Alternativity

Az alábbi (és a soron következő két) értékelést egy osztálytársammal párban írtam. A tanárok annak idején már megkapták a szöveges tanárértékelés keretein belül, eleddig még nem posztoltam őket a blogon. Ez itt a patrónusi értékelés.

Bár elméletileg itt nincs helye, valahol elkerülhetetlen az összehasonlítás volt patrónusunkkal, azzal, ahogy ő vezette a foglalkozásokat, azzal, ahogy ő összetartotta, illetve akarta tartani ezt a nagyon vegyes társaságot – ahogy ő volt patrónus. Ez nem fair és remélhetőleg nem fog nagyon megjelenni ebben az értékelésben, de sajnos adott: ha nem is eredmények, de értékelési szempontok tekintetében az ok-okozati lánc kikerülhetetlen.

A patrónusi rendszerről itt írtam.

Felesleges lenne sorolni, miért különleges a mi csibénk helyzete: „félidőben” érkező, a társasággal eddig nem érintkező patrónus, egy, a patrónusi rendszerben részben mindenképp csalódott csibeközösség, tele különböző emberekkel. A csibe, mint olyan, csak szerda délután találkozik, a patrónus szinte egyáltalán nem is tud máskor találkozni csibéivel a hét során. Nem negatívum, nem hiba, de tény.

A fentiek ismeretében örvendetes, hogy nem egy megkésett csibeösszerázással, programokkal teletömött, mindenkinek macerás és „muszájos” szerda délutánokra alapuló kapcsolatot alakítottunk ki, hanem az adott szituáció erényeit és hátrányait fel- és elismerve egy, a maga körülményeihez képest tényleg jól működő csibeközösséget és csibefoglalkozásokat raktunk össze. Eklatáns példa a csibekarácsony és az, hogy megszüntettük a vak-ajándékozást, az erőltetett programot. Egyszerűen csak másképp épül(t) fel, illetve át a csibeközösség, mint korábban, és jól.

Komoly konfliktusok idén szerencsére nem voltak idén – ebből egyelőre nem derül ki sem az, hogy ebben mekkora volt patrónusunk szerepe, sem az, hogy milyenek konfliktuskezelő kvalitásai. Az azonban biztos, hogy nem teremtett konfliktusokkal járó szituációkat (csibedélutánokat…), s ez egy nagyon jó hír.

Sokkal olajozottabb a szervezés, mint korábban, hamarabb és „jobban” megtudjuk az iskolával kapcsolatos dolgokat, könnyebben lehet elintézni a felmerülő egyéb kérdéseket, röviden a csibe „ofő”-része nem érdemel kritikát. Adott egyfajta gondoskodás, ami azonban nem megfojtó, ami nem próbál minket (feltétlenül) megváltoztatni. Mindenképpen előrelépés a korábbi évekhez képest, non plus ultra, ha azt nézzük, honnan indultunk – maradjunk is ennyiben. Jövőre már más lesz. Másnak kellene lennie. Nem nagyon, de egy kicsit azért igen.

A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.

"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György

Komolyan mondom, baromi jó gondolat. Sajnos érdemes párhuzamba állítani a fenti idézetet egyik osztálytársam megjegyzésével: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz.”

Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani a most következő eszmefuttatásban.

Ismeretlen fogalmakra bukkantál? Ajánlom a praktikus AKG-s fogalomtárat!

Az AKG pedagógiai programja igen részletesen foglalkozik a patrónusokkal, konkrétan teljesíthetetlen elvárásokat támasztva. Épp ezért olyan baromi szórakoztató olvasmány. A dokumentum letölthető innen, az idevágó részlet itt érhető el. Két részlettel azért szolgálnék.

„Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján […] hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. […] Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket […] feladata […] [az] érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt […]a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása […] törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”

Nem véletlen használtam ám a „harmadik szülő” kifejezést! Mondjuk a legtöbb szülőnek nincs 12-14 gyereke. És a legtöbb szülőt nem hetedikesként választják a gyerekek, öt nap után.

„A patrónus tartja a kapcsolatot a szaktanárokkal, segíti őket, hogy a gyerekek adottságaiknak leginkább megfelelő terhelést kapják, tájékozódik a tanulók tantárgyi előmeneteléről, órai munkájáról.”

Hát ez a másik kedvencem. Kalapom leemelem annak a szaktanárnak, aki ~12 csibéjének, hm, ~7-10 tárgyából a ~10-15 tanárával erről állandóan tud beszélni és tud hatni rájuk, hogy egyénre szabják a haladást, ráadásul mindezt úgy, hogy elméletben szaktanári minőségükben az összes általuk tanított diák kapcsán meg kell hallgatniuk és figyelembe kell venniük ugyanezt.
Kérném az általuk fogyasztott kávé- és energiaitalmárka nevét, valamint az időlassító gépük márkáját.

Mivel a patrónus egyben szaktanár is, a nap nagy részén más évfolyamokon tart órát, tehát nem tud mindig jelen lenni csibéjének mindennapjaiban. Nem is arra gondolok, hogy nem teljesítik a pedagógiai programban megfogalmazott sztahanovista elvárásokat, csupán szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a különlegesen szoros kapcsolat kialakulása azért nem is olyan egyszerű ilyen körülmények között…

Szerintem a patrónusi pozíció jelen állás szerint nem több, mint egy hellyel-közzel behatárolt osztályfőnökiség – véleményem szerint ugyanis az a fajta bensőséges(ebb) kapcsolat egy tanár és diák közt úgy is kialakulhat, ha nem patrónus-csibe kapcsolatban vannak, ez a kapcsolat pedig önmagában nem fogja ezt elősegíteni.

Mindez persze nem lenne probléma, ha megfelelő időmennyiség után választhatnám meg patrónusom, a körülöttem lévő tanárok nagy választékából, jó esetben így lehetőségem van annak a patronáltja lenni, akivel jó kapcsolatban vagyok és akit tisztelek.

A jelenlegi rendszer iskolánkban alapvetően más. A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának. Mást nem lehet.

Érezzük a problémákat?

A patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések, valamint egy-egy csoportfoglalkozás alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e különleges személyként számítani rá hét évig. Ennél sokkal behatóbban kellene megismernie egymást diáknak és tanárnak ehhez – tegyük hozzá, hogy szerintem egy tizenkét-tizennégy éves gyere nem képes arra, hogy jól el tudja dönteni, kihez akarja „kötni” AKG-s éveit. Szerintem egyébként az is fontos lehet, ki akar még ahhoz a tanárhoz tartozni, hiszen lehet bármilyen jó a patrónus, ha nem szeretem csibeközösségem tagjait.

Persze még ebbe a felületesen meghozott döntésbe is bele kell nyúlni. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, biztosan lesz, aki nem ahhoz a patrónushoz kerül, akihez a leginkább szeretne. Ennek megoldásául az ember sorszámokat ír a jelöltek neve mellé, kik aznap délután/este végigveszik a listákat. Bár igyekeznek mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához juttatni, ez néha nem sikerül.
Ez persze nem katasztrófa, a döntés úgyis megalapozatlan! Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel. Pláne most.

Emlékszem, hányszor elmondták nekünk akkor és ott, hogy ez a döntés nagyon fontos, hét évre szól és (szinte) megmásíthatatlan. Csak szólok: az iskolába évekkel később érkező diákok nem választanak patrónust, létszám alapján kerül egy csibébe. Néha a patrónus távozik az iskolából (a miénk), néha hosszas tárgyalás után a gyerek a csibéből (tőlünk). Mi pedig beleszólás nélkül új patrónust kaptunk. Nem személyét kritizálom ezzel, elégedett vagyok azzal, ahogy ezt a nehéz helyzetet kezeli, de egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, hogy konkrétan kiszabták, ki lesz a patrónusunk. Ezek után még kevésbé érzem azt, hogy a funkciónak bármi súlya lenne.

Az is megérhet egy vitát, hogy van-e ennek az egésznek értelme. Véleményem szerint csak úgy, ha a patrónus nem szaktanár is egyben, így ugyanis reménytelen, hogy olyan szinten tudjon foglalkozni csibéjével, ahogy azt „elvárják”, vagy ahogy kellene ahhoz, hogy a patrónus több legyen, mint egy ofő – mert jelen állás szerint nem több, mint egy ofő vagy egy olyan tanár, akivel közeli kapcsolatba kerültél. Tisztelet a kivételnek.

Holnap patrónusi értékelés!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Ez az írásom általános iskolai emlékeim egyik legszebbikét, az ún. „Misi-órákat” fogja feleleveníteni. Szerintem az AKG-ban sem jönne rosszul egy ilyen.

Nem szoktam ilyet tenni, de most külön megkérném olvasóim, hogy aki teheti, a blogon vagy máshol, akár személyesen, de mondja el, mit gondol erről a javaslatról.

Nem egy alkalommal dörgöltem már az orrotok alá, hogy egész életemben alternatív iskolákba jártam. Most kivételesen gyakorlati okom is van rá: szeretnék ugyanis mesélni az első (tehát a Rogers előtti) általános iskolám egyik különleges órájáról. Az órát az iskolapszichológusunk (mint a címből biztos rájöttetek, csak Misi néven emlegettük) tartotta, hetente egyszer.

Szituációs játékok, agyas feladványok (a klasszikus „Egy férfi este lefekvés előtt lekapcsolja a villanyt, majd nyugovóra tér. Reggel amikor szobája ablakából kitekint olyat lát, amitől öngyilkos lesz.”-feladványra, illetve a variációjára például máig emlékszem, hogy harmadikban egy egész óra és némi segítség árán, de megfejtettük), különböző befejezetlen szituációs képregények (amiket mindig vicces hülyeségekkel töltöttünk ki)… egy kis pszichológia, egy kis vidám agytorna, egy kis színjátszás, közösségépítő jó szórakozás.

Igazából bárki tarthatná ezt az órát. S amennyire sok, hm, furcsaságot passzírozunk bele az órarendünkbe alapjáraton, szerintem ezt is be lehetne építeni valamilyen formában. Minden különösebb cél nélkül. Szerintem a tanárnak és a diáknak is lazítás lenne, a közösségépítő és egyéb elemektől most akár el is tekinthetünk (bár minek) – a szervezés persze egy teljesen más kérdés.

Lehet, hogy ez annyira egyedi volt nálunk, hogy senki sem csinált még hasonlót, s ezért nem jutott senkinek eszébe megvalósítani. Szerintem egy próbát megérne, ha máskor nem, hetedikben-nyolcadikban. Összefogná a gyerekeket, a tapasztalatok visszajuthatnának a patrónushoz, aki így többet tudna csibéjéről (ha már a pedagógiai program elképesztő elvárásokat tanúsít e téren), csökkentené a stresszt, s akár ez is lehetne az a bizonyos kötelező alkotókör.

Szerintem az ötlet jó, a megvalósítás persze már más lapra tartozik.

A jelek szerint akkor foglalkoznak a bajoddal, ha elég hangosan nyavalyogsz. Ha konstruktív vagy, azt hiszik, nem is annyira fontos a dolog. Szomorú sztorik alant.

Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és egyik barátom a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). Patrónusom széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és barátom megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.

Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén patrónusunk kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.

Na, barátom egyből meg is kérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudtam jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az. Elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttassák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.

A kardcsörte természetesen elmarad. Miután patrónusunk végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és barátom odamegyünk hozzá. Őt elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.

Kérdőre/felelősségre vonom patrónusomat, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. Barátom ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátainkkal, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.

Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az már egy másik történet.

Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.

Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.

„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.

A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag patrónusomra tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.

A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.

El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?

Az alábbiak az AKG pedagógiai programjából származnak, mely itt tölthető le teljes egészében. Ebben a posztban veszem végig az általam érdekesebbnek talált elemeket.