Alternativity

Újra támad az AKG Tavaszi Fesztiválja! Avagy: amikor a zenés megnyitót az utolsó percben dobják össze.

„Normális helyen, ha valami nem működik, ha már nincs rá érdeklődés, elkönyveljük a tanulságokat és abbahagyjuk. Egy liberális iskolában azonban egy lassan érdektelen közösségi programot úgy kívánják megmenteni, hogy kötelezővé teszik.”

A fentieket nagyjából fél éve írhattam, egy másik írásom nyitóbekezdése volt. Ennek címe „A lélegeztetőgépen tartott fesztivál” volt. Nemrég kiderült valami, ami még engem is meglepett: még egy csoport adott, akik muszájból csinálják az egyik „hagyományt” a fesztiválon, ezek pedig a tanáraink.

Hadd frissítsem fel gyorsan a memóriátokat a Tavaszi Fesztivál alapproblémájáról: mindannak ellenére, hogy tanítási napon van – s így kötelező a részvétel –, az érdeklődés az elmúlt pár évben nem volt túl nagynak nevezhető.

Itt található az idei T.F. Facebook-oldala. Egész sok minden szerepel itt, kicsit talán vérszegény persze, de ez alapján talán nem mondaná az ember, hogy valami baj lenne – sőt, akár azt a kijelentést is megengedheti magának az ember, hogy a Fesztivál felkelt rogyadozó, térdelő helyzetéből és újra népszerű lett.

Két apróságról feledkezne meg a naiv szemlélő: az egyik az, hogy bevezették – és mára már bizonyára „hagyománnyá” is nemesítették úgy, hogy idén volt a harmadik alkalom –, hogy a mindenkori kilencedik évfolyamnak kell szerveznie a Fesztivált, programokkal, cakompakk.

Persze lehetne azzal védekezni (és meg is tették egyesek), hogy „de hát mi csak bevonjuk a gyerekeket a közösségi programokba, ez egy igazán nagyszerű és személyiségközpontú kezdeményezés, miért szidod, te mufurc lüke Luci?”, de azt azért ne felejtsük el, hogy eddig sem a tanárok tartották a programokat vagy a portás szórakoztatta a népet: nem, ugyanúgy a gyerekek aktívan közreműködtek, mint eddig. Ez alatt most elsősorban a szakkörök előadásait, kiállításait értsük, a 2005-ös és 2006-os programokban például nem is nagyon találni mást. Akit érdekel a többi program, itt kutakodjon, de ne feledje, az elmúlt három évben már más lett a leányzó fekvése.

A másik intézkedés sokkal érdekesebb. Mint már említettem, a Fesztiválon való jelenlét kötelező, lévén tanítási napon. Érdekes módon ez nem volt elég, pár éve ugyanis kötelezően jelentkezni kellett a programokra, meg kellett adni, ki mikor melyikre megy.

Érzitek a furcsaságot? Már így is kötelező jelen lenned, de emellett kötelező a programokra is jelentkezned kell! Mit jelent ez? Nyilvánvalóan azt, hogy a gyerekek maguktól nem vettek részt a programokon. Olyan mértékben és mennyiségben, hogy ezt egy mindenkire vonatkozó szabállyal kellett egyensúlyozni.

A fentieket már egyszer elmeséltem, ezzel zártam soraim: „Hacsak nem történik valami radikális változás, a fesztivál nem fogja megérni az érettségimet.” A jelek szerint nem kell ide kúra, csak el kell nézni a betegség mellett.

Felmerülhet a kérdés, mire fel pofázok úgy, hogy ott sem voltam. Nos, a fentiek szerintem önmagukért beszélnek, az újdonság pedig, amit most elmesélek, nem igényelte jelenlétem. Tudom, már egyszer visszaléptem attól, hogy leveleket publikálok, elvégre nem vagyok AKGLeaks, de 1) elvileg a magánlevél publikálható, amíg ez nem szerepel benne 2) az én szavaim nem adnák vissza kellő hitelességgel ezt az összedobott akármit, lássuk az évfolyamvezető-főszervező sorait inkább 3) csak részlet.

A mindenkori nyitóprogram a mindenkori nyelvi évesek bemutatkozása – ezek idén mi voltunk. Egy rohadt percet nem foglalkozott senki az egésszel, így tanáraink pár nappal a tavaszi szünet előtt (a fesztivál közvetlen utána van) egy nyitáson bejelentik, hogy… ők se foglalkoztak vele, de majd kitalálnak valamit és megoldjuk valahogy.

Április huszonnegyedikén, vasárnap, a tavaszi szünet közepén kapjuk ezt a levelet, a nyitónap jövő hét szerda. Az évfolyam az iskolában aznap reggel fog találkozni először, lévén szünet.

Emlékeztek, a megnyitó részét képezi a mindenkori 11. évfolyam nyelvi "bemutatkozása".  Mivel az elmúlt időszak meglehetősen sok más tennivalóval telt, a csoportoknak nem nagyon volt ideje erre külön készülni (vagy egyáltalán nem volt), de szerencsére mindegyik nyelvnek van egy-egy jó eleme, apróság, amit a nagyközönség elé lehet vinni, hogy kierőszakoljuk belőle az ujjongó vastapsot.

A következőt találtuk ki:
Feláll az évfolyam nyelvenkénti csoportosításban félkörben az aulában. Szemből nézve a sorrend: francia, spanyolok, német.
Kiáll/kiül középre X.+Y. és eléneklik/zenélik a 2 db nagyszerű spanyol dalt, amit a Kreatív Napokon is bemutattak (ergo egy már volt program újrahasznosítása)
A többi szám:
Francia: egy dal (ők biztosan tudják, hogy melyik?) (a belefektetett energiamennyiségtől és tájékozottságtól egy, az egész évfolyamot érintő program esetén lerobban a fejemről a kalap)
Spanyol: Waka-Waka tánc (no comment, csöpög a plafonról a kreativitás)
Német: Jódli – V. főszereplésével, a többi németes mosollyal az arcán tapsolja a ritmust. (szintén egy újrahasznosított program a Kreatív Napokról)
Mindegyik számhoz megy a zene, dal, tehát playback-ről megy az egész. No de ez így meglehetősen szokványos, sőt akár unalmas is lenne (bruhaha, komolyan? – a szerk.). Tehát a csavar: […] Akkor lesz jó, ha amikor elhallgat a zene azonnal abbahagyja az érintett csoport és "beáll alapállásba", azonban ezzel egyidőben észnél van a többi, mert nem lehet tudni, melyik szólal meg. Érthető? El tudjátok képzelni?
Na. Remélem, mindenki benne van és megmentjük a 11. évfolyam becsületét, ill. ismét megnyerjük a harcot az idővel szemben. (kiemelés természetesen tőlem)

Magyarán összesen 3 embernek van „konkrét” dolga (plusz annak, aki a zenét állítja), a többiek tapsolnak és átállogatnak, esetleg csoportban énekelnek. Mindezt a társulat első alkalommal az előadás előtt kb. fél-egy órával fogja először elpróbálni.

A diákok nem szerveztek, a tanárok 4 nappal az „akció” előtt összedobták ezt a, lássuk be, kissé megúszós produkciót. Összehasonlításképp a 2005-ös program:

11.00 Idegennyelvi csoportok bemutatkozása, színházterem
L. 7-es németcsoportja –Boci-csiga...
L. 7-es TMT-csoportja – Viccpercek
L. 10-es németcsoportja – A kirándulás
L. 11-es németcsoportja – Cirkusz
L. 11-es németcsoportja – Oscar-gála
K. 10-es angolcsoportja – Barátok közt
K. és W. 8-os angolcsoportjai – Megasztár
A műsorokszámok között reklámok – B. 10-es angolcsoportja

A fentiekre valószínűleg még tanórákat is szántak. Gyerekek, én megértem, ha nincs idő. Én megértem, ha sok dolog összefut. Én megértem, ha nem sikerül, ha nem érdekel senkit. De mi a francért játsszuk azt, hogy ez fontos nekünk? És most nem a kényszerszervezőkről beszélek, én biztos vagyok benne, hogy remek munkát végeztek és bízom benne, hogy ez a kissé improvizatív jellegű előadás is jól sikerült. De ha már a nyitóprogramot (kényszerből…) tartó társaságot és az őket erre vigyorral az arcukon buzdító tanárokat sem érdekli ez a dolog annyira, hogy legalább egy minimális energiát fektessen bele, ne hazudjunk már magunknak.

A szakkörök valahol ezért élnek, itt tudnak előadni az iskolának. Náluk ez az előre kitűzött cél. Mindenki más muszájból csinálja? Ez a fesztivál már halott, csak senki se veszi a fáradságot, hogy az EKG-re nézzen!

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

Az alábbiakban egy, a „Miért jó egy alternatív iskola?” c. könyvből kivett diagram látható, a felmérés 2006-os. A diagramot eredetileg elnyomtatták, ezért módosított a kép.

A Paint csodájának köszönhetően most már helyükön vannak az adatok, a legkevésbé elfogadott túlélési technikák legalul olvashatóak.

(3. ábra. A túlélési technikák alkalmazásának elfogadása a pedagógusok részéről (1 = egyáltalán nem elfogadható; 2 = inkább nem elfogadható; 3 = elfogadható is, meg nem is; 4 = inkább elfogadható; 5 = teljes mértékben elfogadható)

Olvasás közben a következő kérdések merültek fel bennem:

Hogyhogy egy alternatív, személyiségközpontú, igen sok kérdés dolgában meglehetős lazaságot és/vagy elnézést tanúsító iskola ennyire keményen veszi, legalábbis elviekben, az olyan dolgokat is, mint a késés vagy a nem készülés? Pláne annak fényében, hogy következménye a legritkább esetben van. Érdekes kettőségbe nyújt betekintést az, hogy ennyire elítélik ezeket a tanárok, s mégsem nyúlnak a konvencionális eszközökhöz.

Miért rosszabb a másolás, mint az egész napról való ellógás? Előbbivel legalább valami bemegy a gyerek fejébe.

Ha ennyire zavarja a tanárokat, amikor egy diák megzavarja az iskolai munkát, miért nincsenek ennek következményei? Az én olvasatomban ez a kritérium azt jelenti, hogy valaki az órán dumál vagy dobálózik, et cetera. Ha már ez ekkora problémának találtatott, miért nincsenek büntetések? Nem azért, mert ez egy „normális” iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára.

Mire fel az értékkülönbség a lesés és a puskázás illetve a másolás és más feladatának beadása között? A lesést azért veszik egy kicsit jobban, mert az egy közösségi dolog? A másolás esetén is ez volt a kritérium talán?

Miért jobb, ha a diák csak az iskolai foglalkozásokról lóg el, mint ha egész nap be se jönne? Talán, mert utóbbi esetben van plusz egy adag ebéd?

Miért rosszabb, ha valaki valótlan indokokat talál ki annál, mint ha nem készül? Egyáltalán miért ilyen rossz, ha valaki valótlan indokokat talál ki? Engem az jobban zavar, ha Józsi nem csinál házit, mint ha azt mondaná, hogy megírta, de náluk ebédelt Orbán Viktor és tévedésből azt ette meg a krumplipaprikás helyett.

Mi számít rendbontó titkos akciónak? Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása?” Lett légyen bármi, mindössze 5 századdal rosszabb, mint a puskázás, amiről meg már megvannak a tapasztalataink.

Miért van a többi technikához képest középen (1,65) a puskázás és miért a létező legrosszabb a más munkájának beadása (1,03)? A puskázó ember végső soron a tankönyvkészítők munkáját adja be.

Hogy lehet „inkább nem elfogadható” a késés egy csengő nélküli iskolában, ahol ez óhatatlanul előfordul? Az egyik biztosítékkiverő nálam az volt, hogy miért jobb, ha a gyerek nem figyel az órán, mint ha nem készül? Az utóbbi sokkal inkább akadályozza az anyag megértését, ha már választani kell. És már csak meg sem említem ismét a másolás különböző permutációi közti értékelési különbséget!

A végére pedig jöjjön, ahogy ígértem, az én értékelésem:

Nem készül fel órára: 3
Nem veszi ki a részét a csoportmunkából: 2
Késik: 3
Nem azzal foglalkozik órán, amivel kellene: 1
Les valakiről: 1
Valótlan indokokat talál ki: 3 (egyébként voltaképp nem is érdekel)
Ellóg egész iskolai foglalkozásról: 1
Puskázik: 1
Rendbontó titkos akciókban vesz részt: 2 (fogalmam sincs, mi az, értékelésemhez az egyik matekórán elengedett csótányok történetét vettem alapul)
Ellóg egész tanítási napról: 2
Szándékosan megakadályozza az iskolai munkát: 2 (bár itt tényező, hogy diák vagyok, magamat figyelmen kívül hagyva 1-et adtam volna)
Megoldatja a feladatát mással: 1
Nem valódi dokumentumokat mutat be: 1
Más feladatát adja/mutatja be: 1

Átlag: 24/14=1,71

Na, legalább arányaiban egyetértünk, kedves tanári kar. Egy icipicit még lazább is vagyok – most tekintsünk el attól, hogy tudathasadás hiányában az én kérdőívem mindössze egy ember véleménye alapján készült, a másikkal ellentétben. És még nekem mondják, hogy „egyszerűen rossz iskolába jártál - sokkal megfelelőbb lenne számodra mondjuk a Móricz, ahol a XVIII. századi poroszos drill a stílus, mert a tanárok emberi és szakmai képességei annyira terjednek ki.” (via).

Az értékelőkről és a szöveges értékelésről általában.

Nem is kezdődhetett volna jobban betegségem utáni visszatérésem, mint egy értékelőosztással. Egyrészt mindannyian lekopoghatjuk, hogy túlvagyunk az első féléven és már csak még egyszer ennyi van hátra, másrészt én személy szerint mindig szívesen olvasom ezeket. Németből (illetve másnak más nyelvből, természetesen) most nem kaptunk, ugyanis egy-másfél-kéthavonta külön füzetben érkeznek az ezirányú szöveges értékeléseink.

A szöveges értékelés, mint olyan, számomra nem újdonság, sőt: eleddig mindig kaptam, s szerencsére pont úgy volt szerencsém felnőni, hogy ez jegyekkel is járt (ha érdekel valakit a magánvéleményem, egyetértek azzal a feltevéssel, hogy a tény, hogy nem is volt szabad leírni, milyen lenne az eredmény jegy formájában, óhatatlanul mélyvízbe dobja a gyerekeket később, amikor nem tudják mihez kötni ezeket az absztrakt fogalmakat, pláne, hogy egy szöveges értékelésből önmagában ezerféleképp kiindulhat az ember és gyakran azt is lehetetlen eldönteni, mi, merre és mennyire van és kellene a gyereknél tanulás tekintetében… zárójel bezárva), félévente kaptunk mindig a különböző irományokat rólunk.

Egy nagy különbség van a korábbi iskoláim és az AKG között: az AKG diákállománya körülbelül tízszer akkora lehet, mint az előbbieké. Ez több okból is tényező, erre később még visszatérek.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon szeretek értékelőt olvasni, amik jó esetben meglepően személyesre sikerülnek. Nyilvánvalóan értéktelenek lennének, ha ez lenne az egyetlen visszajelzés, amit kapnánk tanárainktól, szerencsére erről nincs szó, így viszont jó olvasni egy bekezdéses-két oldalas véleményeket (és tényeg, ez effektíve az, vélemény) magamról és általában a csoportomról is.

Nem kicsit őszintébb, mint a mi tanárértékeléseink, bár ki tudja, lehet, hogy az évfolyamvezető vagy az igazgató mindet elolvassa és megkéri a tanárokat, ne írjanak már cúnaságokat.

Érdemes annak fényében megvizsgálni a fentieket, hogy hány gyereknek, hány csoportnak, hány anyag kapcsán kell a tanároknak értékelőket írniuk, pláne úgy, hogy ez személyre szóló és jó esetben még szubsztantív is legyen (szerencsére ez az utóbbi is sikerülni szokott!). Az eddig itt töltött 9 félévem alatt nem fordult elő az év végi két órás várakozásokat leszámítva semmilyen hatalmas csapás vagy kataklizmikus elmaradás (bár vannak tanárok, akik csak év végén írnak értékelést, félévkor nem).

Egy dolog van azonban, egy megjegyzés, ami hetedik óta mászik a fejemben, amikor patrónusom az első értékelőosztásnál megjegyezte: ne feledjétek, a tanárok is emberek, valamilyen hangulatban írták az értékelőt. Ez oké, és lévén személyes, elkerülhetetlen is, de ezt a legdirektebb, nem számalapú értékelésem, ami elég nagy százalékát teszi ki annak, ami „hazajut” a szülőkhöz. Így hát aggasztó, ha befolyásolhatja, milyen lábbal kelt fel aznap reggel az értékelőt író tanár. Szerény személyemnek szerencsére csak ritkán akadt rossz színezetű értékelője, remélem, ezzel más is így van.

És végül: a rajz szöveges értékelése egy számszaki értékelés, nem számító önértékeléssel. Erre más azt írná, hogy FAIL.

A posztot a Ne Fogalmazz Terjengősen Alapítvány szponzorálta.

Biztos vagyok benne, hogy az AKG valamilyen formában paradigmaváltásra szorul. A jelek szerint az iskola is így érzi.

Az alábbi részlet természetesen csupán részlet – nem akarom, hogy ezek a ’foltok’ elvesszenek a dokumentumban megtalálható pozitívumok között. A további információkat az AKG oldalán bárki számára letölthető 2010-es beszámolóban olvashatják.

Sajnos nemcsak pozitív elemek jelentek meg erőteljesebb kontúrokkal, hanem negatívumok is. Mindenekelőtt – egyben ma az egyik legnagyobb problémánk-, hogy a „viharosabban” kamaszodó gyerekek (főleg fiúk), (akik persze korábban is nagyobb kihívást jelentettek, mint a többiek) elfogadási készsége, együttműködési hajlandósága csökkent, és korábban nem tapasztalt konfliktusok jelentek meg az AKG-ban. Így

i. Először fordult elő, hogy néhány felső éves tanuló rendőrségi razzia során „drogügybe” keveredett (füveztek), s bár maga az esemény hétvégi esti buli története volt, a vizsgálatok során kiderült, hogy az iskola környékén is megjelentek nem kívánatos külső kapcsolatok, emiatt kénytelenek voltunk napközben bezárni az iskolát. Azóta 8.30- és 13.35 között napközben nem lehet kimenni az AKG-ból. Sajnáljuk, mert eddig ez bizalmi elven működött, és csak a 7-8. évfolyamra vonatkozott a kijárási tiltás.

ii. Szintén előzmény nélküli esemény az a szándékos rombolás, rongálás, ami az év végén történt valószínűleg súlyos százezres károkat okozva. Három idén felvett nyelvi évre járó fiú (bár a vizsgálatok még tartanak, s lehet, hogy mások is érintettek) egyszerűen szétverte a tornaöltözőt, áttörve a falat, a csempét, a lámpákat, és feltehetően az udvari tetővilágító üveget, s mindent, ami eléjük került. Ez azért ijesztő, mert az elmúlt 22 év alatt nem találkoztunk még hasonlóval sem, s okait sem értjük. Az AKG történetében először összehívjuk az Iskolabíróságot.

iii. Nőtt a kisebb feladat megtagadások aránya, a napi verbális közönségesség (hogy ne mondjam bunkóságok) aránya. Nem birkózunk meg a szemeteléssel, padfirkálással. Ezek olyan „apróságok,” amik korábban is mindig voltak, de mintha csökkent volna a felnőttekkel együtt felháborodó, együttműködő, lojális fiatalok aránya.

iv. Nagyon sokat nőtt a hiányzások aránya. Részben indokolhatóan – ősszel a H1N1 vírus idején- volt nap, amikor a gyerekek harmada hiányzott. De nőtt az igazolatlan hiányázások aránya is, s sajnos leginkább a felső évfolyamon.

A problémák ellenére nincs nagy baj, a gyerekek elsöprő többsége szeret iskolába járni, érték a tudás, szeretik egymást, sok közös élmény, tanulás, hagyomány jellemzi az AKG –t, de mintha nehezebb lenne, mint korábban, keressük az okokat és teendőket.