Folytatjuk illuminált, vérző cseh embertársunk történetét. Mert amikor már idegen csehekhez csönget be az ember útmutatásért az éjszaka közepén, miközben a mentőszolgálattal beszél angolul, ott valami rohadtul nem stimmel.


Mivel nem sikerült normális címet mondanunk a segélyszolgálat epekedve váró munkatársnőjének, jobb híján elkezdtünk becsöngetni az útszéli házakba. Az egyikből legalább kijött valaki, de ő csak csehül beszélt.

Mondanom sem kell, igencsak csehül állok a cseh nyelvvel.

Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy a kezébe nyomjam a telefont, miután elmondtam a segélyszolgálatos nőcinek, hogy tudja meg a címet a csak csehül értő úriembertől, hogy haladjunk valamennyit. Bár percekig beszéltek (fogalmam sincs, miről), a dolog vége csak az lett, hogy háromszor is megkérdezték, akarunk-e mentőt. Csak, hogy biztosak legyenek, gondolom.

Mindeközben már vagy fél órája kísérgettük a férfit „mindjárt jobbra” lévő házához, ami valahogy csak nem akart előkerülni.

Két dolog történt ekkortájt: varázslatosan megjelent az éjszaka közepén egy rendkívül segítőkész fiatal, aki a továbbiakban velünk is maradt. Végre volt valaki, aki értett csehül és angolul is, ráadásul józan is volt! Szinte hallottam, ahogy leomlanak a nyelvi korlátok.

A másik fordulat az volt, hogy a tanárok ismét telefonáltak, arra kérve-felszólítva minket, hogy hagyjuk ott a pasast, nem a mi dolgunk, menjünk vissza, aggódnak!

Utólag beszélgettem velük, így elmondhatom, hogy természetesen nem olyan fekete-fehér a dolog, mint akkor és ott gondoltuk, de az biztos, hogy ott egy Marianna-ároknyit estek szemünkben a patrónusok, már csak a dolog vegytiszta emberi vonatkozása miatt is: nem hagyjuk ott a vérző fejű embert az út szélén, miután már segíteni kezdtünk neki!

A segélyszolgálattal folytatott tragikomédia sem ért még véget: a telefont újdonsült fiatal cseh barátunk kezébe nyomtam, aki nagyjából tíz percig társalgott velük, hogy utána részeg védencünk kezébe adja a telefont, aki szintén pár percig beszélt az egészség és épség derék őreivel. Telefon vissza a cseh fiatalhoz, majd kicsit később kiderül, hogy amennyiben a vérző fejű, csontrészeg ember (nyilvánvalóan helyzetének teljes tudatában…) mérhetetlen bölcsességével nem kér mentőt, nem lehet hozzá kihívni.

Így hát ott álltunk hajnali egy körül a tábortól… valamerre, körülbelül fél órányira gyalog, a segélyszolgálat segítségéről letéve, egy idegen országban, valamilyen házat keresve, egy vérző részeggel. Akit, ha a tanárokon múlt volna, otthagytunk volna.

William Shakespeare mondta egyszer, amikor nagyon meglepődött, hogy WTF. Azt hiszem, nincs jobb ennél a klasszikusnál helyzetünk leírására.