Alternativity

Mert egy informatikaposzt sajnos nem elég.

Mint láthattátok az előző informatikaposztnál, tettem egy zárójeles megjegyzést a címben. Éles elméjű olvasóim bizonyára már rájöttek, hogy hetedikben és kilencedikben valószínűleg más tanított mást az informatikaórán. Hetedikben hétköznapi informatikaóra, kilencedikben gépírás.

Adott tegát a tanárnőnk. Őt én emberileg szerettem, nem kevesen viszont utálták. Egyszer majdnem elküldték az iskolából is. F. idősebb iterációja, egy olyan tantárggyal, ahol könnyebb pórázon tartani a gyerekeket. Fegyelmezni egyébként nem igazán tudott, a kupacom egy normális órán megette volna. Itt azonban el lehetett vele lenni. Kilencedikben ő tanította a gépírást (az volt az informatikaóra), hetedikben vele kezdtük a normál informatikát a hullaegyszerű Word átvételével.

Namármost, szerintem mindenki félkómában töltötte azokat az órákat. Betűtípus, WordArt, címsor, kép beszúrása, objektumsorrend, ilyen alapvető dolgokkal traktáltak minket. A csoportbeosztás a következőképp nézett ki: két csoport, az évfolyam névsor szerint kettévágva, egyik csütörtök délután duplaóra az egyiknek, másikon a másiknak. Amelyiknek éppen nem volt órája, mehetett haza.

Egyik délután eltévesztettem az órarendet (könnyű összekeveredni) és pont a másik csoportnak volt órája. Anyázva hazamentem. Sikeresen összekavartam az agyam és jövő héten meg elfelejtettem bemenni az órára. Aztán megint. Mivel senkinek nem hiányoztam és gyűlöltem a triviális informatikaórákat, a továbbiakban elégedetten mentem haza minden csütörtökön fél kettőkor. Egészen az év végéig.

Pontosan, a tanév második felében csesztem bejárni az informatikaórákra. Mi lett a dolog vége? Idézet az értékelőmből:

„Luci mindig figyelmesen és fegyelmezetten dolgozott az órák folyamán. A tanult programokat nagyon jól kezeli. A tanév során csak egy dolgozatot írt meg, ami jelesre sikerült. Képességei alapján (figyelembe véve az órai feladatmegoldásait is) éves munkáját jelesre (5) zárom.

WTF? A dolog soha többé nem került elő.

Elvesztem a bürokráciában vagy ennyire látszott, hogy megy az anyag? Nem tudom.

Csak, hogy végre legyen valami pozitívum is, itt egy tantárgy, amivel (és tanárával) maradéktalanul elégedett vagyok. Informatika.

Adott egy humoros tanár és egy alapjáraton nem túl szerethető tantárgy (egyébként matematikát is tanít). De komolyan, hogy nem lehet szeretni egy olyan fazont, aki informatikaóra közben énekelget, a Wikipediáról kérdezget minket és a nyolcvanas évek slágereit bömbölteti egyesek rémületeire, mások szórakozására? Egyik órán lejátszotta az MDF kampányvideó-összevágását. Másikon a kétéves fiának partizánakcióiról mesél. Mindeközben mi a duplaórák során végigveszegetjük alkalmazásról alkalmazásra a volt érettségi feladatsorokat, mindig van valami aranyköpés, valami röhögnivaló. Egy joviális emberről beszélünk, akinél lehet húsz percet késni az óráról, de azért van a tekintetében olyankor valami, amiért nem csinálsz rendszert belőle. Egy olyan pasas, aki tényleg képes elmagyarázni az informatikát az osztálynak és az évfolyam harmadát elvinni előrehozott érettségire. S valaki, akivel azért mindennek ellenére olyan nagyon közeli kapcsolatba mégsem kerül az ember.

Nehéz hosszasan írni egy informatikaóráról, lévén igencsak személytelen a tantárgy. Mit tudnék még mondani? Itt van a pársoros szöveges tanárértékelés legnagyobb része:

„Problémás egy informatikatanár értékelése. Elvégre mit lehet egy tanár-diák kapcsolatról mondani? Azt gondolom, csak emberként lehet értékelni egy informatikatanárt. S ebből a szempontból semmi okunk sem lehet a panaszra. Egy segítőkész, humoros, kellőképpen laza órákat tartó tanárral van dolgunk. Az egyesek számára talán steril anyagot jól tanítja, sokunk számára akár élvezetessé is teszi. Annyit segít, amennyit kell, nem fojtja el vaskalaposan az interakciónk. Az órák hangulata alapvetően jó, és ez mindig a tanárnak köszönhető. Nincsenek órai konfliktusok, szerintem senki sem várja undorodva az informatikaórát.”

S egy másik az év végi értékeléséből (amit már én kaptam tőle és nem fordítva):

„Zsebében egy jeles [az érettségin], s ha kell, használja majd – ha nem kell, akkor meg nem. Munkájához, fennkölt humorához és a kifinomult öniróniához ezúton gratulálok!”

Róla, azt hiszem, ennyi elég is. Ritka az, hogy valamiről nem tudok kritikát megfogalmazni, de az informatikaóráknál még csak káka sincs, amin csomót kereshetnék.

Tudjátok, milyen gyakran hallottam anno, hogy „bezzeg [abban a csoportban, ahol érdeklődnek a tantárgy iránt] sokkal jobban mennek az órák!”? Van, tanár, akinél azt kell mondanom: az illető ért a tantárgyához, de tanítani nem tud. Láthatóan nagyon sokat tud arról, amit meg kellene tanítania, megfelelő közegben talán még menne is neki az információanyag átadása, de pedagógiai képességei nincsenek.

Elsőrendű alanya a fentieknek nem más, mint énektanárunk. Pontosan tudni és látni, hogy nagyon ért ahhoz, amit tanítania kellene, de a pedagógusi pozíció küzdelmeivel, kompromisszumaival, nehézségeivel és hátrányaival nem tudott megküzdeni. Természetesen, mint mindig, nála sem voltam ott a valaha tartott összes óráján, csak és kizárólag arról beszélek, csak arról tudok beszélni, amit nekem tartott.

Hetedikben és nyolcadikban nem fókuszáltunk énekképességeink javítására, mert a mutálás kapujában álltunk. Ennek ellenére sokat énekelgettünk, sok ritmusgyakorlatunk volt, egy kis művészettörténettel megspékelve. Ezek az órák működtek, de lexikális anyagrészük nem volt túlzottan nagy, az ének”képzést” is későbbre időzítettük.

Aztán semmi nem lett belőle. Én legalábbis nem vettem észre, hogy lett volna. Kilencedikben és tizedikben heti egy énekóra volt csupán, sokkal több művészettörténettel és szakszóval, valamint krachként beütő nehéz csoporttal, aminek viselkedése önmagában is problémákat okozhatott volna, de erre rátett még egy lapáttal a minden egyes alkalommal gyorsreagálású tornádóként lecsapó, a renitensekkel gyakran húsz percig kiabáló tanárunk. Szerencsére(?) ez „csak” tizedikben volt jellemző, kilencedikes élményeim meg sok szót nem érdemelnek, a „fegyelmezési nehézségek” szóösszetétel szerintem tökéletesen lefedi az évet. Ó, kivéve az értékelést. Hajaj, az értékelés! Ez már a korábbi években is felmerült. Erről majd később.

Hadd tegyek egy kis kitérőt a felszerelésre. Elsőre értelmetlennek tűnhet, de majd meglátjuk, miért van rá szükség. Adott az énekkönyv (keményborítós, tele száraz maszlaggal, azokra a hanganyagokra hivatkozva, ami csak a tanárnál van és szinte sosem hallgattuk), az énektár (300 oldal tömény nóta) és a kottavonalas füzet.

Számoljunk egy kicsit. Legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy csupán 40 iskolai hét van. Hetedikben és nyolcadikban két, kilencedikben és tizedikben egy énekóránk volt hetente. Ez összesen, hm, 240 óra, ugye? Namármost, akárhogy próbálok visszaemlékezni, maximum kettő alkalom volt, amikor hangjegyeket írtunk. Legyünk nagyvonalúak, ne bízzunk a memóriámban, mondjunk ötöt. Annál több, esküszöm, nem lehetett. A régi iskolámban (az elsőben) állandóan ment a szolmizáció, kisprücsök, nagycöncöle, satöbbi. Itt nem. Ez csak azért fontos, mert innentől kezdve értelmetlen a kottavonalas füzet, a ZH (nem úgy zéhá, zenehallgatás) bevéséséhez vagy egy szerző nevének bekaristolásához nyugodtan használhattunk volna egy rendes füzetet is. De nem, olyannyira nem, hogy néha komolyan elgondolkodtam azon, nincs-e a háttérben valamiféle titokzatos maffia, hogy ennyire védi tanárunk a kottavonalas lila füzetet. Emlékszem, ahogy óra eleji felszerelésellenőrzéskor egy sima füzet láttán fennhangon elfintorogja magát: „Látom, hozott valami, chö, füzetet”. Diszkrimináció! Tiltakozom a vonalas füzetek jegyében!

A csak „keményborítós tankönyv” néven emlegetett keményborítós tankönyv hasonló kihasználtsággal bír, kivéve, amikor abból tanulunk a dolgozatra, ami 99%, hogy nem írat meg, vagy elhagy. Bármelyik is történjék, amúgy sem tanította meg az anyagot, amiből kérdezni akart – ezért magolunk a könyvből.

Erre térnék most rá. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány dolgozatot írtunk a négy év alatt. Na jó, talán volt az hat is.

Ebből hányat láttunk viszont, kijavítva? EGYET! EGYETLENEGYET!

Pontosan! Minek akarnád viszontlátni? Megnéztük a Hair-t, a füzetben ez volt az egész órás dolgozat, az első, amire vissza tudok emlékezni. Nyolcadikban volt, netán kilencedikben? Fene se tudja, nyolcadikra tippelek. Beszedte a füzeteinket, amiket sohasem láttunk viszont. Fox Mulder, Sherlock Holmes és Hercule Poirot is érdeklődött a rejtély iránt, de még ők sem találták meg a füzeteket. Tanárunknak derogált még a feltételezés is, hogy elhagyta volna őket: szerinte mindennek a teremváltás volt az oka. Én nem tudom, de az a dolgozat elszállt a füstben. A füzeteinkkel együtt.

A második dolgozat, amire emlékszem, kilencedik végén volt. Mindenfajta számonkérés híján értünk el a tanév végére, s ez úgy volt beharangozva, mint A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt.

Mi volt? Egy táblázat. Korszak, építész, szobrász, irodalmár, zeneszerző. Írj be mindenhová hármat.

Egyébként nem tanít semmit az órák alatt, ezt eddig elfelejtettem említeni. Tiltakoztok? Mutatok majd füzetrészletet. Ebből a szempontból lényegtelen, ennél a dolgozatnál a tankönyv elolvasásával lehetett tudni… a nagyját. Irodalmár kevés volt. Máshonnan tudtam George Sand-ról (-ről?), a tankönyv nem dobálózott velük. A dolgozatot sosem kaptuk vissza, eredményeket sem tudunk. Mondjuk szerintem amúgy is attitűdre osztályoz, nem tudásra. Utóbbira nehéz is lenne számonkérés híján.

A következő dolgozat már tizedikben volt, év közben. Mesélt pár operáról a korábbi órán, azoknak kellett leírni a tartalmát. Lévén egy következetlen ember, nem tudhattam, hogy fog reagálni, amikor szólok, hogy nem voltam itt a múlt órán. Rebegő hang, felnéz… odahozza az Operák Könyvét, olvassam el. Minimum ötven százalékra vettem a „hát ez van, miért nem jártál utána” reakciót, ha memóriám nem csal, egy másik gyerek egyébként így is járt.

Persze teljesen mindegy, emlékeim szerint ezt sem osztotta ki soha. Újabb céltalan dolgozat. Amúgy meg érdekelne, komolyan, hogy mi alapján zajlik az osztályozás. A kiskönyvben csak a százalékos határok szerepelnek. A legtöbb tanárnál az első óra elején végigvettük, mi milyen mértékben és hogyan számít bele, tényleg, nagyon érdekelne, hogy megy ez éneknél.

Az utolsó dolgozatokat két egymást követő órán írtuk. Az elsőn csak adott egy adag zenészt és párosítanunk kellett őket a megfelelő korral. Ezt csak úgy egy szó nélkül elénk tette. Visszakérdezett a nyolcadikos anyagra(!!) (imádom azokat a tanárokat, akik azt hiszik, olyan fontos a tantárgyuk, hogy két év után felidézés nélkül is emlékszünk mindenkire), futólag említett emberekre és olyanokra, akikről bevallása szerint sosem beszélt.

Namármost, nagy különbség van azok között, amikor szerinte beszélt róluk, de valójában nem ÉS amikor szerinte SEM beszélt róluk. Előbbi olyan, amit egy normális tanár megtanított volna. Utóbbi a zenetörténelem legmélyebb bugyraiból előásott ismeretlen kis senki, amit a, mit tudom én, emelt szintű zeneérettségire (van olyan egyáltalán?) készülők futólag megemlítenek. Mint már írtam, semmi kétség, ért a tárgyhoz, de megtanítani egyáltalán nem tudja. Rapszodikus a számonkérés és a leadott anyag is.

A legutolsó dolgozat az egy komoly dolgozat volt. Ezúttal tényleg. A Dolgozat, Ami Mindent Eldönt. Más alapján amúgy sem oszthatott volna jegyet, csak pofira. Még vissza is kaptuk, kijavítva! Na, ez egy okból volt érdekes dolgozat: az osztályfőnökkel (pardonbocsánat, évfolyamvezető… nálunk semmi sem egyszerű!) elküldette a kérdések és a válaszok listáját.

Facepalm.

Ez önmagában nem olyan rettenetes, irodalomepochazáró-előkészítőink is hasonlóak, az utolsó órán közösen megírt feladatlap legnagyobb része visszaköszön a dolgozatban. A poén az, hogy olyan dolgokat sorolt fel, amit soha a büdös életben nem említett. Na jó, talán egyszer. Ez (itt a kérdéssor, a hatodik kérdést és a válasz hisztérikus felkiáltójelezését mindenkinek ajánlom) egy, hm, akár alapvetőnek is nevezhető anyagmennyiség tizedik osztályban. Ha megtanítják. Ha meg nem, a fenti kérdéssor alapján kell bevágni három nap alatt.

Nem áll módomban bizonyítékokkal szolgálni, hogyan is tanított. Illetve dehogynem! Pár részlet az énekfüzetemből tökéletes lesz!

Nem lenne teljes a részlet, ha az egész évet végigvenném (nem lenne hossszú), ugyanis volt, amit nem ebbe a füzetembe írtam (meg is kaptam érte a „chö”-t). Íme azonban hiánytalanul mindaz, amit tanévkezdés (szeptember 1.!) és március 15. között leírtam én, a rendszeresen körmölő nebuló:

Mozart: Varázsfuvola (1791)

Éjkirálynő Sarastro
Tamino Pamina
Papageno Papagena
[két üres sor]
ZH: Sarastro áriája (F-dúr, II. felv.)
[négy üres sor]
Hector Berlioz
Fantasztikus szimfónia

Csajkovszkij, 6. szimfónia (Patetikus szimfónia)

ZH.: Csajkovszkij: Diótörő-balett-virágkeringő; Beethoven Holdfény-szonáta I. tétel

Franz Schubert (1797-1828) osztrák zeneszerző

-          1789: francia forradalom (ennek kapcsán majd megjegyzek valamit)

-          kialakul a biedermeier életforma

-          német Lied (dal)

dal: zongorakísérettel előadott ének (többnyire [kiolvashatatlan szakszó])
Schubertnél egyenrangú a zongora és az ének

kintorna: ének
ZH.: Schubert: A kintornás; Margit a rokkánál

Mondjuk azt (lefelé sarkítva), hogy az órák kétharmadán ott voltam, és akkor mindent leírtam, ami a táblára felkerült. Nem viccelek, ennyit ad le. Amit a táblára felír vagy leírat, az ennyi. Inkoherens, darabokra hullott anyag- és mondatrészek. Önmagában használhatatlan. Tananyagbeli haladására tökéletesen jellemző ez.

Ez az énekoktatásunk. A füzetből több lapot téptem ki, mint ahányat nem, de két év alatt így is a háromnegyedéig értem csak. Megfelelő betűmérettel egy sima A/5-ös (szigorúan kottavonalas) füzetbe mind a négy év jegyzetét bele lehet préselni. Talán én is képes lettem volna rá, ha nyolcadikban nem hagyja el az osztály összes füzetét rejtélyes körülmények közepette.

Elméletben ebből írat dolgozatot.

Említettem, hogy a francia forradalomra még visszatérek.

Mit sem szeretek jobban annál, mint mikor a tantárgyak összecsengenek. Amikor a különböző művészeti ágak összetalálkozására választ kapunk a történelemórán, amikor egy fizikus előkerül matekórán (ritka). Tanárunk egyszer csak megjegyez egy ilyet: Napóleon alatt elnyomás volt, nehéz volt az élet a franciáknak és ez tükröződik Berlioz zenéjében.

Nagy levegő. Belégzés, kilégzés. Nem kezdek el vitatkozni. Nem hívom fel a figyelmét, hogy a franciák imádták Napóleont és háromszor visszajöhetett császárnak… hogy a mai napig kultusza van… nevetséges. Az ember azt magyaráz bele a művészetekbe, amit nem szégyell, de ez igazán túlzás. Nem vagyok történelemtanár vagy történész. A legalapvetőbb történelemórai tényt veszem elő: Napóleont szerették és máig kultusza van.

Kilencedikben és tizedikben délután volt az egyetlen óránk vele, 13:50-től, ehhez képest cirka húszperces késést hozott átlagosan. Év végén összekapta magát, az utolsó négy órán nagyjából időre ott volt, de egyébként keddenként félórával megnyúlt az ebédszünetünk. Ha zsibongás van, felháborodottan megjegyzi, hogy a Blaha Lujza térről jár be (ha arra vár, hogy a nemzet csalogányának nevének hallatára összeborzad a társaság, téved) és különben is és egyáltalán. Gondolom, aznap csak nekünk tart órát, nem baj hát, ha félkor indul el. Minket sem zavar különösképpen. Látjátok, mire gondolok, amikor tanítási képességeket és tudást állítok szembe?

Felháborodni egyébként is gyakran szokott.  Ez az, ami beveri az utolsó szöget tanításának koporsójába, s ezért tényleg csak sajnálni tudtam, mert az a néhány nyugodt órája tényleg egészen jó volt. Azonban az, hogy mindent mellre szív és késhegyre menő csatákat vív azokkal a gyerekekkel, akiket nem érdekel az óra, azok számára is tönkreteszi őket, akiket egyébként érdekelne. Igazán érdekes tanulmány az a pürrhoszi (még csak nem is) győzelem, amit óráról órára kiharcol. A baj az, hogy húsz percet üvöltözéssel tölt. Felháborodott üvöltözéssel, hogy igazát hangoztassa és mindennek elmondja azokat a „pofátlan” nebulókat, akik igazából oda sem bagóznak rá. A leg”szebb” az egészben az, hogy a csoportnak maximum a negyede ilyen, de ironikus módon rájuk nem hat ez az egész, míg a (legalább részben) érdeklődő diákok egyrészt időt, másrészt élet- és tanulási kedvet vesztenek – akár az egészet is.

Hadd meséljek el egy konkrét esetet. Emlékszünk még az utolsó dolgozatra? Namármost, ott az nem puskázott, aki nem akart. Mint valaki utólag kifejtette, soha nem lesett olyan pofátlanul, mint annál a dolgozatnál. Valaki azonban így is olyan magas(?) szinten űzte a szent művészetet, hogy tanárunk észrevette. Következő órára hozza a dolgozatokat kijavítja és megjegyzi, hogy „És ugye [mit tudom én már, ki] volt az, akinek nullást [nálunk nem egyes van, hanem nullás és csillagos ötös helyett hatos – a szerk.] adtam, mert lesett.” Mindenki szakad a röhögéstől, ugyanis a mellette ülő volt az.

Erre tanárunk felháborodottan üvölteni kezd, hogy mit képzelünk és különben is és egyáltalán, ő kétszáztíz gyereket tanít ebben az iskolában, nem emlékezhet mindenre.

All right. Legyen. Előző órán hatszáztízet mondott. Ugyanezen óra második felében kétszázat. Nem tudom, mit csinál a többi diákjával, de ha ilyen ütemben fogynak, szerintem szerencsésnek érezhetem magam, hogy még élek. Ezek után milyen alapon is kérhetném számon azt, hogy négy év alatt annyit tanított meg, amit bármikor elolvashatok egy könyvben egy nap alatt?

A művészeti tárgyakból (ének, rajz) jómagam értékelhetetlen formában értékelhetetlen képzést kaptam. De hát ugyebár azoknak könnyű tanítani, akik érdeklődnek a tárgy iránt, így feltételezem, a művészeti képzés évfolyamán minden a legnagyobb rendben megy.

Bónusz:

A továbbhaladás feltételei (10. osztály)

1. Zenehallgatás, zeneirodalom:
- A tanult zenei korszakokhoz kapcsolódó szerzők, művek ismerete
Ez megtörtént, erről írtam.
- Beszámoló az opera- és koncertlátogatásról
Soha a nyavalyában nem látogattunk semmit.
- Házi dolgozat készítése a választott zeneműről
Nem volt.

2. Éneklés:
- Legalább 15- 20 zenei szemelvény előadása emlékezetből
Maximum 2 vagy 3 volt, már ha nem kilencedikben.

3. Zenei ismeretek:
- A XX. sz. és az eddig tanult műfajok ismerete
Oké, megvan.
- A jazz műfajainak ismerete
Ez alatt a félig megnézett filmet meg az egy órán nézett, 60 nevet tartalmazó lapot értjük?
- A XX. század új zenei jelenségeinek ismerete
Ööö...

4. Ritmus:
- összefüggő ritmusgyakorlat hangoztatása segítség nélkül
Egy kezemen meg tudnám számolni a nyolcadik utáni stílusgyakorlatokat. Ez, mint számonkérés, sosem létezett.
- egyszerű gyakorlat lejegyzése a tanult elemek alapján
Nem volt, és ha lett volna, sem tudtam volna AKG-s tanulmányaim alapján megcsinálni. Szerencsére az általános iskolai énekórákba bele volt építve a szolmizáció.
- improvizáció a tanult keretek között
Soha semmi ilyet nem csináltunk.

A szokásosnál is szubjektívebb következik. A rajzzal külön is foglalkozó osztály- és iskolatársak szeretik a rajzórákat. Mindenki vonja le maga a következtetést tanárunk tanítási stílusáról és képességeiről.

Rajzóra. Az évek során nekem kétféle rajztanárom volt. Az egyik az a fajta, aki elvárja egy drapéria tökéletes lerajzolását negyedikben (ami a két rajz- és tornazseni lánynak ment, a többieknek nem – én pont azért lettem ötös rajzból annak idején, hogy „ne rontsuk el a bizonyítványt” (klasszikus)). A másik az a fajta, aki nem csak egy stílusra ad ötöst, szabad témaválasztást is engedélyez akár és a nebuló saját képességeit nézi. Ilyen tanárom volt hatodikban.

Aztán jött az AKG és az itteni rajztanár. Sok pocsék rajztanárom volt már, de ő majdnem a legalja.

Egy rajztanár képességeit főleg abból lehet lemérni, hogy tud-e válaszolni a „ha ez így nem jó, mit javítsak?” kérdésre… érthetően és hasznosan. Ő nem tud. Gyakran arra sem képes értékelhető választ adni (vagy legalább olyat, ami nem a teljes ellenkezője az előzőnek öt perccel korábbról), hogy min kell javítani, arra pedig szinte soha, hogy hogyan. A rajzjegyeim a négy év során, ha jól emlékszem, 3-5-3-5 voltak, ami nem egy koherens tanári értékelést/feladatnehézségi görbét jelent az évek során.

Ezt elnézné az ember. Számomra a legnagyobb probléma azonban az (és nem mentsége, hogy nem ő az egyetlen ilyen rajztanár), hogy csak egyféle művészeti stílust értékel. Természetesen amíg ez megmarad az egyéni preferencia szintjén, addig rendben van. Sajnos azonban ez nincs így: ami nem a kiskontúrka-butypuruttyrealista irányvonalat képviseli (amihez, lássuk be, nincs mindenkinek alkata, érzéke, tehetsége vagy igénye), az rossz jegyet fog hozni. Amiben ő nem lát kompozíciót, abban nincs is. Ez persze nincs így, ez azonban nem változtat a pontszámokon. Számomra ez a rossz rajztanár fő ismérve. A készségtantárgyaknál nem lenne szabad így értékelni. Szerencsére sosem érdekelt annyira a rajz, hogy komolyan foglalkozzam ezzel. Jellemző, hogy vannak olyan gyerekek, akik egész évben a kiállításokat készítik elő, fel- illetve lehordanak dobozokat az órák alatt rajzolás helyett pontokért, és ötössel zárnak év végén voltaképp nulla rajzolással. Ennyire kell komolyan venni a tanár urat.

A rajzórák a következőképp néznek ki: először is megjövünk. Ekkor besötétítjük a termet és tanárunk levetít némi elméletet képekkel kísérve. Unalmasan adja elő, leírat velünk egy halom, a kontextusból kiemelt és ennélfogva értelmetlen kulcsszót VAGY egy tizenkétsoros szöveget. Ez hol a feladattal, hol a feladat kapcsán „tárgyalt” irányzattal kapcsolatos. Számonkérés az irányzatokról sosincs, a füzetet értékeli. Miután párszor mindent leírtam rendesen és cseszett értékelhető pontokat adni, onnantól kezdve én is csesztem leírni bármit is. Teszek a rendszerre, ami tesz rám, amíg nem teszek rá. Azt a rajztanárt különben is nehéz komolyan venni, aki az óra nyolcvan percében mondjuk hatvanból nem is tartózkodik a teremben. Nem tudom, igaz-e, de egy művészetis ismerősöm szerint figyelmét egyszer az is elkerülte, hogy pár diák beszívva jött be az órájára.

Ó, arról már ne is beszéljünk, hogy óra alatt felmutatja az összes munkát és úgy értékeli. Aztán kiplakátolja a faliújságra az eredményeket. Bár jót röhögök a rajzból megbukó osztálytársaimon, ez diákjogokat sért és csodálkozom, miért nem csinált belőle eddig ügyet senki (egy osztálytársam erre azt mondta, azért mert mindenki leszarja – ez önmagában is megér majd egy bejegyzést).

Szöveges értékelései is értékelhetetlenek, ugyanis nem szövegesek. Számszakiak. Egy előre kinyomtatott táblázatba beírja, mi hány pontot érdemel. Mialatt az összes többi tanár bekezdéseket ír minden egyes diákjáról. Good job, bazdmeg. Értem én, hogy rajz esetén nehéz, de a próbálkozást értékelném. A fenti feladatot elvégre még a kézműves foglalkozást tartó tanár is megoldotta!

Van ám egy önértékelési sor is, amit mindenkivel kitöltet. Szerintetek számított valaha, mit írtunk be? Dehogyis. A jegyek a rajzokra már rég megvannak, de le leszel vadászva a folyosón, hogy kitöltsd az önértékelést. Hogy minek? Fogalmam sincs. Igen hamar el is jutottunk oda, hogy tojjak az egészre, és mindenhová ötötötötötötöt-öt írjak be, mint szinte mindenki más is.

Egy kis anekdota valakitől a tavalyi év végi rajzvizsgáról. Tanárunk feladja a feladatot (mindenki húz egy művészeti irányzatot, s arról kell majd "szóbeliznie" illetve abban a stílusban kell rajzolnia (ha jól értelmeztem az elbeszélést, ez rendkívül mókás: a "tanult" irányzatoknak csak, mit tudom én, a harmadát "próbáltuk ki a gyakorlatban"). Ezek után kimegy, a diákok pedig felügyelet nélkül dolgozgatnak. Az abszurdfaktort tovább fokozza, hogy az asztalon hagyott három művészettörténeti témájú könyvet.

Lehet, hogy ez is a csoportmunka egy fajtája, de szerintem problémás az a vizsga, ahol felügyelet nélkül maradnak a diákok és minden probléma nélkül meg is beszélik egymással a kérdéseket.

Szubjektív konklúzióm: Nem tudja érdekessé tenni az órát, nem tud megtanítani rajzolni, rajztudásod nézve ugyanúgy jössz ki négy év után, mint ahogy bementél (s ez a legnagyobb baj!). Száraz, sótlan, nincs ott az órákon és olyanoknak ad ötöst, akik voltaképp nem is rajzoltak egész évben. Azok, akik rendkívül érdeklődnek a rajz iránt, lehetséges, hogy jól elvannak vele, de lássuk be: ez sajnos nem jelenti azt, hogy ő a szó klasszikus értelmében jó tanár lenne.

Matek. Sokak gyűlölt, kevesek kedvenc tantárgya. Nemegyszer előfordult már, hogy egy egyébként jó tanár, ha megszakadt is, képtelen volt színvonalas matekórát tartani, akkora volt a gyerekek ellenállása. Nálunk a probléma egészen könnyen diagnosztizálható: a fegyelmezés és a tekintély hiánya. A felborított kényes egyensúly ékes példája következik.

(AKG-sok, engem csak egy tanár tanított a sok közül, s mivel amúgy is jól megy a matek, nem tudom objektíven értékelni magyarázó képességét. Ha téged más tanított vagy más véleményed van az ő óráiról, írd meg!)

Adott egy pályakezdésen nemrég túleső, buzgó, fiatal matematikatanárnő. Az óráin egy idő után képtelenség dolgozni. Fiatal, közvetlen tanár, akinek ennél (is?) fogva tekintélye nulla. Eleinte (másfél évig…?) minden remekül működik, a társaság haladni akar és halad is előre. De ohó! Hirtelen felütik fejüket a renitensek és kiderül, hogy a mi kedves, ártatlan, naiv tanárnőnk képtelen megfegyelmezni őket. Eluralkodik a káosz. Itt is nagyjából ugyanaz a rendszer uralkodik, mint a történelemórákon: hol egyéni, hol csoportmunka, feladatlapok alapján, a tankönyv általában csak feladattár, tanárnőnk kísérli meg elmagyarázni az anyagot. Sajnos, ahogy haladnak az évek, úgy szakadnak le egyre többen és többen, akik képtelenek magyarázatai alapján megérteni az anyagot. Gombamód nőnek ki a diákok közt a pszeudo-tanárok, kik megpróbálják elmagyarázni barátaiknak az anyagot. Ez gyakran nem elég, így jön a puskázás, ami ebben az iskolában nem egy nagy tétel. Pláne nem fiatalos lelkületű tanárunknál, aki ha észreveszi is, nem foglalkozik vele. Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő  éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor a tanárnő odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó.

Kilencedikben petíciót írtak a diákok(!!!), hogy ne ő tanítsa a matematikát (vagy, hogy változtasson radikálisan a módszerein? Nem emlékszem pontosan). A petíciót azok kezdeményezték, akik anno szétszedték az órákat – nem lehet hát rájuk sem gonosz, ördögi lényekként tekinteni. Sőt, hogy még árnyaltabb legyen a kép, azokból a kupacokból is rengeteg aláírás érkezett, ahol amúgy normálisak voltak az órák.

Hetedikben és nyolcadikban a mi kupacunkban működtek az órák, utána csak a miénkben nem. Szokás szerint az elveszett tekintély és az együttműködni (már) nem akaró gyerekcsoport okozta a problémát. Ez azért is tönkretett mindent, mert az a cirka 30-45%-a a gyerekeknek, aki akart volna dolgozni, tűzoltási jelleggel be lett osztva az órafelforgatók közé, ezzel az ő munkamoráljukat és -kedvüket is a béka segge alá nyomva (lásd a fentebb már linkelt, csoportmunkáról szóló fejtegetést).

A petíciót egyébként annak idején én is aláírtam, mindannak ellenére, hogy nem volt bajom a matekkal, mert az órákon nagyobb volt az alapzaj, mintha mindenki kapott volna egy vuvuzelát és láttam, hogy szinte senki sem ért semmit. Velem együtt deriváló, a matekkal szintén jó barátságban lévő barátom is aláírta, pedig igen közeli kapcsolatban van matektanárunkkal. Ahogyan én is. A patrónusom.

„Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy […] az óra légköre néha nagyon kellemetlen volt. […] Sokat gondolkoztam, gondolkoztunk, hogy […] hogy mi vesz rá alapvetően értelmes és jófej gyerekeket arra, hogy ennyire elutasítók legyenek azzal a tanárral, akit az első évben még teljesen elfogadtak. […] Jó eséllyel az egyenjogúsággal, partnernek tekintéssel volt gond egy idő után. […] Túl türelmes voltam bizonyos helyzetben […] Jött a provokáció, kitől suttyó, kitől próbálgatós, a tönkreteszem-csakazértis, én meg csak néztem, és […] hittem abban, hogy helyre kell állnia az egyensúlynak. […] Nem vidám történet.”

---részlet utolsó értékelőjéből

Szegénykém próbálta érdekessé tenni a matekot, de kudarcot vallott. A mostani tanév végén bejelentette, hogy távozik az AKG-ból. Igen, ezzel a patrónusi pozícióját is feladta.

Anno a Radnótiban tanított, ott nagyon szerették. A jelek szerint ott ő volt az oázis a közvetlenségével, itt viszont rajta vezették le a frusztrációt. A fene se érti ezt igazán.