Alternativity

Már egy ideje meg akartam írni: a közös téri szorongás nemrég véglegesen megszűnt. Megkérdezhetném, mi tellett ezen négy évbe, de nem teszem. Ez ugyanis tök jó. Egy igazi jócucmák.

Sajnos ahhoz képest, hogy vannak olyan témák, amiket elhangzásuk délutánján már poszt formájában reagálok le, szegény kis asztalunkról méltatlan módon elfelejtkeztem. Pedig végre egy releváns és remek dolog.

Emlékeztek még a közös tér fogalmára? A közös tér "tér-ségét" jelöli az is, hogy a fa"pad"okat, vagy nem is tudom, miket leszámítva bútorozatlan. Ez főleg olyankor tud zavaró lenni, ha egy nagyobb társaságnak van ott lyukas órája. Erre a problémára kínált orvoslást mindenki kedvenc skandináv bútoráruháza, s némi erre áldozott (s azt kell mondjam, remekül befektetett) pénzmag ellenértékében. Így érkezett hozzánk egy nagyon érdekes elnevezésű, JOKKMOKK néven futó asztal, amit/akit (hozzáállás kérdése) aztán el is neveztünk JOKKMOKK-nak, ha másért nem, a stílszűség kedvéért.

Namármost, nem vagyok pedagógus, de mivel feltételezem, hogy ezt az ötletet nem a tanárok szentimentalitása adta, azt gondolom, az elnevezés és az asztal "személyessé tevése" arra remek volt, hogy a gyerekek fontosnak érezzék az asztalt és ne rongálják szét, mint például azokat a bizonyos fa"pad"okat. S bár van JOKKMOKKon egy-két gravírozási kísérlet, ez az ötlet - ha tényleg ez volt a szándék - remekül működött.

Nem sokkal később - mivel "a lyukas órákban a közös tér néha még így is menekülttábori jelleget öltött" (és senki se húzza fel az orrát, ha nem pontos az idézet) - megérkezett JOKKMOKK 2, így összességében 8 szék (plusz a "fakockák-akármik", amiket eddig is voltaképp széknek használtunk) áll a gyerekek rendelkezésére a padok mellett, plusz végre egy lapos fafelület, amin lehet házi feladatot írni, enni és egyéb érdekes dolgokat csinálni.

Az egyetlen kérdés tényleg csak az lehet, hogy mi tartott ebben négy évig - ha felvetik egy szülőin, biztos összkalapozzák: úgy, ahogy szerintem a füstjelzőkkel is tehetnék.

De ne rontsuk ezzel örömünket és képgalériánkat.

Ha van egy iskola, ahol 100%, hogy tanulmányaid során legalább egyszer minden évfolyamtársaddal fogsz közösen dolgozni, az az AKG. Ez egyszerre jó is és rossz is, azonban ahogy egyre inkább kialakulnak a demarkációs vonalak a társaságok közt, egyszer csak szimplán feleslegessé válik.

Nyilvánvalóan jót tesz, ha az ember minden osztálytársával összekerül valamilyen formában. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor szívja a fogát, mert a leghülyébbhez csapták oda, de ennél jóval gyakoribb, hogy a közös munka végén már mást gondol az illetőről. Írom ezt úgy, hogy az én tapasztalataim a legritkább esetben igazolták ezt a feltételezést.

Akik végigolvasták a fogalomtárat, már ismerik a rengeteg csoportot, amik szerint óráinkra járunk. Hadd egészítsem ki azt a fejtegetést! Egyrészt már a nyitótáborban (egyes kultúrkörökben gólyatábor) is hat csoportban vagyunk, ez véletlenszerű. Nyilvánvalóan már itt is kialakulnak különböző kapcsolatok. Ezek után jön ugye a csibe, s ennek kapcsán a kupac – s vele párhuzamosan az angol csoport. A délutáni dupla tornaórákon és a hetedikes alkotókörön (itt lehet olvasni róla) nemek szerint voltunk szétosztva, később meg ugye jöttek az önként választott foglalkozások is, ahol újabb emberekkel kerülünk össze… a különböző fesztiválokon, esetleg néhány témahetes programon meg pláne. Aztán voltak olyan órák, ahol csak névsor szerint szétvágtak minket, vagy ahol több angol csoport volt együtt. Tizenegyedikben meg ugye jön a nyelvi év, újabb csoportosítás. Az meg csak hab a tortán, hogy az epochális órákon is igyekeznek a lehető legjobban variálni a csoportmunkát (s ne feledjük, például a történelemórákon szinte sosem volt egyéni munka, hetedikben nem is tudtam vele mit kezdeni). Voltaképp tehát biztosítva van, hogy mindenkivel együtt fogsz dolgozni valamikor, valamilyen formában.

Napjainkra már természetesen eljutott a pedagógusszakma oda, hogy a csoportmunka hasznos. Ezt nem áll szándékomban megkérdőjelezni. Tavaly, az utolsó epochális évben azonban sokunkban felmerült egy kérdés: mi a francnak kell véletlenszerű csoportokat felállítani olyankor, amikor már kialakultak a jól működő munkaközösségek?

A törinél pláne felmerül a kérdés, elvégre négy évig dolgoztunk csoportokban, minden epochában másképp – ez az első három évben tizenötféle csoportot jelent, s higgyétek el, szerintem kis túlzással mindenki megjárt mindenkit. Itt mondjuk még aránylag jól volt megoldva a dolog, gyakran a csoportok fele választható volt, a másik fele meg véletlenszerű. Ez egy remek rendszer, már ha tényleg muszáj ilyenkor is randomizálni.

A matekórákon volt a legrosszabb. Kialakult egy remekül működő, különböző szintű tanulókból összeálló hajtós társaság, nyolc fővel. Tényleg csodásan működött, s örülök, hogy tagja lehettem. Egy darabig, mint minden önszerveződő koncepciót, hagyta is működni a matektanárunk. Igen ám, de mivel beismerten nem tudta a maradék gyerekeket olyan csoportokba rakni, amiben dolgoztak is volna, mindig szétbontotta társaságunk – de legalább sajnálkozó arckifejezéssel.

AKKOR MINEK A CSOPORTMUNKA?!

Megértem azokat, akik szerint a fenti írás olyat kritizál, ami egy körzeti suliban amúgy sem nagyon jelentkezik, s ha igen, nem ilyen szinten. Ezektől az olvasóktól szeretnék elnézést kérni, hogy az AKG-t saját magához mérve kritizálom.

Mindennapi naplólapok-posztjaimban kis hétköznapi apróságokról számolok be az AKG mindennapjai kapcsán. Első témánk a felvételt nem rögzítő kamera nyomán felszerelt igazolatlangeneráló kerítés. Egyetlen szabály megoldhatná a problémát, de hát azt az iskolában nem szokás. Kis személyiségközpontú abszurd alant.

Messziről kell kezdenem. Adott a tornaterem, mint a nagyobb iskolákban általában. Két fiú- két lányöltöző, a diákok – ha már szüleik ki tudják fizetni a költséges személyiségközpontú oktatást – jól fel vannak szerelve különböző elektronikus kütyüdékekkel, illetőleg pénzzel. Ezeket az öltözőben hagyni, nos, nem a legbiztonságosabb ötlet. Még a végén valaki elviszi. Azok, akiknek van pár tartalék agysejtjük, rendszeresen be is viszik a tornaterembe értéktárgyaikat, ezt diktálja a józan ész.

Egyik nap egy ismeretlen odamegy a portáshoz. Megkérdezi, bemehet-e kirakni az autósiskola szórólapját. A portás igent mond, a faszi bemegy. De ó, micsoda csapás, hazudott. Valójában az öltöző felé veszi az irányt (nem most teszi ezt először) és felmarkol egy adag telefont és/vagy pénzt. Ezek után angolosan távozik, magában talán jót is röhög a portáson.

Ohó, de hiszen van nekünk biztonsági kameránk. Feljelentés megtéve, a rendőrség forró nyomon indulhat! Ott a portás személyleírása plusz a felvételek is!

…azaz csak a… portás. A kamera… nos, az… nem vesz fel dolgokat.

Real-time kijelzi a nagytanáriban a portán zajló eseményeket, de felvételt, azt, nos, nem készít.

A fószert később egyébként sikerült elkapni, de nem ő volt az egyetlen, aki már megdézsmálta az öltözőszekrényeket. Kérdés, mit csináljon ilyenkor egy iskola a diákok értéktárgyainak érdekében?

A válasz teljességgel nyilvánvaló! Felszerel egy kulccsal zárható vaskerítést a tornatermi folyosó végére!

Nem viccelek, a tanári kar/sóhivatal ezt találta ki. A legegyszerűbb megoldás az, ha minden óra kezdetén bezárják a kerítést/kaput/nevezzük akárminek, így akadályozva meg a tolvajok bejutását.

Első pillantásra talán nem egyértelmű, miért okoz hatalmas problémákat ez a kerítés a mindennapjainkban. Nem, a tornatermi folyosó tényleg csak a tornateremhez vezet, a szép zöldre festett útakadály nem zár el minket az iskola többi részétől. A probléma kizárólag a tornateremmel, annak elérhetőségével van.

1)      A tornatermi folyosó előtti cca. fél négyzetméteres területen préselődik össze a következő tornaórára jó előtte odaérkező csoport (khm, idő átöltözni). A szardíniák kényelmesebben elvannak a dobozukban.

2)      Normál körülmények között a következő órára érkező csoport fele már át is öltözik addigra, míg az előző óra véget ér. Így azonban egyszerre kényszerülnek az öltözőkbe az órán végzők és a következő órára érkezők. Ahelyett, hogy az „érkezők” fele a benti tömeg kiáramlása előtt, a másik fele meg utána öltözne át (ez persze sarkosított példa), cca. 20 ember szorul minden egyes öltözőbe (cca, hm, másfél négyzetméter?), a szekrényhez nyomakodva, a bűzben átöltözve.

3)      Ó, és így a késő (hiszen a kerítést órakezdéskor zárják a tornatanárok) nem tud bejutni (már amikor nincs nyitva az oldalajtó), így akár egy perc késés is igazolatlan hiányzással egyenértékű lehet.

Komolyan ez a megoldás? Nekem lenne egy tiszteletteljes javaslatom. Úgy hívják, „szabály”. Az AKG-ban nem kultiválják, pedig néha nem ártana. Vezessék be, ne csak javaslatként, hanem szabályként, hogy az értéktárgyakat be kell vinni a tornaterembe. Ha valaki ezek után az öltözőben hagyja, az iskola nem vállal felelősséget.

Ha ez nem tetszik, akkor meg szereljenek fel egy olyan kamerát, ami fel is vesz ezt-azt.

Elvileg a tesitanárok a rács ellen vannak. A jelek szerint nem számít.

Lassan már azt sem tudom, mi volt a nyitás eredeti funkciója. Aranyos, közvetlen, jó ötlet, ami kizárólag az évfolyam miatt nem működik? Információközlő médium, amit mindenfélével kitöltenek, amikor épp nincs mit mondaniuk? Tizenöt perces karattylehetőség, hogy ne az órán dumáljanak a gyerekek? A mazochizmus magasiskolája? Már mindent lehetségesnek tartok.

A nyitás definíciója a kis fogalomtárban található.

Amikor hetedikben elkezdtük AKG-s tanulmányainkat, a nyitás egy jó kis dolog volt. Pláne azért, mert megtudtuk, melyik teremben is van melyik óránk, melyik csoporttal, melyik tanárral. Amikor éppen nem az évfolyamot érintő aktualitásokat sorolták a tanárok, s gyakran előfordult, hogy ilyen és ehhez hasonló témák éppen nem álltak rendelkezésükre, kisebb-nagyobb érdekességeket próbáltak prezentálni. Egyik nyitáson például Koszovóról volt szó, amikor „megszületett”. Nyilvánvalóan ezek a témák csak a társaság töredékét érintik meg, de nincs jobb fogadtatása a jazzénekesek YouTube általi bemutatásának vagy Ozzy Osborne életrajzi könyvének felolvasásának (na jó, az legalább részben lekötötte az embereket). A nyitás rossz fogadtatásának több oka is van: az egyik az, hogy reggel van, ebből következően a) mindenki rohadt álmos és b) inkább még egyszer átnézné a füzetét a dolgozatok előtt. A másik pedig csupán annyi, hogy a mi évfolyamunk azért erősen belekóstolt már a tanárok önként vállalt tehetetlenségébe – máshol állítólag jobb a helyzet ezen a fronton is.

Mindamellett, hogy összességében pozitívan állok a nyitásokhoz, mert lehetne kollaboratív, közösségi program (s tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem azok), van pár dolog, amit nem értek. Egyrészt az, hogy például a táborokban italozó gyerekek büntetése általában az, hogy ők tartják a nyitást – namármost, ha a tanárok maguk alkalmazzák büntetésként ezt a kis reggeli hacacárét, akkor nem tudom, mi is a jelentősége egyáltalán.

Mindig van egy vagy több patrónus, aki megpróbál legalább egy pürrhoszi győzelmet összehozni az össznépi érdektelenség ellen reggelente, ilyen vagy olyan témával. Hadd vessem fel a kérdést: miért tartják meg a patrónusok most már több mint négy éve minden reggel, egyre rosszabb körülmények közt a nyitást?

S most nem azt mondom, hogy szüntessék be az egészet – bár gondolom, ezzel (is?) kisebbségben vagyok. Arra vagyok nagyon kíváncsi, miért érzik a tanárok, hogy szinte minden reggel megpróbálkozzanak ezzel a lehetetlen küldetéssel. Én tudom, hogy ez egy jó ötlet, s megfelelő körülmények közt egész pöpec cucc jöhetne ki belőle. De jelen állapotban, amikor a gyerekek fele igyekszik ellógni, a maradék beszélget, vagy a dogára nézi át a cuccát, sokan meg szándékosan vagy véletlenül elkésnek és úgy általánosságban foghúzásként élik meg az egészet, nem értem, miért küzdenek a tanárok reggelről reggelre. Mi az ok? Dafke, a hagyomány fenntartása, netán vak/naiv reménykedés? Ha én lennék a helyükben, kifüggeszteném a faliújságra az évfolyamot érintő aktualitásokat és negyed órával tovább aludnék. Én értékelem a ki nem hunyó lángot, s az örök próbálkozást (magam is ilyen vagyok), de jelen esetben nem látom a célt.

Nemes a küzdelem, de nem tudom, megéri-e. Mondom ezt úgy, hogy egyetértek vele…