Alternativity

Az alábbiakban egy, a „Miért jó egy alternatív iskola?” c. könyvből kivett diagram látható, a felmérés 2006-os. A diagramot eredetileg elnyomtatták, ezért módosított a kép.

A Paint csodájának köszönhetően most már helyükön vannak az adatok, a legkevésbé elfogadott túlélési technikák legalul olvashatóak.

(3. ábra. A túlélési technikák alkalmazásának elfogadása a pedagógusok részéről (1 = egyáltalán nem elfogadható; 2 = inkább nem elfogadható; 3 = elfogadható is, meg nem is; 4 = inkább elfogadható; 5 = teljes mértékben elfogadható)

Olvasás közben a következő kérdések merültek fel bennem:

Hogyhogy egy alternatív, személyiségközpontú, igen sok kérdés dolgában meglehetős lazaságot és/vagy elnézést tanúsító iskola ennyire keményen veszi, legalábbis elviekben, az olyan dolgokat is, mint a késés vagy a nem készülés? Pláne annak fényében, hogy következménye a legritkább esetben van. Érdekes kettőségbe nyújt betekintést az, hogy ennyire elítélik ezeket a tanárok, s mégsem nyúlnak a konvencionális eszközökhöz.

Miért rosszabb a másolás, mint az egész napról való ellógás? Előbbivel legalább valami bemegy a gyerek fejébe.

Ha ennyire zavarja a tanárokat, amikor egy diák megzavarja az iskolai munkát, miért nincsenek ennek következményei? Az én olvasatomban ez a kritérium azt jelenti, hogy valaki az órán dumál vagy dobálózik, et cetera. Ha már ez ekkora problémának találtatott, miért nincsenek büntetések? Nem azért, mert ez egy „normális” iskolában így menne, hanem mert ez lenne a természetes reakció egy ténylegesen kártékony és a jelek szerint ennyire elítélt túlélési technikára.

Mire fel az értékkülönbség a lesés és a puskázás illetve a másolás és más feladatának beadása között? A lesést azért veszik egy kicsit jobban, mert az egy közösségi dolog? A másolás esetén is ez volt a kritérium talán?

Miért jobb, ha a diák csak az iskolai foglalkozásokról lóg el, mint ha egész nap be se jönne? Talán, mert utóbbi esetben van plusz egy adag ebéd?

Miért rosszabb, ha valaki valótlan indokokat talál ki annál, mint ha nem készül? Egyáltalán miért ilyen rossz, ha valaki valótlan indokokat talál ki? Engem az jobban zavar, ha Józsi nem csinál házit, mint ha azt mondaná, hogy megírta, de náluk ebédelt Orbán Viktor és tévedésből azt ette meg a krumplipaprikás helyett.

Mi számít rendbontó titkos akciónak? Hógolyózás a folyosón? A konyhán keresztül a CBA elé szökés? A suliról való szubjektív kritikablog írása? Bombariadó/a tűzjelző bazerálása?” Lett légyen bármi, mindössze 5 századdal rosszabb, mint a puskázás, amiről meg már megvannak a tapasztalataink.

Miért van a többi technikához képest középen (1,65) a puskázás és miért a létező legrosszabb a más munkájának beadása (1,03)? A puskázó ember végső soron a tankönyvkészítők munkáját adja be.

Hogy lehet „inkább nem elfogadható” a késés egy csengő nélküli iskolában, ahol ez óhatatlanul előfordul? Az egyik biztosítékkiverő nálam az volt, hogy miért jobb, ha a gyerek nem figyel az órán, mint ha nem készül? Az utóbbi sokkal inkább akadályozza az anyag megértését, ha már választani kell. És már csak meg sem említem ismét a másolás különböző permutációi közti értékelési különbséget!

A végére pedig jöjjön, ahogy ígértem, az én értékelésem:

Nem készül fel órára: 3
Nem veszi ki a részét a csoportmunkából: 2
Késik: 3
Nem azzal foglalkozik órán, amivel kellene: 1
Les valakiről: 1
Valótlan indokokat talál ki: 3 (egyébként voltaképp nem is érdekel)
Ellóg egész iskolai foglalkozásról: 1
Puskázik: 1
Rendbontó titkos akciókban vesz részt: 2 (fogalmam sincs, mi az, értékelésemhez az egyik matekórán elengedett csótányok történetét vettem alapul)
Ellóg egész tanítási napról: 2
Szándékosan megakadályozza az iskolai munkát: 2 (bár itt tényező, hogy diák vagyok, magamat figyelmen kívül hagyva 1-et adtam volna)
Megoldatja a feladatát mással: 1
Nem valódi dokumentumokat mutat be: 1
Más feladatát adja/mutatja be: 1

Átlag: 24/14=1,71

Na, legalább arányaiban egyetértünk, kedves tanári kar. Egy icipicit még lazább is vagyok – most tekintsünk el attól, hogy tudathasadás hiányában az én kérdőívem mindössze egy ember véleménye alapján készült, a másikkal ellentétben. És még nekem mondják, hogy „egyszerűen rossz iskolába jártál - sokkal megfelelőbb lenne számodra mondjuk a Móricz, ahol a XVIII. századi poroszos drill a stílus, mert a tanárok emberi és szakmai képességei annyira terjednek ki.” (via).

Mint az ajtó kapcsán leírtam, a gyerekek grátisz kaptak egy kilépőkártyát, természetesen csak és kizárólag a személyiségközpontúság jegyében. Erről írok ebben a posztban, illetve mindazzal, amit magával hozott.

Aki vette a fáradságot, hogy a szünet előtti péntekre (magyarán a megbeszélt határidőre) behozzon magáról egy igazolványképet, az hétfőn már villoghatott is szupermenő kilépőkártyájával. Hétfőn azért – ha jól tudom – senki sem végzett fél kettő előtt, így a „jajj-ezredjére-is-elfelejtettem” Cavinton-aspiráns osztálytársaim egyelőre szerencsések voltak. Igen ám, de voltak, akik keddre sem hozták be (ne feledjük, szünet utáni keddről beszélünk, s szünet előtti péntek volt a határidő), s ekkor egy – teljesen váratlan és szokatlan – lépés következett a tanároktól: kijelentették, hogy akinek nincs kártyája, itt kell, hogy maradjon fél kettőig.

Mindamellett, hogy a kijárási tilalom létjogosultságát nem itt fogom kitárgyalni, annak én csak örülni tudok, hogy az iskola tartja magát a saját szabályaihoz: kilépővel lehet kimenni, ha nincs kilépőd, nem mész ki. Az egy dolog, hogy például ennek a posztnak kapcsán többen megkérdezték tőlem, miért jó az, ha idióta szabályokat erőltet az iskola, de megint csak a tekintélyre hivatkoznék – mindemellett persze kár, hogy pont a „kapuügy” az egyetlen dolog, ahol ennyire a sarkukra állnak – itt van két jó példa is az ellenkezőjére.

A lényeg a lényeg: hoztak egy szabályt, s betartatják – s ismétlem, nincs itt a helye a szabály létjogosultságáról szóló diskurzusnak. Higgyétek el, kedves olvasók, nem azért javaslom a megkülönböztetést és a büntetést és a következményeket, mert egy kockafej vagyok – még akkor sem, ha sokszor teszek ilyen árnyalatú cinikus megjegyzéseket. Mindössze azért, mert vannak olyan esetek, amikor hatékonyabb a következmény (akár csak a potenciális következmény – s szándékosan nem a ’büntetés’ szót használom), mint a szépen kérés. A nyakamat rá, hogy sokkal hamarabb elintézte/elintézi a maradék gyerek a kilépőkártyához szükséges kép elkészítését, mint bármennyi nyitáson vagy máshol elhangzó kérlelés hatására tenné.

Az ajtó kapcsán még egy gondolat: elméletben a 13:30-ig tartó zárás azt jelenti, hogy a diákok nem mennek ki ebédszünetben a „kétes elemekhez”, akiktől meg kell eltűnnek, mint a szörnyek a kisgyerek ágya alól, ha felkapcsolják a lámpát? Másrészt – ennek fényében – mi van azokkal az évfolyamokkal (mint mi), akik – lévén ebédszünetük fél kettő után – azt az értékes fél órát odakint tudják tölteni?

Ha valaki eddig nem tájékozódott volna, az alant megtalálható részlet talán segít megítélni, mit gondol a tantestület a kérdésről.

„A bizalom az iskola tanulói irányába véleményem szerint nem csökkent, és ahogy az a szövegből is kiolvasható, egy alaposabb kivizsgálás derített fényt arra, hogy veszélyben lehetnek azok a diákok, akik kijárnak. Most függetlenül attól, hogy ez milyen veszélyezettség, vagy hogy ki mit gondol ennek jelentőségéről (mondhatod azt is, hogy "az ő dolga, ha veszélynek teszi ki magát"), a kockázat létezik, a nevelőtestület döntött, hogy ezt komolynak tekinti (50 felnőtt ember felelősen mérlegelt), és a diákok védelmében nem vállalta a további kockázatot.” – Baranyai István, tanár

Mindenki ítélje meg magának a szituációt.

Kedves olvasók, képzeljétek el: néha még az AKG-ban is előfordul, hogy egy tanár él a pozíciójából adódó tekintéllyel. Ugye, milyen furcsa és elképzelhetetlen dolog ez? És mégis. Nem vagyok a vaskéz híve, de a petyhüdté sem – járjuk hát körbe ezt, az AKG-ba egyesek szerint talán nem annyira illő pedagógiai húzást.

A közelmúltban történt, tornaórán. Az egyik gyerek vagy tíz percet késett az óráról (s nem ez volt az első alkalom, ez csupán kiemelkedően késői érkezés volt), s ezért a tanár se szó, se beszéd, kijelentette: üljön le a padra, nem vehet részt az órán.

Abba most ne menjünk bele, pedagógiailag mennyire volt helytálló ez a húzás, az érintett például azt mondta nekem, hogy míg a büntetést tökéletesen megérti és elfogadja, ez nem fogja motiválni arra, hogy igyekezzen időre beérni. A magánvéleményem – mindamellett, hogy egyetértek azzal, amit mond – az, hogy szükség van ilyenekre ahhoz, hogy a tanár tekintélye megmaradjon.

Eddig csak egyetlen zárójelnyi szöveget szenteltem annak, hogy az AKG-s tanárok nem (csak?) azért nem fegyelmeznek, mert impotensek, hanem, mert nincs a kezükben eszköz. Ahogy annak idején már megállapították sokan, az iskola alapelveiben lemondott a tanárok kezében lévő eszközökről, s az egyensúlyt innentől kezdve nem tartotta, nem tarthatta fenn más, mint a gyerekek konstruktivitása. Ez mára már egyre kevésbé megtalálható, milliónyi példát lehet a tanórákról szóló írásaimban megtalálni (egy részük a poszt írásának pillanatában nem elérhető). Ezért is érzem úgy, hogy az iskola előtt egy elkerülhetetlen paradigmaváltás áll, s hogy mennyire nyögvenyelősen és mikorra fog ez menni, hamarosan ki fog derülni.

Mindenesetre az eszközök hiánya azzal jár, hogy a tanár tekintélye rendkívül könnyen kikezdhető – s ez egy olyan dolog, ami nem egykönnyen jön vissza ám. Innentől kezdve azonban, tényleg, egy lehetetlen küldetés órát tartani, s minden győzelem pürrhoszi. A kérdés csak az, el kell-e érni ezt a szintet?

Az ilyen „húzások”, mint tornatanáromé, tökéletesen beleférnek még egy alternatív iskolába is, bár sokan meg fognak lepődni rajta. Nem kevés példát láttam már arra, hogy milyen katasztrofális következményekkel járt az, amikor egy tekintélyét már rég elvesztő tanár próbálkozik ilyenekkel. Mit ne mondjak, mind az AKG-ban volt, pedig egész életemben altersulikba jártam.

A kérdés adott: miért nem védik meg a tanárok jobban a tekintélyüket? Érvelhetünk azzal, hogy eleinte nem voltak tisztában azzal, hogy „ezek” a gyerekek már nem annyira konstruktívak ebből a szempontból, egy idő után azonban már biztosan erről van szó.

Nem szopni járnak ide - elvileg.
Mégis, nehezen tudnám másképp értelmezni azt, amikor egy gyakorló pedagógus a zajongó csoportnak azt mondja: "most megvárjuk a csendet", majd nem tesz semmit. Akár óra végéig.

Szóval, miért? Persze egy idő után már nincs mit tenni. De egy pedagógusnak szerintem tudnia kellene – s biztos vagyok benne, hogy a konkrét esetekben tudta is (elvégre nem hülyék) – mikor mi nem fog működni. Akkor azonban fel sem merül bennük, hogy „ide” egy fokkal asztalracsapósabb hozzáállás kell? Sőt, hogy elég egyetlenegyszer az asztalra csapni, a megfelelő pillanatban?

Lehet, hogy butaság a részemről a „kísérlet” szó szótári definíciója után mennem, de a jelenlegi kísérleteknek kísérleti értelme korlátozott tapasztalataim szerint nem igazán van. Magánvélemény arról, ami – elviekben – színesíti a természettudományos órákat.

A ti értelmezésetekben mit jelent, ha valaki „kísérletező kedvű”? Mindig próbálkozik, járatlan utakon jár és próbál valami újra bukkanni? Egyáltalán, szerintetek milyen egy kísérlet? Egy ismert tétel gyakorlati leellenőrzése? A termtudórákon igen.
Előrebocsátom, nem kísérleteztünk a természettudományokkal kapcsolatos óráimon az AKG előtt (egy része olyan is volt, amilyen), szóval azt nem tudom elfogadni érvként, hogy „de hát máshol is így megy”. Már csak azért sem, mert az AKG-ról van szó.
Lényeg a lényeg, hogy néz ki nálunk egy kísérlet? Hadd meséljem el az utolsó fizikaepochám anyagához tartozó kísérleteket. Az első az volt, hogy páran összeállva különböző méretű golyókat gurítgattunk le egy rámpán, lemérve, hogy tényleg ugyanannyi idő alatt gurulnak-e le. Magyarán a nyolcvanperces órából húsz-harminc percet elcsesztünk az "s" és a "t" közti összefüggés ellenőrzésével. És ez egy aránylag rövid időveszteségnek számít.

A hosszabb kísérletsorozat a forgómozgásra és társaira vonatkozott, senki se várja el tőlem, hogy most – mint a bűvész a nyuszit a kalapból – előrántsam a fejemből az erre vonatkozó képleteket. Lényeg a lényeg, adott volt a világhíres rugós erőmérő és barátai, a súly, a feltekerendő cérna, és az elmaradhatatlan jegyzőkönyv. Mert anélkül nem kísérlet a kísérlet, hogy nem írod le, ki volt az a három barom melletted, aki semmit sem csinált és ki volt a negyedik, aki mindent lemásolt (és kedves munkatársaim, nem rátok gondolok, ti isteniek voltatok, tényleg), s az is létfontosságú, hogy tudjuk, melyik teremben és mikor végeztük el a létfontosságú, a kvantumfizika és az időutazás lényegi elemeit bizonyító kísérletünk. A felvetett kérdés leírása voltaképp a tanár szavainak 1:1 lemásolása, gyakran a tapasztalat és a magyarázat is, mivel elmondja azokat, ha valaki nem tudja tisztességesen megfogalmazni. Hogy a „megpörgetem a súlyt-mérem az időt-visszatekerem a cérnát” monoton folyamatának ötszöri megismétlése és az eredmények korrelációjának észrevétele (magyarán a kötelezően felrajzolandó függvény leolvasásának pondróagyat sem igénylő feladata) miben visz közelebb az aktuálisan tárgyalt fizikai elem megértéséhez, nem tudom.

Nyilvánvalóan nem azt akarom most megtárgyalni, minek írnak a tudósok és okos emberek jegyzőkönyveket, de nálunk, az ilyen szinten irányított, elejétől végéig, a használandó eszközöktől a „megfejtendő kérdésen” át a végén kapott eredményig meghatározott kísérletekhez készített jegyzőkönyvek kapcsán csak az emiatt elpusztult fákról szóló demagóg érvelés jut eszembe. Az, hogy ezekből hatot csináltunk és a jegyzőkönyv precizitása (ha nem kellőképp a szakszavak használatával fogalmaztad meg előre meghatározott megfigyeléseid (gyakran a tanár már el is magyarázta a képletet, mielőtt kísérleteznénk), akkor kevesebb pontot kapsz) része az epocha pontszámításának - és ezért az önfenntartó, öngerjesztő értelmetlenségért kapsz rosszabb jegyet is akár – már tényleg sírásra késztetheti az érzékenyebbeket.
Hogy a jegyzőkönyvkészítés mechanizmusának megtanulása mi a jó Jankóért volt nekünk fontos már hetedikben, nem tudom. Ez ténylegesen egy nevetséges és öngerjesztő pióca a természettudományos oktatáson, ebben a formájában mindenképpen. Azért kell megtanulni jegyzőkönyveket készíteni, mert jegyzőkönyveket kell készítened a haszontalan kísérletekről! Perpetuum mobile érvelés, Cocteau boldog lenne hallatán. Később még visszatérek erre.
Természetesen a kérdéskör nem csak eme fizikával kapcsolatos kísérletekre vonatkozik - bár egy rövid megjegyzést tennék három, vizes-súlyméregetős-részben Arkhimédészes kísérlet-trióra: ugyanaz, mint a golyógurigatós fentebb, csak sokkal több idő ment el vele, hármat is csináltunk és újabb ~20 lapot pocsékoltunk el. Way to teach. Pláne, hogy a tanár előtte és utána is elmagyarázza azt a képletet, amit a kísérlet alapján sokan meg sem értettek.

Szóval a többi kísérlet, pl. kémia kapcsán. Volt, amit nem is a gyerekek csináltak, mert veszélyes anyagokkal operáltunk. Ennek talán még van is értelme, nem tart sokáig és látványos. Annak azonban, amikor egy vizespalackkal (mit tudom én már, miről szólt a kísérlet) valaki ipari mennyiségben lelocsolt mindenkit, az a kémiaanyagot nem vitte előbbre, az esetleges szociológiai képzésünket annál inkább. Annak, hogy különböző forrásokból származó vizeket 20-40 percig méregettünk pH-ilag, szintén nem rendelkezett szubsztanciával. Összehasonlításképp: elvégzed a méréseket, elkészíted a táblázatot negyven perc alatt, öt percet beszéltek róla, a tanár beszedi. Hogy a csoportmunkában csináltál-e bármit is, vagy Szarokasulira Szilárd voltál, az más kérdés. A másik lehetőség: ugyanezt a – mondjunk sokat, kétszer nyolc elemet tartalmazó – táblázatot 45 percen keresztül bámulod.
Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy sokkal, de sokkal több időt töltünk el triviális és értelmetlen kísérletekkel, mint amennyit az anyag leadása kitöltene. Az igazából lényegtelen is, hogy szerintem a magyarázattól jobban megértenénk az adott anyagrészt. Hogy miért? Mert, mint már mondtam, a kísérlettől függetlenül is megkapjuk ugyanazt a magyarázatot, gyakran nem is egyszer.

Hogy én milyen kísérleteket szeretnék? Olyanokat, ahol kísérletezünk. Annak semmi értelme, hogy előtte és utána megbeszélt, gyakran triviális anyagrészeket hosszasan ellenőrzünk egy monoton folyamat során, közben papírt pazarolva és a jegyzőkönyvekre kapható pontszámok miatt stresszelve, s az időt pocsékolva. Hogy mit csinálnék én? Kísérleteket. Mindenki megkapja a kísérleti eszközöket, esetleg egy halom extrát és onnantól kezdve szabadon dolgozhat a csoportjával 80 percen keresztül. A témakör adott, elvégre épp arról tanulunk – a kísérlet sosem bevezetésként funkcionál, nemde? –, s akár több dologra is rájöhetnek a diákok. Mi például, ha jól emlékszem, három monoton és unalmas kísérletet végeztünk a forgómozgás kapcsán. Elismerem, ugyanezekkel az eszközökkel ugyanezek a kísérletek csak monotonok és unalmasak lehetnek, de bízzunk a gyerekek kreativitásában! Egy ilyen, jelenlegi formájában az anyagrész megtanulására nulla jelentőséggel bíró elemen rontani nehezen lehet, s aki elmarhulja az egészet, az a „komoly” (óriási szarkazmust jelöl az idézőjel) kísérleteket is elmarhulná, nemdebár? Ki tudja, talán találnak valami érdekeset, talán a csoportok együttes munkája kiadná az anyagrészt. A gondolkodási procedúra az, ami értelmet ad(na) a kísérleteknek, s pont ezt spórolták ki belőlük. Nyolcvan percig próbálkozzanak, s próbáljanak meg levezetni valamit. Még az sem katasztrófa, ha nem sikerül, de az látszani fog a beadott beszámolójukon (ami, üsse kő, jegyzőkönyv is lehet, bár semmi értelmét nem látom), hogy dolgoztak-e valójában. A végén a csoportok tarthatnának valami prezentációt is. Sokkal érdekesebb lenne. Gondolkodni is kellene. Szerintem azért mégiscsak ez a cél.

Ó, valamit csak elfelejtettem elmesélni. Fentebb azt írtam, hogy a precíz jegyzőkönyvkészítés megtanulása azért fontos, hogy megfelelően tudjuk később dokumentálni a totálisan értelmetlen kísérleteket. A legfontosabb funkcióját azonban kihagytam: nem egyszer volt sok pontot érő kérdés a dolgozatban, hogy írjuk le az egyik kísérlet jegyzőkönyvét. Az, hogy aki rossz csoportban volt (olyanban, ami szart az egészre), esélytelen arra, hogy ezt jól megírja, már fel sem merül bennem.

Az öngerjesztő, értelmetlen, haszontalan hülyeségek ördögi köre ezennel bezárult, s egyre csak erősíti magát. A kár csak az, hogy az órai kísérleteknek akár lehetne valami haszna is.

Mindennapi naplólapok-posztjaimban kis hétköznapi apróságokról számolok be az AKG mindennapjai kapcsán. Első témánk a felvételt nem rögzítő kamera nyomán felszerelt igazolatlangeneráló kerítés. Egyetlen szabály megoldhatná a problémát, de hát azt az iskolában nem szokás. Kis személyiségközpontú abszurd alant.

Messziről kell kezdenem. Adott a tornaterem, mint a nagyobb iskolákban általában. Két fiú- két lányöltöző, a diákok – ha már szüleik ki tudják fizetni a költséges személyiségközpontú oktatást – jól fel vannak szerelve különböző elektronikus kütyüdékekkel, illetőleg pénzzel. Ezeket az öltözőben hagyni, nos, nem a legbiztonságosabb ötlet. Még a végén valaki elviszi. Azok, akiknek van pár tartalék agysejtjük, rendszeresen be is viszik a tornaterembe értéktárgyaikat, ezt diktálja a józan ész.

Egyik nap egy ismeretlen odamegy a portáshoz. Megkérdezi, bemehet-e kirakni az autósiskola szórólapját. A portás igent mond, a faszi bemegy. De ó, micsoda csapás, hazudott. Valójában az öltöző felé veszi az irányt (nem most teszi ezt először) és felmarkol egy adag telefont és/vagy pénzt. Ezek után angolosan távozik, magában talán jót is röhög a portáson.

Ohó, de hiszen van nekünk biztonsági kameránk. Feljelentés megtéve, a rendőrség forró nyomon indulhat! Ott a portás személyleírása plusz a felvételek is!

…azaz csak a… portás. A kamera… nos, az… nem vesz fel dolgokat.

Real-time kijelzi a nagytanáriban a portán zajló eseményeket, de felvételt, azt, nos, nem készít.

A fószert később egyébként sikerült elkapni, de nem ő volt az egyetlen, aki már megdézsmálta az öltözőszekrényeket. Kérdés, mit csináljon ilyenkor egy iskola a diákok értéktárgyainak érdekében?

A válasz teljességgel nyilvánvaló! Felszerel egy kulccsal zárható vaskerítést a tornatermi folyosó végére!

Nem viccelek, a tanári kar/sóhivatal ezt találta ki. A legegyszerűbb megoldás az, ha minden óra kezdetén bezárják a kerítést/kaput/nevezzük akárminek, így akadályozva meg a tolvajok bejutását.

Első pillantásra talán nem egyértelmű, miért okoz hatalmas problémákat ez a kerítés a mindennapjainkban. Nem, a tornatermi folyosó tényleg csak a tornateremhez vezet, a szép zöldre festett útakadály nem zár el minket az iskola többi részétől. A probléma kizárólag a tornateremmel, annak elérhetőségével van.

1)      A tornatermi folyosó előtti cca. fél négyzetméteres területen préselődik össze a következő tornaórára jó előtte odaérkező csoport (khm, idő átöltözni). A szardíniák kényelmesebben elvannak a dobozukban.

2)      Normál körülmények között a következő órára érkező csoport fele már át is öltözik addigra, míg az előző óra véget ér. Így azonban egyszerre kényszerülnek az öltözőkbe az órán végzők és a következő órára érkezők. Ahelyett, hogy az „érkezők” fele a benti tömeg kiáramlása előtt, a másik fele meg utána öltözne át (ez persze sarkosított példa), cca. 20 ember szorul minden egyes öltözőbe (cca, hm, másfél négyzetméter?), a szekrényhez nyomakodva, a bűzben átöltözve.

3)      Ó, és így a késő (hiszen a kerítést órakezdéskor zárják a tornatanárok) nem tud bejutni (már amikor nincs nyitva az oldalajtó), így akár egy perc késés is igazolatlan hiányzással egyenértékű lehet.

Komolyan ez a megoldás? Nekem lenne egy tiszteletteljes javaslatom. Úgy hívják, „szabály”. Az AKG-ban nem kultiválják, pedig néha nem ártana. Vezessék be, ne csak javaslatként, hanem szabályként, hogy az értéktárgyakat be kell vinni a tornaterembe. Ha valaki ezek után az öltözőben hagyja, az iskola nem vállal felelősséget.

Ha ez nem tetszik, akkor meg szereljenek fel egy olyan kamerát, ami fel is vesz ezt-azt.

Elvileg a tesitanárok a rács ellen vannak. A jelek szerint nem számít.