Alternativity

Történetünk mai részében kiderül, hogyan keresed meg egy cseh házát nyelvtudás nélkül, hogy mennyire idióta számozási rendszerrel dolgoznak ebben a kedves országban, valamint az is, hogy eltűnök.

Valószínűleg már korábban el kellett volna kételkednünk részeg védencünk koordinációs képességei kapcsán, vagy legalábbis felmerülhetett volna bennünk, hogy a háza rohadtul nem arra van, amerre mondta. Ezzel a kérdéssel komolyabban is foglalkoznunk kellett, amikor egy kereszteződéshez értünk. Fiatal cseh „segítőtársunk” előrerohant, hogy feltérképezze a környéket, tényleg itt van-e az utca, amiről részeg cseh barátunk makogott.

Megfordult a fejünkben, hogy őt most soha többé nem fogjuk látni, de nagyon, nagyon hosszúnak tűnő percek után visszajött, megerősítve gyanúnkat: erre ugyan nincs ez a bizonyos utca.

Nem sokkal a nagy futás előtt visszahívtuk segítőkész segélyszolgálatos barátainkat, akik bizonyára nagy örömmel fogadták hívásunkat. Szerintük az utca, illetve a ház konkrétan pár percnyire volt onnan, ahol megtaláltuk emberünket. Tanulság? A részeg ember még a házát se ismeri fel.

A nagy futás ezt bizony be is igazolta, így hátraarcot csinálva újrakezdtük a kísérgetést. Akik nem emberünket támogatták (például jómagam), azok mérgezett egér módjára berohangászták a közeli utcákat, hátha megtalálják a Paradicsomot jelző 175-ös számot.

Ez nem olyan egyszerű ám arrafelé, ugyanis, mint kiderült, a házak építési sorrendben vannak számozva, így a 86 után következő 420, majd 119 között kell az embernek megtalálnia, amit keres. Rohadtul nem látok benne logikát.

Nem sokkal később szerencsére csak sikerült meglelni védencünk lakását. Mivel ketten előrementünk, leraktuk a ház elé a megtalálása óta cipelt cipőjét (mert egy olyan emberre, aki magától állni sem bír, adjon fel cipőt az, akinek két anyja van) és visszamentünk oda, ahol megtaláltuk – ugyanis arra panaszkodott, hogy elvesztette a tárcáját.

A telefonomon egy rendkívül erős lámpa van, ezt odaadtam nálam jobb megfigyelőképességgel rendelkező társamnak, majd elindultam vissza a többiekhez, hátha eltévesztették a házat és nem látták meg a cipőt a sötétben.

Hol vannak ezek…?

Megyek még feljebb az emelkedőn, ott sincsenek.

Sehol sincsenek.

Folytatása következik!

Folytatjuk illuminált, vérző cseh embertársunk történetét. Mert amikor már idegen csehekhez csönget be az ember útmutatásért az éjszaka közepén, miközben a mentőszolgálattal beszél angolul, ott valami rohadtul nem stimmel.

Mivel nem sikerült normális címet mondanunk a segélyszolgálat epekedve váró munkatársnőjének, jobb híján elkezdtünk becsöngetni az útszéli házakba. Az egyikből legalább kijött valaki, de ő csak csehül beszélt.

Mondanom sem kell, igencsak csehül állok a cseh nyelvvel.

Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy a kezébe nyomjam a telefont, miután elmondtam a segélyszolgálatos nőcinek, hogy tudja meg a címet a csak csehül értő úriembertől, hogy haladjunk valamennyit. Bár percekig beszéltek (fogalmam sincs, miről), a dolog vége csak az lett, hogy háromszor is megkérdezték, akarunk-e mentőt. Csak, hogy biztosak legyenek, gondolom.

Mindeközben már vagy fél órája kísérgettük a férfit „mindjárt jobbra” lévő házához, ami valahogy csak nem akart előkerülni.

Két dolog történt ekkortájt: varázslatosan megjelent az éjszaka közepén egy rendkívül segítőkész fiatal, aki a továbbiakban velünk is maradt. Végre volt valaki, aki értett csehül és angolul is, ráadásul józan is volt! Szinte hallottam, ahogy leomlanak a nyelvi korlátok.

A másik fordulat az volt, hogy a tanárok ismét telefonáltak, arra kérve-felszólítva minket, hogy hagyjuk ott a pasast, nem a mi dolgunk, menjünk vissza, aggódnak!

Utólag beszélgettem velük, így elmondhatom, hogy természetesen nem olyan fekete-fehér a dolog, mint akkor és ott gondoltuk, de az biztos, hogy ott egy Marianna-ároknyit estek szemünkben a patrónusok, már csak a dolog vegytiszta emberi vonatkozása miatt is: nem hagyjuk ott a vérző fejű embert az út szélén, miután már segíteni kezdtünk neki!

A segélyszolgálattal folytatott tragikomédia sem ért még véget: a telefont újdonsült fiatal cseh barátunk kezébe nyomtam, aki nagyjából tíz percig társalgott velük, hogy utána részeg védencünk kezébe adja a telefont, aki szintén pár percig beszélt az egészség és épség derék őreivel. Telefon vissza a cseh fiatalhoz, majd kicsit később kiderül, hogy amennyiben a vérző fejű, csontrészeg ember (nyilvánvalóan helyzetének teljes tudatában…) mérhetetlen bölcsességével nem kér mentőt, nem lehet hozzá kihívni.

Így hát ott álltunk hajnali egy körül a tábortól… valamerre, körülbelül fél órányira gyalog, a segélyszolgálat segítségéről letéve, egy idegen országban, valamilyen házat keresve, egy vérző részeggel. Akit, ha a tanárokon múlt volna, otthagytunk volna.

William Shakespeare mondta egyszer, amikor nagyon meglepődött, hogy WTF. Azt hiszem, nincs jobb ennél a klasszikusnál helyzetünk leírására.

Prágai élményeim non plus ultráját, azt hiszem, a végére hagytam. Hisz egy tábornak (pardon, témahétnek) sem szerves része egy vérző fejű részeg kísérgetése. Na de kicsit előreszaladtam, kezdjük az elején! Négyrészes történet következik egy másfajta cseh nightlife-ról.

Valami ilyesmi

Prága belvárosában némi késő esti szabadidőt kaptunk – kicsit elcsúszott a napi program, így valamikor tizenegy körül indult vissza a busz a táborhoz (ami kb. egy órára lehetett a várostól, egy amolyan ifjúsági szállás-jellegű izéről beszélünk), melyet a híres cseh falu, Mučařöčöge mellett volt található, egy már-már völgynek nevezhető izé alján.

A lényeg csak annyi, hogy hirtelen kopogtatást hallok a busz ablakán. Felnézek a könyvemből és azt látom, hogy több „kollégám” is veri az ablakot – mint utólag megtudtam, azért, mert kikerültünk egy, az út szélén fekvő embert és ezúton próbálták jelezni a sofőröknek, hogy nem a legelegánsabb otthagyni az illetőt. A reakció első körben csak annyi volt, hogy „haggyákmáabba”.

Nagyjából 2-3 perccel később megérkeztünk a szállásra, némi konzultáció után az egyik buszsofőr gyalog elindult visszafelé, hogy megnézze, mi van azzal a bizonyos pasassal. Én és négy másik diák vele tartottunk – nyilvánvalóan érdekes dologról beszélünk, nekem meg már önként vállalt tájékoztatói/okoskodói pozíciómból adódóan is fontos volt az esemény.

Az idősödő férfit elég hamar megtaláltuk, ugyanis nem sokan feküdtek este fél tizenkettőkor az út szélén. Csontrészeg volt, összehugyozta magát, állni is csak úgy bírt, ha hárman tartották, de a nyelve azért még működött, és mivel tudott valamilyen szinten angolul kommunikálni, feltehetően az agya is.

Mikor feltámasztottuk, észrevettük a szerintem nagyjából százforintos méretű, vérző sebet a homlokán. A történetben egyébként ez volt az a pont, ahol a buszsofőr otthagyott minket.

Wtf, mondhatnám ékes magyarsággal.

Új ismerősünk mindenesetre sikeresen elmakogta, hogy a háza itt van „mindjárt jobbra”. Nosza, hisz nincs jobb dolga az embernek egy egész napos városnézés után, hárman közülünk elkezdték támogatni és elindultunk. Mivel a seb továbbra is vérzett, angoltudásom okán nekem jutott a megtiszteltetés, hogy cseveghessek egy jót a cseh mentőszolgálattal, úgy éjfél körül.

Legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. Igazából rosszkívánatként is működne: „Hogy kellene neked késő éjszaka angolul beszélned a cseh mentősökkel!”

A dolog, mi tagadás, nem ment valami flottul. Az egy dolog, hogy konkrétan liftzenét kellett hallgatnom, míg találtak valakit, aki értett angolul (eszembe juttatva az „itt a tűzoltóság üzenetrögzítője beszél” viccet). Ezzel sem jutottam sokkal előbbre, egyrészt azért, mert az a paradox helyzet állt elő, hogy én jobban tudtam angolul, mint a hölgyemény, másrészt nem tudtuk a címet. Mondogathattam én neki, hogy „reznyice”, legyen az bármi is, a tanárok szerint (mert telefonos kapcsolat az volt) ott voltunk, valószínűleg nem sikerült kellően jól artikulálnom a cseh nyelv varázslatos furcsaságait, mert nem értett meg.

Tettünk néhány további, végső soron eredménytelen kísérletet a cím megtalálására. Mert itt még a táblák sem normálisak. Na, itt jött el az a pont, hogy elkezdtünk becsöngetni a házakba.

Folytatása következik!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Megfordult a fejemben, hogy ezt a sztorit nem írom meg, de utána arra jutottam, inkább összetöröm pár elképesztően naiv szülő illúzióit a poszt elején. A történet ugyanis zseniális.

Nem mi vagyunk

Kedves szülő! A 17-18 éves gyereked bizony iszik. De mint a gödény. Valószínűleg cigarettázik is, talán még drogozik is. Sőt, ha nem vagytok olyan viszonyban, simán kamuzik is neked erről.

Szóval ne kapj szívrohamot, ha azt mondom, hogy gyereked valószínűleg már behatóan megvizsgálta, hogy néz ki egy korábban Becherovkával töltött pohár alja. Nyugi, a korosztály legnagyobb része amúgy is túl keserűnek találja a löttyöt.

Nagyobb érdeklődésre adhat okot, hogy most az egész évfolyam a tanárok jelenlétében hajtott le 3-3 Becherovkát…

Ne, ne, ne rohanjatok el, ne jelentsétek fel az AKG-t, várjatok! Legalább olvassátok végig az írást előtte! Nekem az mindig jó, másrészt szerencsétlen tanárok ártatlanok az ügyben!

(Bizonyára csak úgy arra jártak… neeeeeem.)

Nem tudom, melyik olvasóm járt már a Karlovy Vary-i Becherovka-múzeumban. A hely inkább jól összerakott marketing-körbevezetés, mint múzeum, az én csoportom esetében szörnyű angolságú nőcivel súlyosbítva. A poén a végén jött: kóstoltatás.

Jól olvastátok! Háromféle Becherovka-terméket volt szerencséje a nagyérdeműnek lehúzni, miközben a… szórakoztatóan rossz dokumentumfilmet nézték. Ez akkor és ott derült ki a tanároknak is, reakcióik tanulmányt érdemeltek volna – sajnos nem az évfolyamvezető csoportjában voltam (két csoportban mentünk), az ő arca ugyanis állítólag egyre és egyre szórakoztatóbbá vált, ahogy az első… második… harmadik pohár érkezett a társasághoz.

Olyannyira, hogy az első csoport tanárai és diákjai egy emberként várták, hogy kilépjen az ajtón. Konkrétan fényképezőgépekkel a kézben!

Nem hibáztatok senkit emiatt, ez ugyanis nem szerepelt a programban, amit kaptak (bár itt az első úti beszámoló említi a kóstolót – az ötödik találat), ott helyben az egészet szétverni pedig közel sem lett volna elegáns. Ha valaki még mindig problémázik, a második bekezdésre utalnék vissza.

Hogy ki ivott, ki nem, nem tudom (ne legyünk naivak, alsó hangon 95%-ra tenném). Ezt mindenkinek magának kell megkérdeznie, megbeszélnie – remélem, kevés az a naiv szülő, akit meglep, hogy gyermeke ebben a korban már ivott ilyet.

A Csukás István-féle ruhaszárítókötélhez méltó módon viselkedő italok után szerencsére nem vágta szét senki a programokat. Viccesnek mindenesetre baromi vicces volt – és legalább belénk diktáltak reggeli után egy banánt, így nem éhgyomorra ment az egész.

„Jó volt, csak ne lenne benne ez a vegyszer” – nyilatkozta valaki a citromosról, a benne lévő alkoholra utalva.

Prágai utunkról lesz még több írásunk is.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Valaki nemrég frappánsan azt jegyezte meg: „az AKG-ban mindent mindig másképpen kell nevezni”. Ha eszembe jut, amit én írtam annak idején, miszerint „más kötelező, mint máshol”, az ember egy csöppet elgondolkodik.

Hűűhűű, felismered ezt?

Mert ugye senkit sem érdekelne, hogy tábor helyett témahétnek hívjuk egy hetes prágai utunkat, de azt az apróságot nem szabad elfelejteni, hogy a témaheteket értékelik. Ó, mit csináljon a szerencsétlen tanerő, amikor voltaképp egy egyhetes, érdekes városnézést kell valahogy értékeltetnie, mert hát muszáj neki?

Hát persze, hogy feladatlapokat osztogat a prágai várban és a fürdővárosban! Plusz, hogy az élmény teljes legyen, esszét írat egy totálisan ide nem illő témához (bár megpróbálja kapcsolni azzal, hogy az idézetek cseh szerzők tollából származnak), az egészet pedig egy irodalomjeggyé fabrikálja.

Megértem és sajnálom a tanárokat ilyenkor, mert hát bizonyára ők sem vennék szívesen, ha a nyaralásról hazatérve dolgozatot íratna velük az utazási iroda. Annyira meleg sem volt, hogy heveny agylágyulás áldozataivá váltak volna, a helyzet csupán az, hogy a témaheteket muszáj értékelni, ennek meg egy témahétnek kell lennie.

De miért?

Komolyan olyan fontos, hogy erre is jegyet kapjunk? Nem lehetne csak jól érezni magunkat, összerázni a brancsot és a tábort tábornak hívni?

Persze, vannak tanulós táborok is, de ez egyáltalán nem az volt. Szintén vannak nyári, extra pénzes elutazások, de ott meg nincs ott mindenki – más kategória. Ott viszont legalább nincs dolgozat.

Látom is lelki szemeim előtt, ahogy az alternatív oktatás apostolai létfontosságú elemként, többszörösen pirossal aláhúzzák a témaheteket és „elutazós témaheteket” valamiféle nagy tervezetben.

Nem, ebből nem szabad engedni! Inkább a negyvennyolcból, de ezt nem adjuk! Ha ez nincs, értelmetlenné válik az elutazás!

És most legyünk őszinték: mennyit is számít ez az év végi irodalomjegyben? Minimálisat. A legtöbben nem fogják komolyan venni, amit teljességgel meg is értek. A tanárokat is megértem, nincs választásuk. Az alternatív oktatás azon apostolait azonban már nem, akik ezt kitalálták és máig nem változtatták meg.

Prágai utunkról lesz még több írásunk is.