik a közeljövőben le akarnak tenni egy B2-es nyelvvizsgát. A többieket viszont szerintem hagyjuk nyugiban így év végére, ha már le van zárva a jegyük.

Furcsa módja ez a gyakorlásnak. Másra pedig ilyenkor már nem jó. Azok, akik nem terveznek nyelvvizsgázni, hadd döntsék el maguknak, látják-e értelmét az egésznek. Az évnek ennyire a végén járva már nem oszt, nem szoroz az egész: aki élni akart a nyelvi év lehetőségével, már élt – aki nem, az nem.

Nem?

Hat nap múlva egy éves a blog! Ha minden rendben megy (ment már valaha bármi is rendben?), nagy éves visszatekintést tartok!

Tanárértékelés: az AKG kifinomultan megszervezett illúziója. Vajon mennyit számíthat egy elvont skálán, többféleképp értelmezhető szempontok alapján megírt, rejtett eredményű értékelés, ha a nyilvános petíció sem ért el eredményt?

Az AKG évente két formában is lehetőséget ad diákjainak, hogy értékeljék tanáraikat. Az egyik egy számszaki, megadott szempontok alapján egyénileg kitöltött értékelés. A másik pedig egy kisebb vagy nagyobb csoportban, felügyelettel vagy anélkül megírt szöveges értékelés. Mit ne mondjak, mind a kettő szar. Kár, mert legjobb esetben is cirka havi negyvenezret fizetünk az oktatásért, és néha reménytelen a tanárcsere. És azt se feledjük, mi teszi az emberre a legnagyobb hatást iskolai évei során (könnyen ellenőrizhető, emlékezzünk vissza ötödik osztályra): az, hogy milyen a tanár.

Kezdetnek nézzük meg az akg.hu-n fellelhető „A pedagógusok munkájának tanulói értékelése az AKG-ban”-részt (itt). Tizenhat pontunk van. Ez 2003-ból származik, sajnos azóta nincsenek részletes adatelemzések.

„A tanárok munkájának értékelése nagyon változatos formában jelenik meg az iskolában.”

• A patrónusok egyéni beszélgetésein a tanulókkal - Anno beszélgettem a patrónusommal. Konkrétan azt mondtam neki, hogy „hogyhogy [a jelenlegi énektanárunk] még itt lehet?”. Másoktól minimum olyanokat lehet hallani, hogy „jaj, de várom a tanárértékelést, hogy jól lehúzhassam X-t”. Kíváncsi vagyok,  jutott-e valaha ezek közül bármelyik vissza a szaktanárokhoz, illetve számított-e bármit is.
• A hetenkénti csibebeszélgetéseken kiscsoportos formában – Ugyanez.
• A tanulók egyéni órarend összeállításában a 11-12. évfolyamon – Ezt azért érzem ökörségnek, mert a GO esetén például két tanárból egy viszi az évfolyam összes óráját. Tehát… aki megy, az pozitívan értékeli a tanárt, aki nem, az nem? Hol van a választási lehetőség? Vagy ez most arra gondol, amikor az évfolyamomról pár diák kijelentette, hogy nem megy emelt matekra, ha az a tanár tartja, aki?
• A tanulók önálló csoportszervezési jogosultságában; A tanulók szabad tanárválasztásában a vertikális csoportokban – Ezeket együtt veszem. Ööö… mit mondjak? Sosem tapasztaltam tanárcserét vagy tanárválasztást. Az angolcsoporthoz beosztották az angoltanárokat, az ez alapján kiosztott egyéb csoportoknál sem… sose volt tanárválasztás! (igen, ez 2003-mas, valószínűleg azóta változott valami.
  - Az egyes csoportok év végi (félévi) csoportértékelésein – Erről majd később.
• Kisiskolai és csibe szülői értekezleteken; Évenként, szülői kérdőíves információs formában; A kisiskolák patrónusainak kétheti rendszerességű megbeszélésein; A munkaközösségek szakmai egyeztetésein, munkáltatói jogosítványaiban; A munkaközösségi, kisiskolai hospitálásokon; A Pedagógia Tanács hetenkénti megbeszélésein; A pedagógiai vezető szupervíziós jogosultságában; A nevelőtestület tanár és patrónus kinevezési jogosítványában (mint végső fellebbviteli fórum) – Ezek nem diákdolgok, most hagyjuk is őket.
• A kisiskolák szaktanár választási jogosultságában – Ez sem diákdolog, de ki kell emelnem: miért nem az legalább részben?
• Az évenkénti központilag szervezett tanulói számszerű értékelésen - …

Na, erről az utóbbiról hosszabban.

Először is, feltételezzük, hogy a diákok komolyan veszik. Másodszor, lássuk magát az értékelést:
Az alábbi öt értékelési szempont alapján értékeljük a tanárokat: Az órák légköre, A tanár rátermettsége, A tanár-diák kapcsolat, Értékelés, visszajelzés illetve Összkép. Namármost, a szempontokat kiegészítő 2-3 soros magyarázat ellenére is általánoskodó és többféleképp érthető szempontok ezek, ami már csak azért is rossz, mert lehet, hogy a diák azért ad alacsony pontot az órák légkörére, mivel a tanár állandóan üvöltözik és feszélyezve érzi magát, a tanár meg azt a következtetést vonja le, hogy a dumáló gyerekek miatt van az egész. Lásd énekóra. Nem tudja a kéz, mire gondol a láb. Honnan is tudhatná?

A másik alapvető probléma a használt skála. Ki nem találnátok soha: 1 és 7 között kell pontozni a fenti szempontok alapján. Elvileg azért, hogy ne a szokások vezessenek, gyakorlatilag azonban ez egy olyan skála, amit soha sehol nem lát vagy használ az ember. Nem tudja semmilyen kontextusban elhelyezni és óhatatlanul torzulni fog az értékelés. Többen is említették például, tanár és diák egyaránt, hogy alig adnak heteseket, holott az elvileg az ötös és nem Mr. Tökéletes megfelelője.

Egyáltalán, mi baj van a szokásokkal? Ha kerülni akarjuk az iskolai jegyekkel való párhuzamot, legyen tízes vagy százas skála! Egy és hét között? Komolyan? Sose láttuk, nem tudjuk, mennyit ér! Kíváncsian várom, hány gyerek számolja át ötös skálára a (jegy-1)/1,5+1 képlet használatával – illetve hány marad egy olyan rendszernél, amit sosem használ, sosem látott használva és maga sem ért rendesen.

A következő probléma a visszajelzés teljes hiánya. A tanár megkapja az eredményeket, csoportokra lebontva. Ezzel vagy kezd valamit, vagy nem. Vagy megosztja az eredményeket a diákokkal, vagy nem. Nem kötelező. A semmitmondó számértékek mögött meg nagyon ronda értékeknek kell megbújniuk ahhoz, hogy egy tanár egyáltalán megfontolja a változtatást – már ha nem arra jut, hogy mögötte hatalmas a pedagógiai tapasztalat és a szóban forgó diákok a hülyék.

Itt találja meg az ember az AKG weboldalán a tanárértékelési eredményeket, de sokra nem megy vele. Munkaközösségenként vannak kint az eredmények, ami azzal jár, hogy a média, a rajz és az ének eredménye pl. együtt szerepel, így az ember soha a büdös életben nem fogja megtudni, mik is a valódi statisztikák (ami baj lehet például akkor, ha az embernek kiemelten fontos a jó rajzoktatás). Az olvasó helyzetét sem fogja megkönnyíteni a többféleképp értelmezhető szempontrendszer és a titokzatos 1-7 skála. És ez akkor is így marad, ha ez egy „alternatív”, ha szabad azt mondanom, „személyiségközpontú” értékelési rendszer.

Van még a szöveges értékelés, a csoportértékelés. Ezt vagy az aktuális kis csoport írja meg, vagy a csibeközösség. Utóbbinál két variáció fordult elő nálunk, az első egy nagy közös írás volt, aminek része volt a patrónus is. Nem egyszer fordult elő, hogy azt mondta: jaj, ilyet ne írjunk, ez nincs is így, ugye, gyerekek? – és egy kicsit finomabbá, bevehetőbbé tette a szöveget. Maradt a szürke, semmitmondó, jellegtelen massza.

A másik variáció az volt, amikor már csak időhiány okán is két-három gyerek állt össze és írt az egész csibe nevében az adott órákról – ez epochális vagy egyéb, mindenkinek ugyanazon tanár által tanított tárgyak esetén, mondanom sem kell, nem csak, hogy torzít, hanem egy csomó gyerek véleményét abszolút ignorálja.

Amikor nem csibén írjuk, hanem csoportban, egyszer az történt, hogy a társaság egy „oké, sablonszöveg, jó lesz”-t dobtak össze egy olyan tanárnál, akinek tárgyát nem szívlelték és destruáltak, illetve egyszer (amit csak meséltek) öncenzúrát hajtottak végre: áh, ne írjuk meg, úgyse fog változni semmi és csak megsértődik.

Namármost, kisebb csoportok esetén igen könnyen behatárolható, melyik értékelés kitől jött. Konkrét példa: a csibémből angol hatos csoportban csak én vagyok és egy barátom. Nem igényel Sherlock Holmes-i képességeket, hogy a tanár rájöjjön, ki írta az értékelést. Ez engem nem zavar, de 1) elvileg anonim 2) az eredmények effektíve nem nyilvánosak. Nem fair szerintem a rendszer – de persze értelmetlen is.

A szöveges értékelésekről a tanárok az én fülem hallatára soha a büdös életben nem adtak még visszajelzést.

Az én javaslatom: választható tanárértékelés, de azt üvegzsebbel. Az AKG weboldalán hat tonna adat található, amiből az ember nem tudja meg, hogy a gyerekének tanárára melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott átlagban (pláne nem, hogy emberi skálán mennyi is az): iskolai átlag, évfolyamátlag, szempontátlag van csupán, az is elsősorban a munkaközösségek esetén, melyek gyakran több összemosott tárgyból állnak.

Ehelyett én azt mondanám: amelyik tanár bevállalja, az kap tanárértékelést. De nyilvánosat. Nevével együtt kinn lesz, melyik csoport melyik szempontra hány pontot adott. Esetleg a szöveges értékelést is meg lehetne ilyen formában oldani (igen, szerénységem valahol ezt csinálja, bár a problémákra helyezi elsősorban a hangsúlyt). Aki ezt nem vállalja, azt nem értékelik – ez azonban megint sokat elárul és megjelenik.

Még egy bizonyíték arra, hogy a tanárértékelés jelenlegi formájában haszontalan: a tény, hogy az én bejegyzéseimre érkező néhány érdemi reakció közül az egyik konkrétan üvöltözés volt. sokat elárul: durva, amit írok, persze – de nyakamat rá: ha mindenki őszintén meg tudná írni a véleményét úgy, hogy az kendőzetlenül eljusson a tanárokhoz, a középmezőny alja lennék csupán udvariassági szempontból. Ezerszer rosszabb dolgok hangzanak el a folyosón – és ezzel, ha személyiségközpontú, alternatív és emberi okokból nem is, de anyagi okokból és a diákok jövőjének és megfelelő oktatásának érdekében változtatni kellene.

Tehát: nincs kötelező visszajelzés vagy következmény, a tanárok annyit osztanak meg az eredményekből, amennyit akarnak, cenzúrázott vagy öncenzúrázott szöveges értékeléssel operálunk – arról már ne is beszéljünk, hogy ha nem vagyok elégedett pl. a matektanárommal a négy év során, nincs hová átmennem és nincs kit kire lecserélnem. Valószínűleg en bloc megutáltam volna a történelmet, mint tárgyat, ha kilencediktől nem egy másik tanár tanította volna. Lehetőségem változtatásra nem lett volna.

Ha átszámolom ötös skálára és átlagolom az összes munkaközösség összes szempontjának összes értékét, mennyit kapok? Mindössze 3,93-mat. Ebben persze nincs benne a súlyozás, hogy mit hányan töltöttek ki, de erre vonatkozó adatok nincsenek is fent. Mindenki döntse el, hogy egy erős közepes illetve majdnem jó értékelés elég jó-e egy olyan iskola esetében, mint az AKG.

Még egy finom sztori konklúziónak: mint már írtam egyszer, az évfolyam diákjainak olyannyira elfogadhatatlan volt matektanárunk munkássága, hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek, amit az évfolyam nagy része aláírt. Ha jól emlékszem, kétszer is. Soha nem történt semmi a véget nem érő egyeztetéseket leszámítva (illetve, ha volt, átkozottul rosszul kommunikálták a tanárok, de hát erre már láttunk példát) – a sztori vége pedig az lett, hogy a tanár elhagyta az iskolát. Ez az egyetlen mód, ahogy a tanárértékelés hatásos lehet? Ha a tanár kilép?

Smoke and mirrors – tükrök és füst. Ennyi a tanárértékelés az iskolánkban. Egy illúzió.

Általánosságban elmondható, hogy igyekszem az AKG-val kapcsolatos problémákat, szituációkat nem a diákokra visszavezetni, már csak abból az egyszerű okból sem, mert az iskola hajóját elsősorban a tanárok és a vezetőségi tagok kormányozzák. Az azonban természetesen elkerülhetetlen, hogy egy szétcseszett óráért ne legalább részben a diákokat tegye felelőssé az objektív megfigyelő. Persze a maga módján ez is csak egy szimptóma, se több, se kevesebb – most azonban nem a tanárokról akarok írni.

Bár ezt az írást vállaltan egy konkrét esemény ihlette, nem akarom témáját sem az illető(k)re, se az adott szituációra ráhúzni: elvégre még csak ott sem voltam. Az attitűd (vagy, hogy Wengert idézzem: attyityüd) azonban szerintem megér egy misét.

Már írtam a kihagyhatatlan lehetőségekről, magyarán arról, hogy az AKG egy olyan iskola, ahol rengeteg a lehetőség, melyekkel élni és visszaélni is lehet. Annak idején írtam már a tönkrement matekórákról is, ahol azért minden probléma mellett érdemes figyelembe venni, hogy egyes órákon előre megtervezve különböző bogarakat engedtek el néhányan, hogy az óra megszakadjon és megálljon. Ha jól emlékszem, még egeret is vettek erre a célra egy későbbi alkalomra, de abból semmi sem lett. Írtam már dühös „kortesbeszédeket” több Heti apróban is arról, hogy milyen alapon szisszen fel az a minimumon, aki a radar alatt maradva ugyan, de a maximumot csinálja. Tudom, hogy keresztbe-kasul hivatkozom ezzel a poszttal a mostani Heti apróra és vice versa, de szeretném idézni az idevágó részt:

„Egyszerűbb házit írni és azzal az órával nem foglalkozni, tudom, valahol meg is értem, elvégre 16-18 éves, minimum az elmúlt négy-öt év során önkifejezésre és érett gondolkodásra nevelt fiataloknak még nem kell készen állniuk arra, hogy kifejezzék problémáikat és megoldást kere… na álljunk meg egy szóra.”

A lényeg igazából ez. Páran a szememre vetették, miért nem ismerem el az AKG összes erényeit, illetve, hogy másképp fogalmazzak: miért nem a klasszikus körzeti sulihoz mérem az AKG-t. Ezt mindig nevetségesnek tartottam és nemegyszer megjegyeztem, hogy az AKG-t önmagához, illetve az alternatív/liberális/személyiséközpontú oktatási intézményekhez fogom mérni. Ezen nem is tervezek változtatni. Ezzel természetesen az is jár, hogy az AKG-ban nevelkedő diákok, akik nyilvánvalóan olyan szülőkkel rendelkeznek, akik az AKG személyiségközpontú, nyílt nevelési elveit kívánatosnak tartják, más, magasabb mércét kapnak a szememben, mint azok, akik egy körzeti suliban nyomorognak jobb híján. Most vegyem ide az internet által nyújtott megannyi lehetőség és tájékoztatási forma, a szabad információáramlás hatását is? Sorolni lehetne a különbségeket.

A felvetés pedig a következő:

Eddigi tapasztalataim alapján az AKG-ban, ahol lazább órákat tartanak lazább diákoknak, két tanár munkásságát torpedózták meg a legintenzívebben, akik a leglazább órákat tartották (ez alól kivételt jelenthetne az ének, de ott, és nem véletlenül fogalmazok ilyen pofátlanul, a tanár magának kereste a bajt). Matektanárunk esetében pláne érdekes a kontraszt, mert korábban a Radnótiban tanított és ott rendkívül szerették. Már felvetettem, hogy az, ami ott oázis volt, itt mindössze szelep. „Kettes számú némettanárunk” esetében is mintha valami hasonló kezdene körvonalazódni, s átkozottul sajnálnám, ha hasonló lenne a sztori vége.

Igazából ez az, amit „konformlázadás” alatt értek: természetesen a kamaszkor jellegéből adódóan az ember lázad vélt és valós korlátai ellen és mindenben a hibát, a gyengeséget keresi. Nem vitatkoznék, ha valaki a blogomat is ilyesfajta megnyilvánulásnak tekintené (bár természetesen nem értenék vele egyet: szerintem ma nincs olyan gyerek, aki többet foglalkozna az AKG-val, mint jómagam). Ez teljesen normális. Egyfajta költői igazságszolgáltatásnak is lehet nevezni, ha egy nagyon ortodox tanár úgymond „megkapja a magáét” a kamaszoktól, bár természetesen ilyen történetek nem igazán vannak az AKG-ban. Hogy itt milyen történetek vannak? Ilyen célokkal és ilyen világlátással bíró fiatalokat nevel ki az iskola, a belső „helykeresés” meg mire korlátozódik? A leggyengébb pontra.

Bizony, a személyiségközpontú, „laza” iskolában a laza tanárt csinálják ki és a (relatíve) „poroszos”, „keményebb” tanároknál csend van, rend, fegyelem. Utóbbi jobban működne? Én lennék az utolsó, aki erre gondolna!

A konformlázadó kamaszoknál a jelek szerint igen. Nem áll itt senki haragban a világgal, kérem! Senki sem hajt le semmiféle szakadékba, hogy megmutassa, helyén van a szíve. Itt megkeresik a leggyengébb pontot és azt kapargatják saját szórakoztatásukra. Mert azt következmények nélkül lehet. Mert rinyálni lehet, a tanárokkal hónapokig alkudozni egy eltüntetett csocsó miatt (aminek jelenléte igencsak megnövelte a nyitásról való elmaradásokat) szintén lehet, de ha egy tanár kiakad és kiabál, csend lesz és megy tovább az óra normálisan.

Figyeljetek, fiatalok! Ha csak ez a konformlázadás megy, akkor inkább ne lázadjatok! Néha már-már tényleg arra emlékeztet ez az egész, mint amikor az ember megharapja a kezet, ami eteti.

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

Van egy izgalmas kérdésem. Mint tudjátok, vannak vendégszerzőim, akik dolgozgatnak. Az egyik megírta nekem, hogy az eredetileg megbeszélt tanárról és az óráiról nem akar írni, mert kiderülne, hogy ő volt. A kérdés a következő: mi a francért kell félni a véleménynyilvánításunk következményeitől egy személyiségközpontú iskolában?

Az alábbi írás már egyszer megjelent az [origo] főoldalán. Egy tanár szerint az alább szereplő állítások valóságosságát a blogom léte önmagában cáfolja. Ööö… nem. Nem rólam van szó benne.

Természetesen nem azokra gondolok most, akik "írnának, de nincs idejük", s nem is azokra, akik egyáltalán nem akarnak írni. Azokról írok most, akik akarnak és fognak is írni, csak inkább olyanról, akinél nem derül ki, hogy ők írták.
A körülményeket most nem részletezném, nyilvánvalóan azért sem, mert 1) kiderülne, kiről és melyik óráról van szó, ami a konkrét oka annak, hogy másról ír és 2) nem fontos a történet szempontjából. A lényeg az, hogy a vendégszerzőm azért nem ír egy tanárról, mert kiderülne, hogy ő írja.

Nyilvánvalóan nem őt hibáztatom, teljesen megértem, ha anonim akar maradni (és érdekes, hogy majdnem mindenki, akivel beszéltem, megkérdezte: írhat-e név nélkül? - szerintem ez természetes), amit furcsállok, az az, hogy erre igény van. Még a saját bőrömön tapasztaltak (egy tanár kiabálva veszekedett velem a róla írt poszt miatt – azokról már ne is beszéljünk, amikről csak másodkézből értesültem) sem voltak olyan súlyúak, ami miatt ne vállalnám a saját, illetve esetenként a körülöttem lévő emberek problémáiról való problémafelvetést. A tény, hogy hordószónok lettem és egyesek szemében intoleráns és túlzottan cinikus, az egy dolog. Vállalom Nincs szó argumentum ad personamról, s szubjektív megnyilvánulásokról beszélünk, lehetne teljesen másképp kezelni az egészet.

Na mindegy, lényeg a lényeg,  a vendégszerzőim nem szorulnak az ilyen jellegű óvatoskodásra és/vagy a magyarázkodásra. És mégis, majdnem mindannyian megkérdezik, ugye, írhatnak-e név nélkül. Miért kell ezt? Nyilvánvalóan nem írnak (mindannyian) olyat és olyan hangnemben, mint jómagam, s mégis. Miért feltételezik, hogy negatív reakciók fogják őket érni (s kiktől, ha nem a tanároktól) azért, hogy véleményt nyilvánítanak? Azt megértem (bár szerintem lehetett volna - természetesen mindkét fél részéről - másképp kezelni az egész blogot), hogy rám és felém olyan reakciók érkeznek, amilyenek, de nem feltételezem, hogy a vendégszerzőimmel is pl. kiabálnának a lyukas órán.
S mégis, ők valamitől félnek... vajon miért?

Volt már erre precedens? A tanárok nem értékelik azt, ha értékelik őket? Sőt, úgy reagálnának, amitől effektíve félnek a gyerekek? El sem tudom képzelni. Az AKG nyilvánvalóan nem így működik... És mégis, nem egy, nem két vendégszerzőjelölt kérdezi és kéri, írhat-e név nélkül. Minek akkor a tanárértékelés? Oké, hogy egy füstölgő kupac trágya, de akkor is… vagy pont ez a baj? Annyira semmitmondó, szürke, jelentéktelen, értéktelen dolgok jönnek ki a tanárértékelésből, hogy a tanárok fejében meg sem fordul, mi lehet az ábra egyébként?

Most nem arról van szó, hogy egy olyan interaktív, szubjektív problémafelvetőt, mint ezt a blog, hogyan értékelik a tanárok. Arról van szó, hogy azok, akik véleményt akarnak mondani, aggódnak amiatt, hogy mi lesz annak a következménye, ha kiderül, övék a vélemény. Miért van ez így, AKG?