Prágai élményeim non plus ultráját, azt hiszem, a végére hagytam. Hisz egy tábornak (pardon, témahétnek) sem szerves része egy vérző fejű részeg kísérgetése. Na de kicsit előreszaladtam, kezdjük az elején! Négyrészes történet következik egy másfajta cseh nightlife-ról.

Valami ilyesmi

Prága belvárosában némi késő esti szabadidőt kaptunk – kicsit elcsúszott a napi program, így valamikor tizenegy körül indult vissza a busz a táborhoz (ami kb. egy órára lehetett a várostól, egy amolyan ifjúsági szállás-jellegű izéről beszélünk), melyet a híres cseh falu, Mučařöčöge mellett volt található, egy már-már völgynek nevezhető izé alján.

A lényeg csak annyi, hogy hirtelen kopogtatást hallok a busz ablakán. Felnézek a könyvemből és azt látom, hogy több „kollégám” is veri az ablakot – mint utólag megtudtam, azért, mert kikerültünk egy, az út szélén fekvő embert és ezúton próbálták jelezni a sofőröknek, hogy nem a legelegánsabb otthagyni az illetőt. A reakció első körben csak annyi volt, hogy „haggyákmáabba”.

Nagyjából 2-3 perccel később megérkeztünk a szállásra, némi konzultáció után az egyik buszsofőr gyalog elindult visszafelé, hogy megnézze, mi van azzal a bizonyos pasassal. Én és négy másik diák vele tartottunk – nyilvánvalóan érdekes dologról beszélünk, nekem meg már önként vállalt tájékoztatói/okoskodói pozíciómból adódóan is fontos volt az esemény.

Az idősödő férfit elég hamar megtaláltuk, ugyanis nem sokan feküdtek este fél tizenkettőkor az út szélén. Csontrészeg volt, összehugyozta magát, állni is csak úgy bírt, ha hárman tartották, de a nyelve azért még működött, és mivel tudott valamilyen szinten angolul kommunikálni, feltehetően az agya is.

Mikor feltámasztottuk, észrevettük a szerintem nagyjából százforintos méretű, vérző sebet a homlokán. A történetben egyébként ez volt az a pont, ahol a buszsofőr otthagyott minket.

Wtf, mondhatnám ékes magyarsággal.

Új ismerősünk mindenesetre sikeresen elmakogta, hogy a háza itt van „mindjárt jobbra”. Nosza, hisz nincs jobb dolga az embernek egy egész napos városnézés után, hárman közülünk elkezdték támogatni és elindultunk. Mivel a seb továbbra is vérzett, angoltudásom okán nekem jutott a megtiszteltetés, hogy cseveghessek egy jót a cseh mentőszolgálattal, úgy éjfél körül.

Legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. Igazából rosszkívánatként is működne: „Hogy kellene neked késő éjszaka angolul beszélned a cseh mentősökkel!”

A dolog, mi tagadás, nem ment valami flottul. Az egy dolog, hogy konkrétan liftzenét kellett hallgatnom, míg találtak valakit, aki értett angolul (eszembe juttatva az „itt a tűzoltóság üzenetrögzítője beszél” viccet). Ezzel sem jutottam sokkal előbbre, egyrészt azért, mert az a paradox helyzet állt elő, hogy én jobban tudtam angolul, mint a hölgyemény, másrészt nem tudtuk a címet. Mondogathattam én neki, hogy „reznyice”, legyen az bármi is, a tanárok szerint (mert telefonos kapcsolat az volt) ott voltunk, valószínűleg nem sikerült kellően jól artikulálnom a cseh nyelv varázslatos furcsaságait, mert nem értett meg.

Tettünk néhány további, végső soron eredménytelen kísérletet a cím megtalálására. Mert itt még a táblák sem normálisak. Na, itt jött el az a pont, hogy elkezdtünk becsöngetni a házakba.

Folytatása következik!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.