Alternativity

A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.

"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György

Komolyan mondom, baromi jó gondolat. Sajnos érdemes párhuzamba állítani a fenti idézetet egyik osztálytársam megjegyzésével: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz.”

Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani a most következő eszmefuttatásban.

Ismeretlen fogalmakra bukkantál? Ajánlom a praktikus AKG-s fogalomtárat!

Az AKG pedagógiai programja igen részletesen foglalkozik a patrónusokkal, konkrétan teljesíthetetlen elvárásokat támasztva. Épp ezért olyan baromi szórakoztató olvasmány. A dokumentum letölthető innen, az idevágó részlet itt érhető el. Két részlettel azért szolgálnék.

„Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján […] hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. […] Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket […] feladata […] [az] érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt […]a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása […] törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”

Nem véletlen használtam ám a „harmadik szülő” kifejezést! Mondjuk a legtöbb szülőnek nincs 12-14 gyereke. És a legtöbb szülőt nem hetedikesként választják a gyerekek, öt nap után.

„A patrónus tartja a kapcsolatot a szaktanárokkal, segíti őket, hogy a gyerekek adottságaiknak leginkább megfelelő terhelést kapják, tájékozódik a tanulók tantárgyi előmeneteléről, órai munkájáról.”

Hát ez a másik kedvencem. Kalapom leemelem annak a szaktanárnak, aki ~12 csibéjének, hm, ~7-10 tárgyából a ~10-15 tanárával erről állandóan tud beszélni és tud hatni rájuk, hogy egyénre szabják a haladást, ráadásul mindezt úgy, hogy elméletben szaktanári minőségükben az összes általuk tanított diák kapcsán meg kell hallgatniuk és figyelembe kell venniük ugyanezt.
Kérném az általuk fogyasztott kávé- és energiaitalmárka nevét, valamint az időlassító gépük márkáját.

Mivel a patrónus egyben szaktanár is, a nap nagy részén más évfolyamokon tart órát, tehát nem tud mindig jelen lenni csibéjének mindennapjaiban. Nem is arra gondolok, hogy nem teljesítik a pedagógiai programban megfogalmazott sztahanovista elvárásokat, csupán szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a különlegesen szoros kapcsolat kialakulása azért nem is olyan egyszerű ilyen körülmények között…

Szerintem a patrónusi pozíció jelen állás szerint nem több, mint egy hellyel-közzel behatárolt osztályfőnökiség – véleményem szerint ugyanis az a fajta bensőséges(ebb) kapcsolat egy tanár és diák közt úgy is kialakulhat, ha nem patrónus-csibe kapcsolatban vannak, ez a kapcsolat pedig önmagában nem fogja ezt elősegíteni.

Mindez persze nem lenne probléma, ha megfelelő időmennyiség után választhatnám meg patrónusom, a körülöttem lévő tanárok nagy választékából, jó esetben így lehetőségem van annak a patronáltja lenni, akivel jó kapcsolatban vagyok és akit tisztelek.

A jelenlegi rendszer iskolánkban alapvetően más. A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának. Mást nem lehet.

Érezzük a problémákat?

A patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések, valamint egy-egy csoportfoglalkozás alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e különleges személyként számítani rá hét évig. Ennél sokkal behatóbban kellene megismernie egymást diáknak és tanárnak ehhez – tegyük hozzá, hogy szerintem egy tizenkét-tizennégy éves gyere nem képes arra, hogy jól el tudja dönteni, kihez akarja „kötni” AKG-s éveit. Szerintem egyébként az is fontos lehet, ki akar még ahhoz a tanárhoz tartozni, hiszen lehet bármilyen jó a patrónus, ha nem szeretem csibeközösségem tagjait.

Persze még ebbe a felületesen meghozott döntésbe is bele kell nyúlni. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, biztosan lesz, aki nem ahhoz a patrónushoz kerül, akihez a leginkább szeretne. Ennek megoldásául az ember sorszámokat ír a jelöltek neve mellé, kik aznap délután/este végigveszik a listákat. Bár igyekeznek mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához juttatni, ez néha nem sikerül.
Ez persze nem katasztrófa, a döntés úgyis megalapozatlan! Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel. Pláne most.

Emlékszem, hányszor elmondták nekünk akkor és ott, hogy ez a döntés nagyon fontos, hét évre szól és (szinte) megmásíthatatlan. Csak szólok: az iskolába évekkel később érkező diákok nem választanak patrónust, létszám alapján kerül egy csibébe. Néha a patrónus távozik az iskolából (a miénk), néha hosszas tárgyalás után a gyerek a csibéből (tőlünk). Mi pedig beleszólás nélkül új patrónust kaptunk. Nem személyét kritizálom ezzel, elégedett vagyok azzal, ahogy ezt a nehéz helyzetet kezeli, de egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, hogy konkrétan kiszabták, ki lesz a patrónusunk. Ezek után még kevésbé érzem azt, hogy a funkciónak bármi súlya lenne.

Az is megérhet egy vitát, hogy van-e ennek az egésznek értelme. Véleményem szerint csak úgy, ha a patrónus nem szaktanár is egyben, így ugyanis reménytelen, hogy olyan szinten tudjon foglalkozni csibéjével, ahogy azt „elvárják”, vagy ahogy kellene ahhoz, hogy a patrónus több legyen, mint egy ofő – mert jelen állás szerint nem több, mint egy ofő vagy egy olyan tanár, akivel közeli kapcsolatba kerültél. Tisztelet a kivételnek.

Holnap patrónusi értékelés!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Ha már egy hónapja és egy napja nem jártam erre (nyár…), gyorsan túlesek a tanév összegzésén. A fő kérdés ugyebár a következő: meg lehet-e egy nyelvet tanulni egy tanév alatt, abszolút a semmiről?

A jó hírem az, hogy lehet. Persze kell hozzá heti tizennyolc óra és egy tisztességes adag házifeladat minden nap. A feltételek a németcsoportban minden szempontból adottak voltak (hozzáértés és motiváció kategóriában is), s amennyire meg tudom ítélni, kisebb-nagyobb problémákat leszámítva a többi nyelvi csoportban is volt erre mód.

Namármost, gondolom, én vagyok sztahanovista, elvégre a sulis B2-vizsgát a csoportunkban mindenki sikeresen abszolválta, de én igen sokat dohogtam a néha simán elszálló fegyelem miatt – szerintem a csoport tehetséges tagjai kivétel nélkül el tudták volna idén érni a C1-es szintet, ha az órák, hm, alsó hangon 10-15% át nem karattyoltuk volna el.

Persze ebben benne van az is, ahogy felépül az egész, a laza és nevetős hangulat bizonyára legalább ugyanennyit dob a munkamorálon.
Csak röviden: a németcsoport órái úgy néznek ki a nyelvi évben, hogy a reggeli duplaórában az egész csoport közösen a tankönyvvel halad, a délutáni órákon meg hol egyik, hol másik tanárral a csoportok fele van, nyelvtan-hallás-beszéd illetve szókincs-írás-civilizáció témákban.
És basszus, az utolsó háromban baromi sok időt pocsékoltunk el! De komolyan, az írásórák (heti egy) kis túlzással mint ha nem is lettek volna. De szó szerint. És mondom, a kitűzött célt így is simán abszolválta mindenki, és lehet, hogy én helyezem szokás szerint magasra a lécet de optimalizált körülmények közt magasabbra is lehetne törni.

Például (és most fog minden személyiségközpontúság-fan felhördülni) félévkor a délutáni fél csoportokat eredményesség alapján lehetne újraosztani. Csak egy javaslat.

A hangsúly ugyebár alapvetően a második nyelven van ebben az évben, a 18 nyelvi órán felül alig van más, 3 média-, normál körülmények közt 5 angol- illetve 3 tesióra. És ennyi.

Mi kedden 11:15-kor végeztünk. Na, ez hiányozni fog jövőre.

Emlékszem a reakciókra, amikor év elején becéloztam a C1-et év végére. Biztonsággal állíthatom, hogy megfelelő eltökéltséggel és affinitással simán abszolválható célkitűzés. Az év második felében már én is csak a „maximum minimumát”, a „92% plusz csomó jól forgatható kifejezés komolyabb energiabefektetés nélkül” útját választottam. Utólag egy kicsit bánom, mert ha még nagyobb elánnal foglalkozom a dologgal, tényleg baromi magasra el tud jutni egy év alatt az ember.

Most pedig két kérdés így a végére. Mind a kettőt külsősök tették fel nekem és egyikre sem tudtam adekvát választ adni – félreértés ne essék, szerintem csak én nem vagyok kellően tájékozott a kérdésben. Aki hallja, adja át, engem is nagyon érdekel a dolog, nem feltételezem a rossz szándékot, magamtól igazából el sem gondolkodtam ezeken a kérdéseken.

A nem kicsit fizetős iskola egy éves tandíja mennyiben is jobb, mint egy hiperultraszuper nyelvtanfolyam? Az a fajta plusz, amit az atmoszféra az a plusz pár óra jelent, a nyelvtanulás szempontjából megéri?

Ez a nyelvi év elvileg a „nulladik év” helyett van. Én, az évfolyam egyik legfiatalabbjaként, nemrég töltöttem be a tizenhetet. Két év múlva érettségizünk. Do the math. Eltűnt valami? Okozhat ez hátrányt?

Kellően csukott szemmel jártam ez ügyben, hogy csak annyit tudjak mondani: biztos jól működik ez, különben nem csinálnák.

Eredetileg egy sokkal finomabb levelet tettem ki, amikor megtudtam, hogy az iskolaújság nem fogja lehozni ezt az írásomat. Sajnos a reakció kimerült a „jaj de igenis azt írtad, hogy agymosottak”-ban. Innentől kezdve úgy érzem, minek finomkodjak? Úgysem lesz ebből diskurzus. Íme hát az, amit először írtam válaszul az iskolaújság szerkesztőségének igencsak szórakoztató levelére.

Hiába reméltem (csak remélni tudtam, mivel nem tapasztalhattam eddig), hogy kritikai hangvételű írásom végül majd bekerül az iskolaújságba, ez nem fog megtörténni. Ennek elsősorban két oka van és mind a kettő megmosolyogtató. Az alábbiakban a szerkesztőségtől kapott levélre reagálok pontról pontra.

Kedves Kelemen Csaba Herkules! – indul a levél.

A blogodon megjelentetett cikked szerkesztőségünk nem fogja újraközölni.

Nem tökölünk, a lényeggel kezdünk. Király.

Amennyiben valóban ezt szeretted volna, nem teszed közzé a cikket, csak akkor, ha elutasításra találsz – ezt így szokás a médiában.

Ó, szóval valójában nem is szerettem volna, hogy leközöljék? Az áldóját, észre sem vettem! De jó, hogy a Szubjektív szerkesztősége megmutatta a fényt és az igazságot!

Másodközléssel lapunk nem foglalkozik, ez csak olyan esetben fordulhatna elő, ha egy cikknek különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk.

Ahhoz képest, hogy nemrég a felelős szerkesztő (az iskola egyik tanára!) még azzal érvelt a hozzászólások között, hogy a Szubjektív csupán egy szakkörből kinőtt valami, ami kvázi kényszerből lett iskolaújság és már csak ezért is hemzseg a film- és könyvkritikáktól, hirtelen valahogy mégis „a lapunk” fontos és a jelek szerint kőbe vésett szabályaira hivatkozik a levél. Kicsikéim, ha az újság tényleg komoly iskolaújság, ne írjatok filmekről. Ha filmekről írtok elsősorban, ne dobálózzatok nagy és fontoskodó kifejezésekkel (már maga a címlap ügye is az volt), hogy „a lapotok” meg „így szokás a médiában”.

Sőt, kapaszkodjatok meg: sem a Szubjektív, sem a blogom nem egy jelentős médium, én egyiket sem nevezném komoly, súllyal rendelkező, a média világában forgó intézményeknek. Maguknak és magukért léteznek, az iskolájuknak. A nagy média „szabályaival” dobálózni – mint már mondtam a címlap kapcsán is – fontoskodó és nevetséges. Ezért sem teszem.

A másodközlésről még annyit, hogy ha ez lenne az elzárkózás valódi oka, már a blogon való lehozatal pillanatában közölhette ezt volna velem példának okáért mondjuk a blogon rendszeresen kommentelő felelős szerkesztő. Nemde? Nem látom lelki szemeim előtt a fűtött szerkesztőségi vitát, ahogy páran amellett érvelnek, hogy igenis a fontos és sérthetetlen másodközlési szabály ellenére hozzák le írásomat, hogy aztán a kemény többség vasökle lecsapjon és közösen megfogalmazza ezt a levelet. Ha tényleg a fenti tény lenne a le nem közlés oka, ezt az első pillanatban közöl(het)ték volna velem akár a blogom felületén, akár levélben. A felelős szerkesztő már csak tudja, nem keveset foglalkozott az írásommal - vagy a blogommal általában, ha már itt tartunk.

És elnézést azoktól, akiket ez sért, de egy iskolaújságnak komolyan az az elsődleges oka arra, hogy nem közli le írásom, hogy az már megjelent egy PageRank 0-s blogon? Innentől kezdve a nagy és fontos Szubjektív nem vállal másodközlést? Ez egy iskolaújság, fiatalok. Nem egy HVG. Ez az egész csak játszásiból megy.

Ha továbbolvasunk, láthatjuk a szerintem sokkal fontosabb okot a le-nem-közlésre.

A másodközléstől való elzárkózás annak is köszönhető, ahogy szerkesztőségünk tagjairól a cikkben beszélsz (pl. agymosottak), és ahogy a cikkben említesz fel az olvasók számára érthetetlen, sejtelmes utalásokat („Google és Mr. Page barátunk”).

Idézek magamtól: „Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után)” – senkiről nem írtam, hogy agymosott lenne. Ellenkezőleg, azt írtam, hogy a szerkesztőség egységes állásfoglalása talmi és jelentéktelen – erre válaszolni talán még fontosabb lenne, mint egy pejoratív szóba kontextusán kívül belekapaszkodni.

A „sejtelmes utalásokhoz” meg annyit, hogy amikor még szerkesztőségi tag voltam, az írásokat, nos… szerkesztették. Átnézték és picit átírták, például az ilyen „sejtelmes utalásokat” kiszedték. A jelek szerint külsős írásra (vagy csak az enyémre? nem tudom) nem vonatkozik ugyanez.

A cikked nem vitairat, hanem lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás, így ezzel a stílussal vitába szállni sincs szándékunk. Ez a stílus maradjon a blogod jellemzője, mi egységesen úgy gondoljuk, hogy nem támogatjuk ennek a durva stílusnak az elterjesztését.

Most kezdjem el magyarázni, hogy az írásommal húszból tizenkilencen egyetértettek? Mindegy is. Struccpolitika.

Az írásomban úgynevezett érvek és úgynevezett tények vannak. Ezeket persze ki lehet forgatni (amikor azt írom, hogy jobboldali orgánum nem jelent meg üres címlappal és a felelős szerkesztő azt válaszolja, hogy a Magyar Hírlap tiltakozott, elfelejtkezik arról az „apróságról”, hogy én szigorúan az üres címlapról, mint olyanról beszélek) és figyelmen kívül is lehet hagyni. Olyan dolgokról írok, mint világnézeti kérdések, mint politika, mint az iskolaújság és az általa képviselt iskola viszonya, mint a fiatalok politikai érettsége… de persze, legyen csak egy „lekicsinylő, felsőbbrendű kinyilatkoztatás” a szerkesztőségi tagok szemében, nem az én veszteségem. Nem én játszom fontos hírorgánumot, nem én teszek úgy, mint ha fontos ember lennék.

Ja, és senki sem kérte, hogy szálljanak velem vitába, ez a felelős szerkesztő önként vállalt keresztes hadjárata. Én csak azt kértem, hogy hozzák le az írásomat. Ehhez igazán semmi köze annak, hogy milyennek találja a szerkesztőség (erről is lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg mindenki így és ennyire így látja-e a helyzetet, furcsállnám) a blogomat. Semmi a világon.

Felelős szerkesztőnk válasza viszont a blogodon olvasható, azt már több mint egy hónapja nem méltattad válaszra.

Ez már csak kicsinyeskedés. Szintén semmi köze ahhoz, amit írtam vagy ahhoz, hogy ezt lehozzák-e bárhol is. Ráadásul még nem is igaz az állítás: leírtam, hogy én a továbbiakban ebben a vitában nem kívánok részt venni, és átadom az utolsó szót. A jelek szerint ez nem egy civilizált megnyilvánulás - olyannyira nem, hogy az egész szerkesztőség egy emberként ítéli el szörnyűségesen immorális önként választott csendemet.

Válaszlevelünk publikálásához hozzájárulunk.

Ó, mily megtisztelő! Köszönöm néked, Fontos Szubjektív!

A Szubjektív szerkesztősége

Köszönöm mindenkinek, hogy követte a „címlap-sztorit”. Szerintem érdekes történet volt, még ha a vége kiábrándító is lett. Részemről vége: elfogadtam a döntést, véleményemet fent olvashatjátok róla. Azt hiszem, a fontoskodás újabb eklatáns példáját láthattuk.

Hogy Várnai Lászlót idézzem: maradt a blogolás. Nekem tökéletesen megfelel.


(Iskolaújságunkról és az iskolaújságokról általában itt írtam - a szerk.)

Emlékeztetőül, iskolaújságunk ilyen. Jómagam itt írtam róla. A lenti írásom szerintem mindent elmond a szituációról. Módosítatlanul közlöm újra. Ajánlott olvasmány a témában a Véleményvezér blog egyik írása.
Írásom kérésem ellenére sem hozta le az iskolaújság, az elutasítás okát és az ehhez tartozó megjegyzéseimet itt olvashatjátok.

Tiltakozás az üres címlap ellen

Ezúton szeretném megosztani az olvasókkal véleményemet a Szubjektív 2011. januári számának üres címlapos tiltakozásáról, az ezzel járó veszélyes világnézeti konnotációkról és azokról a fontos „felnőttvilági” dolgokról, amit a jelek szerint senki sem tartott fontosnak.

Mint tudjátok, az iskolaújság januári számában üres címlappal tiltakozott a médiatörvény ellen. Természetesen nem számít reprezentatív felmérésnek, de a körülöttem lévő emberek nagy része nevetségesnek tartotta az akciót, a hozzám eljutott legpozitívabb reakció az „aranyos” volt, s nem feltételezem, hogy a szerkesztőség erre a hatásra blazírozott volna.

A papíralapú példány címlapján tényleg nincs semmi a fejlécen kívül, de a plakátok pont ugyanúgy néztek ki, mint egy átlagos példány esetén, az „üres” „címlap” telis-tele cikkcímekkel. Ez ebben a formában egy öngól, mert azok, akik nem fogják kézbe venni magát a példányt – mert ugye nem érdekli őket a dolog, csak szembeakadnak a plakáttal – azt a következtetést vonták le és fogják levonni, hogy a címlap nem üres, mert tele van cikkcímekkel, csak éppen fotó nincs rajta. Ez pedig nem fest jó képet a szerintem egyébként is… ööö… visszás kezdeményezésről.

Hogy miért tartom visszásnak? Kezdjük azzal, hogy az ürescímlapozás, mint olyan, szerintem már a Magyar Narancs és az ÉS esetében sem volt egy perfekt ötlet (szerény véleményem szerint pl. a HVG kreatívabb volt). A Szubjektív egyébként nagyjából két hónappal csúszott le a „trendről”, az egész esetet megmosolyogtatóvá téve pont azok szemében, akiknek szólna: azoknak, akik a „húúú üres címlap fújmédiatörvény (sic!)” állásfoglalásnál tágabb és koherensebb képpel rendelkeznek az ügyről. Legalábbis nagyon remélem, hogy ők voltak a célközönség.

Nekem egész egyszerűen nevethetnékem támadt, amikor szembejött velem a plakát. Először is, hol fenyeget egy mezei iskolaújságot a hatalom feltételezett narancsszagtól émelyítő, itt-ott rohadt vaskeze? Reális veszély, hogy valaki feljelenti az iskolaújságot? Olyan törvény ellen tiltakozni, ami csak névleg vagy átvitt értelemben vonatkozik rám, visszatetszést kelt. Ez olyan, mint ha én a magam tizenhat évével „NE VEDD EL A NYUGDÍJAMAT, VIKTOR!”-táblákkal vonultam volna ki a Kossuth térre. Értem én, hogy újság és újság meg média és média, de ez az egész számomra egész egyszerűen fontoskodó.

Ez volt az első, ami eszembe jutott. Fontoskodó. Itt vagyunk mi, a nagy és fontos Szubjektív, nagy mögöttünk álló történelem, nagy jelentőség, 89 Facebook-lájk! Mi is jól tiltakozunk, egy vitatható megítélésű ötletet másodforrásból átveszünk és jól megmutatjuk…a…izé… bárkinek. Egy olyan törvény kapcsán, ami minket csak névleg érint, már ha egyáltalán. Mindennek ellenére és mindemellett a Szubjektív akkor is egy iskolaújság marad, ha tizennégy éve írják és szuper dolgokat mond róla a Google és Mr. Page barátunk. Az iskolaújság, mint amolyan „almédium” korlátai az effajta tiltakozást nevetnivalóvá teszik.

Ha rajtam állna, az iskolaújság egy problémásnak ítélt vezetőségi döntés kapcsán tiltakozna üres címlappal – nyilván olyannal, aminek valamiféle köze van a kommunikációhoz. A kapuügy kapcsán lehetett volna rajta egy nagy lakat. Itt is felvetném, hogy szerintem egy iskolaújságnak az iskola belügyeiről kellene szólnia elsősorban, a filmkritikáknak, ha egyáltalán kerüljenek bele, csupán kisebb teret kellene szentelni – jelenleg ez fordítva van. Ez a tiltakozás pedig azt mondja nekem, hogy ez nem hogy nem fog változni, hanem egyre inkább el fog fajulni ez a folyamat. Ha a Szubjektív ki szeretne lépni iskolánk négy fala közül, ez nagyszerű, nem lesz feleslegesen korlátozva az olvasószám 2011-ben, amikor már mindenkinek és a nagyanyjuknak is van blogja. Az azonban, hogy egy, az iskolára korlátozódó médiumban, ahol mostanában nagyon keveset foglalkoznak az iskola belügyeivel, pláne a vitás kérdésekkel, egy, a médiatörvény elleni állásfoglalás viszi a prímet, számomra azt jelenti, hogy az iskolaújság a koncepció „iskola”-részét felejtette el.

Adott tehát egy nem túl eredeti ötlet nem túl eredeti átvétele egy olyan témában, ami minket csak futólag érint, olyan megvalósítással, hogy a felületes szemlélő még nevetségesebbnek találja az egészet. Mindezt jó két hónappal azután, hogy az ötletet szintén kopírozó nagy lapok megcsinálták ezt. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Úgy érzem, az iskolaújságot menedzselő felnőtt szerkesztőknek erre gondolniuk kellett volna, ha tényleg annyira komolyan gondolták ezt a fontoskodó megnyilvánulást, mint amilyennek látszik. Ha már komoly és fontos, legyünk komolyak és fontosak.

Egyrészt kezdhetjük azzal is, hogy „iskolában nem politizálunk”, egy intézményen belüli intézmény esetében pláne nem. Nekem ezzel személy szerint aztán semmi bajom nincs (megértem azt, akinek van, volt, aki ezt vágta rá elsőnek, amikor ezt felvetettem), azonban nem is ezt tartom a nagy problémának. Sokaknak ez azonban szemet szúrhat és úgy tűnhet, hogy a lap nem az olvasóinak, hanem szerkesztőségének érdekeit, gondolatait helyezi előtérbe.

A lényeg mindemellett a következő: amikor egy Magyar Narancs vagy egy Élet és Irodalom üres címlappal jelenik meg, annak azért van bárminemű értelme, mert a lap által képviselt világnézetet, gondolkodásmódot igyekszik ezzel megvédeni, legalábbis a potenciális elnyomás ellen tiltakozni. Fontos azonban, hogy ezt csak akkor teszem meg, ha ez az olvasótáborom világnézetével és gondolkodásával is egybeesik – nagyot nevettem volna, ha a Magyar Nemzet is üres címlappal tisztelgett volna, de erre érthető módon nem került sor. Adott tehát a szerzői brigád esetében egy egyértelmű világnézeti állásfoglalás, és egy olvasóközönség, ami erre rezonál – csak és kizárólag ennek kontextusában van bármiféle jelentősége egy üres címlapnak. Ha egy unatkozó divatlapszerkesztő a köldökszöszeit eszegetve arra jut, hogy felpezsdíti unalmas mindennapjain egy üres címlappal, annak nem lesz jelentősége, ugyanis az olvasótábornak és valahol az olvasótáborból is szól, illetve eredeztethető egy ilyen megmozdulás.

Talán mondanom sem kell, hogy iskolaújságunk esetében ilyen nincs és nem is lehet. Az állandóan változó és fiatalokból álló szerkesztőségnek nincs egy világnézeti állásfoglalása, sőt, mivel az olvasótábor nem a közös érdeklődésre alapulva formálódott, hanem csak arra, hogy abban az intézményben tanulnak, ahol ez a lap megjelenik, azt sem lehet mondani, hogy ez a megnyilvánulás az olvasóközönség egységes fájdalmas felkiáltásaira, tiltakozó gesztusaira reflektált, vagy hogy azt támogatta volna. Azt, hogy egy iskolaújságnak mekkora a globális jelentősége, nem kezdem el most fejtegetni, egy dolgot azonban megjegyeznék: gondolt arra a szerkesztőség, hogy a Magyar Narancs és az ÉS által használt tiltakozási formával élés esetén óhatatlanul előfordulhat, hogy egyesek összekötik magukban a fenti orgánumok világképét az iskolaújságéval, ad absurdum az iskoláéval?

Olyan állásfoglalás ez, ami csupán utánzat és nem eredeztethető a szerkesztőség egységes világképéből (ilyen nincs és nem is lehet ebben az életkorban, kivéve agymosás után), ami nem szól egy egységes olvasóközönségnek, amely egésze nem feltétlen ért egyet vagy foglalkozik egyáltalán komolyabban a kérdéssel, ami elkésett két hónapot, ami olyasmi ellen tiltakozik, ami rá csak névleg vonatkozik, ami… szerintem egész egyszerűen fontoskodik.

És hadd térjek még ki arra, hogy az iskolaújságunk címe Szubjektív. A fentiekben már leírtam, miért és milyen jellegű egységességet igényel egy üres címlapos megmozdulás. Mindez itt és most szubjektív? Szubjektíven fehér, tehát akár feketeként is interpretálható? A szerkesztőség szubjektív véleménye szerint ez a médiatörvény nem jó? Ez meglehetősen laza megállapítás a nagyobb lapokban elhangzott „vége a sajtószabadságnak”-jellegű megállapítások mellett, és bár alternatív és illene az újságba a cím szerint, innentől kezdve nem lenne értelme az üres címlapnak.

Szubjektíven fehér címlap egy szubjektíven rossz médiatörvényről egy szubjektív szerkesztőségi vélemény alapján egy, a témát szubjektíven megítélő közösségnek? Csak én nem találom egy ilyen rendkívül erős megnyilvánulásban a szubjektivitást?

Kelemen Csaba Herkules

Kis összegző az iskolaújságokról általában, egy kis kitekintés a miénkre, majd összehasonlítás egy másikkal.

Mielőtt belevágnék abba, hogy a mi iskolaújságunkról írjak röviden, hadd írjam le, szerintem milyen egy jó iskolaújság. Egyáltalán, hogy mi a célja.

A következő két végletet tudom elképzelni: az egyik az, amikor az iskolaújság, nevéhez híven, az iskola aktualitásairól ír, már-már közlönyformában, vagy azt tárgyalva. A másik pedig az, amikor az iskolaújság tök feleslegesen iskolaújság, lehetne akár egy blog is, mert kizárólagosan filmkritikákkal, olvasmányélményekkel, nagyvilági dolgokkal foglalkozik. Az ilyen újság olvasóközönségét teljesen felesleges az iskolapolgárok körére korlátozni. Arra természetesen nagyon jó, hogy nevelje a jövő újságírópalántáit, tájékoztatásra viszont alkalmatlan.

Mi hát a cél? – teszem fel a kérdést. S ha már itt tartunk: mi nyújt tájékoztatást, ha nem az iskolaújság a maga korlátozott interaktivitásával? A szülői értekezlet mintájára vezessük be a gyereki értekezletet is, vagy mi? Szerintem egy iskolaújság – lévén iskolaújság – elsősorban az iskoláról kell, hogy szóljon. Az iskola dolgairól tájékoztasson, formáljon róluk véleményt.

Ha a fenti két végletet nézem, a Szubjektív, az AKG iskolaújsága mondjuk négyötödrészt a skála filmkritikai feléhez tart.

Természetesen ne feledjük el, hogy a lap csupán egy alkotóköri foglalkozás terméke. Hetedikben kötelező a kézművesfoglalkozás, nyolcadikban és kilencedikben pedig legalább egyet kell választani a tényleg nagyszámú és sokrétű választékból. Ezeknek egyike a Szubjektív, melynek szerkesztőségében a rendszer logikája alapján túlnyomórészt nyolcadikos és kilencedikes diákok találhatóak. Amikor én voltam szerkesztő, ha jól emlékszem, egy híján mindenki ebből a két évfolyamból került ki. De lehet, hogy mindenki. Egyébként akkoriban a szerkesztőségi üléseken való részvételt is igen lazán vettük. A húszperces késésektől a korábban elmenésen át az ott sem létig sok minden előfordult. Az ülések nagy része a „találj már ki magadnak egy cikktémát” vagy a „most felolvassuk egyikőtök cikkét”, esetleg az „itt vannak a lektorált cikkek, nézzétek át őket”-szentháromság vonalán mozogtak. Emlékeim szerint az idő legnagyobb részét az első vette el(talán ezért is születik ennyi (film)kritika, nem tudom). Ahhoz képest, hogy év elején a Watergate-ügy és hasonlók átbeszélését terveztük, ebből csak odáig jutottunk, melyik betűkombináció hozza elő a Wordben a megfelelő idézőjelet.

A lap a Filmklub alkotókör filmkritikai, filmajánló lapjaként indult, nem egy hagyományos iskolaújság, hanem egy magazin. Így nem véletlen a címe sem (figyelem: Szubjektív!), és az sem, hogy sok ideig kizárólag, majd később túlnyomó részben kritikákból, ajánlókból állt. Folyamatosan nőtt benne a közéletről, az iskoláról szóló cikkek aránya, így ez lett a fóruma az iskolai ügyek kitárgyalásának is - más híján (kiemelés tőlem – TooNormal). De annak nincs akadálya, sőt, határozottan támogatnék olyan újságot, ami betöltené az iskolaújság funkcióját, és végre konkurenciája lenne a lapunknak. Aki iskolai ügyekkel komolyabban foglalkozó iskolaújságot szeretne, annak nem a száját kéne jártatnia, hogy hogyan is kéne ezt (kiemelés tőlem – TooNormal), hanem a piacra kéne lépnie, és ott megmérettetnie magát. A támogatásomat megkapja.

- a felelős szerkesztő, egyben az iskola tanára

Egyébként azt sem értem, miért kell a nyomtatott verziót erőltetni – nálunk legalábbis ez az elsődleges, illetve létezik az AKG-n egy alweboldal kb. fél éves késéssel frissített archívummal és elvileg(!) havonta megjelenő papíralapú verzióval. 2011 van, miért nem blog, miért nem alapvetően netes felület? Miért korlátozzuk az olvasóközönséget a diákságra, ha már amúgy sem a suliról írunk elsősorban? Nem lenne nyomtatási költség sem, helyette lenne AdSense. Nem lenne lapzárta, lenne helyette bármikori posztolás. Nem lenne egy halom papír, lenne helyette hivatkozás, komment, reblog, facebook – utóbbi a jelenleginél kicsit intenzívebben.

Egyébként ha én írnék egy iskolaújságot, egy ilyen esemény kapcsán akár az egész szám csak erről szólna, több szubjektív véleményt is bemutatva. Mert csiszolhatja egy diák írói képességeit azzal, hogy egy nemrég látott új filmről ír kritikát, de ez az iskolaújságba, mint olyanba, szerintem nem való. Kérdés az, hogy amennyiben az iskolaújságnak tényleg csupán ennyi a funkciója, akkor mi az a bizonyos interaktív fórum, ahol a fent már többször említett témákról, vitás kérdésekről társalogni, vitatkozni tudunk, akár nem is csak egymással, hanem az érintettekkel, és/vagy a tanárokkal is

A közelmúltban akadtam rá a Politechnikum iskolaújságjára, a Poligráfra. Meg voltam döbbenve. Interjú diákokkal, iskolabírósági hírek, dolgozatstatisztikák, tanulmányi versenyek, a lap által szervezett műveltségi vetélkedő, diákok által díjazott tanárok, hiányzások, tájékoztatók, pályázatok, közérdekű információk, tábori élmények! És ami a leginkább tetszett: nincs egy átkozott filmkritika sem. Na, ilyen egy iskolaújság. Régen (ezredforduló előtti archívumok) többé-kevésbé a miénk is ilyen volt. Lesz ilyen valaha?

A Szubjektív AKG-s alweboldala itt található.