Alternativity

Totális csőd. Ki vagyok én, Leonard Shelby, a Memento főhőse? Melyik napon voltam benn? Melyiken nem? Mikor néztük Az Olajfalókat? Mi? Hol? Ki? Merre?

Szintén egy február tizenötödikén pótolt írás, ez teljes egészében most születik.

Fufufúúú. Most ezt hogy és merre? Már az előző utólag pótolt Heti aprót is a digitális napló segítségével raktam össze, de most akárhogy is nézegetem ezt az egészet, nem tudok rájönni, mikor voltam és mikor nem! Ennyire nem hagyott volna nyomot bennem az a pár nap, amikor voltam?

Hétfőn voltam. Dolgozatot írtunk. Három lecke anyagából az volt a feladat, hogy az egyik leckében szereplő Piroska és a farkas-történetet leírjuk, ez volt a dolgozat háromnegyede, a maradék egynegyed Präteritumos igék behelyettesítése volt (ha nem értenéd: nyelvtaaaaaan). Beszélgettünk még a „Kreatív” Napokon nézett filmről. Igen, ekkor még biztosan voltam.

Kedd. Oknyomozó újságírásról szó a médián? Emlékszem, sajnáltam, hogy nem voltam ott. Aznap biztos nem voltam.

Szerda. Németen elméletileg többek között a Távol s mégis közel c. filmről volt szó. Sose hallottam róla. Hát, ezek szerint nem voltam. De akkor milyen értékelőkről írnak a csibeprogramon? Az értékelőket mindenkinek a jövő héten osztották/osztják majd ki… vagy ez a külön kis nyelvi értékelő füzet volt? Ja igen! Az volt.

Csütörtök. Aha! Ezen a napon voltam. Ekkor kaptam meg a németes nyelvi külön értékelőt, németen az iskolatípusokról volt szó, nem tesiztem. A többiek elméletben kötelet másztak, én olvastam. Bármennyire erőltetem az emlékezetem, nem rémlik, hogy kötélmászás lett volna, de lehet, hogy csak a végén volt kidobós? Valószínűleg. Valaki törölte az agyamból az idevágó részt…? Médián elméletben a WikiLeaks történelméről beszéltünk, de egyáltalán nem emlékszem rá. Le merném fogadni, hogy ekkor néztük Az Olajfalókat, már csak azért is, mert a digitális napló későbbi bejegyzéseiben más dolgok szerepelnek, mégpedig olyanok, amikre emlékszem is és amikről tudom, hogy ott voltam és megestek. A franc se tudja.

Péntek. Na, ezen a napon tuti nem voltam, mert emlékszem, hogy nem voltam az installációs önképzős foglalkozáson.

Nagyjából a keddi események írásakor jutott eszembe leellenőrizni a hiányzási adatokat a digitális naplóban. Ez az „emlékösszerakós” verzió azonban sokkal izgalmasabb volt, nem? Egyébként tényleg alig emlékszem pár dologra. Látszik, hogy beteg voltam.

„Kreatív” Napok, szülinap és romák – bepótolt Heti apró következik.

Csak február tizenötödikén került ki (visszadátumozott), a csibéről és a Jogtalanulról szóló rész utólag készült, a dőltbetűs kiegészítések utólag kerültek be.

A hétfői nap non plus ultrája természetesen a nyelvvizsga volt, az eredmények szerdán érkeznek majd keddre meglettek(az A1-et megdöbbentően gyorsan, másnapra kijavították, ez a 3 nap is nagyon jó ezt is). A vizsgaruha-ügy megint nem járt az elvárt Watergate-üggyel. Megint voltak… érdekes öltözetek, na. Elviekben a legérdekesebb öltözet viselője majd akkor kapja meg az eredményeit, ha a héten valamikor bejön ünneplőben. Na ennek aztán semmi köze semmihez – persze azok után, hogy hagyták megírni, tényleg nem lenne fair utólag lenullázni a vizsgáját. A Hungária körúti óriásdugó miatt később kezdtük (ez elméletben érettséginél is igazolt magyarázat, ha elegen mennek arra), volt némi probléma a rádióval, és ez megkavarta a hallásfeladatokat, minden más normálisan ment. Ruhaügyben már nem csak szívom a fogamat, ez már még nehezebben megmagyarázható: ünneplőben kell jönni, különben nem vizsgázhatsz; többen jönnek farmerban, volt még pólóra rávett ing is. Nada. Nichts. Nothing. Nuku. Semmi. A farmer-tornacipő kombónál legalábbis, a legextrémebb eset utóhatásairól már írtam. Egyszerűen nem értem, miért kell egy ilyen szabályt hozni – illetve, azt hiszem, értem, de egyáltalán nem értek vele egyet. Különben is, minek kell megszokni az ünneplőt? Érettségire, mindenkinek garantálom, senki nem fogja megkockáztatni a farmernadrágot, már amennyiben még két év múlva is élni fog a „dress code”. Azonban azok után, hogy két sulis nyelvvizsgán (ami súlyában nem egy érettségi) azt látja az ember, hogy nincs következmény, az iskolai kiöltözés még a célját sem fogja elérni: egyre többen fogják lazábban/sehogy venni, teljesen racionálisan. Ha azt mondom, hogy feltétlenül hozzál pizzát, mert adok két pofont, hitelességem érdekében meg kell, hogy pofozzalak, amennyiben beállítasz egy pizzás ízesítésű csipsszel és egy tábla csokoládéval. Átkozottul zavar ez. Basszuskulcs, még azt is lehet, hogy kisebb büntetést lengetünk be és legalább nem dobjuk ki a tekintélyünk méretes szeletét az ablakon, csak egy kisebbet!

A kedvencem azért mégis az, hogy a digitális naplóban az szerepel, hogy tesiórán nyelvvizsga volt.

A csoportátlag érdekes módon pontosan ugyanannyi, mint az A1-nél, és nem is alacsony. A jelek szerint mégsem csúszunk szét, legalábbis biztosan nem annyira, mint ahogy feltételeztem. De mennyire nem! Mindenki megy érettségire.

Kreatív Napok vannak (megint), most normális tanórák vannak, a nyelvórák kivételével, amiken azonban kis szövegeket írunk az országról, a városról stb. Így egy nap után nem tűnik túl tartalmas vagy bonyolult feladatnak, kreatívnak pláne nem, de legalább találtam egy remek német szót: die Nachkriegszeit – háború utáni időszak. Csodás. A hét nagy részét a Kreatív Napok tették ki, értékelésem itt található.

Médián amolyan breaking news jelleggel a dokumentumfilmek megbeszélése helyett a West Balkánban történtekről beszéltünk, médiaszemszögből természetesen (ezúton fejezném ki együttérzésem mindenkinek). Csütörtökre marad A Nagy Izé, amit kissé aggódva és érdeklődve várok.

Szerdai program a szülinapszervezés volt, ami kapcsán így, ha utólagos pótlással is, de szeretnék értekezni. Sajnálatos módon nem voltam ott és természetesen nem tudtam megkérdezni mindenkit, az általános visszajelzés rendkívül pozitívnak hatott. Évfolyamvezetőnk szerint „mindenki magáénak érezte az egészet”. Már biztos említettem itt-ott, de biztosan nem lettem volna része a kreatív brigád(ok)nak, ha nem írnám ezt a blogot. Nagyon érdekes érzés. Ha jól emlékszem (és most intenzív konzultációban állok a digitális naplónk haladási naplójával), pár állomásnak (Oktogon stb., helyek a városban ugyebár) kellett definíciókat kitalálnunk, amiket az előző állomáson kellett megfejteni. Bocsi kedves mindenki, akiknek a belső szögek összegével kellett szenvedniük, többek között az én ötletem volt!

Csütörtök. Nagyjából két hete (plusz két hét halasztás) lengetgetem be azt a bizonyos valamit a média kapcsán, no kérem, itt is lenne: Jogtalanul. TASZ-os dokumentumfilm a hétesi romákról. Többek közt szerepelt benne egy idős fehér (fú de nem tudom pécé vagyok-e vagy sem…) nénike, az egyetlen nem-roma lakos, akiről elmondták, jaj, hát sose bántanák. Valahonnan átkozottul ismerős volt nekem.

Nem, nem rokon volt, legalábbis nem tudok róla. Mindenesetre tudtam, honnan rémlett, már ha ő volt az. Le is mentem a könyvtárba közvetlenül óra után és lecsekkoltam a feltételezésem. Stimmelt.

Vastagbőr, 2010 február végi bejegyzés: „És Hétesen felsírt az utolsó magyar ....”

„Erzsi néni egyedül maradt: mindenkinek azt mondta, ő nem bánt senkit,  ezért neki sem kell másoktól félnie. […] Január 19-én hajnalban rátámadtak a lakásában három héttel a támadás után elhunyt.” (azért nem dőltbetűsítem az idézetet, mert már az eredetiben is szerepel valami dőlttel)

Namármost, nem áll szándékomban nagy lángokat vető aktuálpolitikai kérdéseket előhúzni, ez különben sem együttéléstan (amiről már ezer éve írni akarok), hanem média, a dokumentumfilmes sajátosságok megbeszéléséhez nincs szükség a kisebbségi problémák megvitatására. Ez volt viszont az, amin átkozottul aggódtam, mivel nem állt szándékomban ezt az egész sztorit bedobni az órára, viszont ha ebbe az irányba ment volna el a beszélgetés a filmről, kötelességemnek éreztem volna. Volt már „jajjnemacigányságafelelős”-sztori máshol, majd írok is róla, rendkívül megkönnyebbültem, hogy itt erről nem volt szó. Beszéltünk egyfajta kulturális különbségről, arról, hogy „másképp kezelik a teret”, de ennek kapcsán nem volt szükség ennek az egésznek a felemlegetésére. Vékonyabb jég volt az, amikor az előző médiacsoport egyik gondolatát feszegettük, miszerint „nincs értelme az ilyen dokumentumfilmeknek, mert csak az egyik oldalt mutatják meg”. Namármost, ez is már inkább a Vélemény Reprintre illene, de szerintem inkább legyen két, egyik és másik oldalt bemutató film, mint egyik sem – mindemellett nem tartom én sem ideálisnak, hogy nincs prót és kontrát együtt prezentáló film. Nincs 50%-os szürke, szerintem lehetne. Tudom, ezzel azt várom el, hogy a szerkesztő/forgatócsoport végezze el helyettem a gondolkodási folyamat nem kis részét – vállalom. Nem mindenki gondolkodik szívesen (és hatékonyan), tudjátok?
A sulira visszakanyarodva tehát, a médiaórán a média maradt a téma. Ez remek hír. Köszönöm.

Pénteken a felvételi miatt délben ért véget a tanítás, „Kreatív Nap”-os részén filmet néztünk. Az angolóra, mint mindig, most is zseniális volt. 2011. január 21.: Matyilla.

Ezt is csak egy tucat ember fogja érteni. Éljenek a rétegpoénok!

Szeretném itt és most leszögezni, hogy ezt a Heti aprót technikai okokból most írom csak, szombat este. A témákat már előre összeszedtem, mindenesetre nyilvánvalóan más lesz, mint a múlt heti.

Tűzriadó; felemelt hangú, padlón ülő vagy flexibilis tanárok; AKG-szülinap és vizsga. Ismét itt a Heti apró.

Kezdjük a hétfővel, amiről túl sok mesélnivalóm nincs, ám ennek ellenére hosszasan fogok értekezni: tűzriadó volt, így az aktuális óra utolsó tíz perce „elszállt”. Mi csak a lépcsőházig jutottunk, amikor kiderült, hogy – bár nem az általában évente egyszer előforduló próbatűzriadó rituáléjáról volt szó – ismét csak egy már tapasztalt jelenségről volt szó: a konyhában történt ismét valami. A rend és béke nem sokkal később helyreállt, mindenki ment a maga órájára, én speciel a lyukasra. Igen ám, de azt mesélték nekem (ennek hitelességéből levon, hogy más meg ezzel viccelődött), hogy a tűzriadó miatt az iskolaépületet elhagyni tervező diákoktól kilépőkártyát kért a portás. Jó bloggerként és amúgy is kíváncsi gyerekként lementem a portára és megkérdeztem, mi is történt: lényeg a lényeg, a tanárok már leszóltak (feltehetőleg telefonon), hogy már nincs semmi probléma. Nem tudom a pontos történteket, nem kezdtem el tanárokat faggatni, a gyerekek sem feltétlen látják így a dolgokat („amikor páran ki akartak menni [az igazgató] mellettem ment el a lépcsőházban lefelé, láttam”), a telefonálást épp ezért (csak) feltételezni tudom. Amire ki akarok lyukadni, az a szokásos a kommunikációról. Nem tudom pontosan, mi történt lent a portán és le tudnám fogadni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Természetesen lehet, hogy a tanárok nem hallottak az esetről. Mindenesetre ha mégis, jó lenne, ha a jelenleg amúgy is a „bezártság szobraként” operálni kényszerülő portások renoméját igyekeznénk megvédeni.

Ha már valaki megint megpróbált kimenni a kapun, megint írtam róla – és ideszúrnám, hogy volt már gyerek, aki könnyedén elhagyta az iskolaépületet másvalaki fényképes kilépőkártyájával.

Anno úgy fogalmaztam, hogy második némettanárunk óráinak majd pár hónap tanulás után nagyobb hasznát vesszük. Tartom ezt az állítást, de hozzátennék valamit: a teljes csoportnak tartott órái nem működnek. Néha egész egyszerűen csőd. Nem az ő felkészültségével vagy rátermettségével van baj, egész egyszerűen nincs nála az a „pszeudoporoszos” fegyelem, mint L.-nél. Vannak, akik szerint unalmasak ezek az órái – ezt a véleményt is tiszteletben tartom. Szerintem azonban visszaélünk a hozzáállásával – G., akin egyébként látszott, hogy nem az volt élete legjobb napja, megunta azt, hogy a zajban konkrétan a feladatot nem tudja elmondani. Mit csinált? Felemelt hangon elmondta a feladatot. Konkrétan átkiabált rajtunk. Erre képes volt valaki azt mondani utólag, hogy „mi a francért üvöltözött velünk”. Baszodalássan, ezzel (illetve vele) is vissza kell élni? Ez nem a megvont privilégium kategóriája! Ez a tanári tekintélyérvényesítés MINIMUMÁT sem éri el! Szedjük már össze magunkat egy kicsit! Komolyan mondom…

A médiacsoportok ugyanazt a (flexibilis) anyagot más sorrendben nézik, hogy a tanár ne unatkozzon. Ez tök jó, nem szürkül bele. Érdekelne, ez mikor és mennyire megoldható: egy történelemtanárnak például szerintem nem annyira adatik ez meg, pedig minden tanárnak jót tenne. A médián megnézett dokumentumfilmről majd a következő médiaóra után írok valamit, nem szeretném, ha bárkit befolyásolna, amiről írni tervezek. Egyelőre csak annyit, hogy nagyon kíváncsian várom a keddi médiaórát.

Szerdán szerveztük tovább az AKG-szülinapot. Sok kis csoportban sok kis elemet csináltunk: a „nagy cél”, a végén lévő „nagy dolog”, meg a többi… igyekszem általánosan fogalmazni. Ahogy az egésszel foglalkoztunk, eszembe jutott pár régi emlék és pár megjegyzés a közelmúltból. Amikor még első iskolámban csináltunk valami „Valamit”, azt kivétel nélkül mindig hosszú, hosszú készülődés előzte meg: a tanórákba beépített, hónapokon át zajló készülés. Rengetegféle előadásunk volt: A kis hercegtől kezdve A padláson át az Anyák napi mindenfélén át igazából nagyon sok mindent meg tudnék nevezni. Kisebb csoportok dolgoztak rajta nagy intenzitással, a dolog iránt érdeklődést-odaadást tanúsítva. Ez a fenti okokon kívül arra is visszavezethető volt, hogy a kis csoport mindig talált olyan produkciókat, amit mindenki szívesen csinált, egyik sem volt „hagyomány” vagy előre megszervezett valami. Hogy miben vonatkozik ez az AKG-szülinapra? Mint a múlt heti Heti apróban leírtam, egy kisebb „kreatív csoport” találta ki az egészet, nagyrészt azok, akik a karácsonyi programot szervezték – a többiek most fejezték be az akkor megkezdett film nézését (ha jól emlékszem, ezt nézték). Amikor a szerdai nyitáson az egyik filmnéző megjegyezte, hogy az általunk kitalált ötlet nem az igazi (és biztos voltak még, akik így gondolták), évfolyamvezetőnk nagyjából azt mondta, hogy „te is jöhettél volna a programkitalálók közé”. Tehát azok, akik még karácsonykor nem akartak programot szervezni és most be akarták fejezni az elkezdett filmet, sodródjanak az árral? Én része voltam a kreatív csapatnak, de ezen fintorogtam.

A dolog a kis csoportokra bontott évfolyamon lett érdekes, amikor az alapkoncepciót részletekkel próbálta feltölteni a kreatív folyamatban részt vett és az egészről először csak ott reggel halló, nem tökéletesen informált gyerekek vegyes salátája. Azt tudom, hogy nálunk (két, összeállt csoport) ez egyáltalán nem sikerült, remélem, máshol jobban ment. Én azt mondanám, hogy az AKG-szülinapot az szervezze, aki szívesen szervezi (vagy legalább azok szervezzék a „hagyomány” szerinti évfolyamról), a többieket nem kell belekeverni. Nem azt mondom, hogy a filmnézők mind szarnak az egészre, dehogy – de az ilyen programoknak (is) jót tenne, ha csak az foglalkozna velük, aki akarna is.

Még egy ok, amiért felemlegettem a régi iskolai programjaim: hónapokig próbáltunk intenzíven a programokra. Az AKG-ban erre sajnálatos módon ritkán van lehetőség. A Tavaszi Fesztivál angolcsoportos élményemet már itt leírtam – amilyen nagy dolgot találtunk ki most az AKG-szülinapra (február 1!), kár, hogy nagyon kevés rá az időnk.

Egy kis apróság angolról: az órák mindig is nagyon szabad hangulatúak és zseniálisak és érdekesek, általában asztalok nélkül körbeülünk a terem közepén a székekkel (hogy aztán az utánunk ott órát tartó csoportok ízes szavakkal küldjenek el minket mindenhová, mert óriási káoszt hagyunk magunk után). A csütörtöki órán valaki késett és „betagozódási folyamatának” meggyorsításának érdekében tanárunk odaadta neki a székét és a földre ült. Komolyan mondom, azon az órán a szokásosnál egy pöppet nagyobb volt az alapzaj. Mindig van alapzaj, természetesen – lévén beszélgetős órák – de ez az „egészségtelen” fajta volt.

Tizenhetedikén A2-es nyelvvizsga, továbbra is áll a vizsgaruhaviselet, mint olyan: ünneplőben írjuk meg a nyelvvizsgát. Egyre több embertől hallom, hogy ez baromság, ezt a továbbiakban sem szándékozom kommentálni, nekem igazán mindegy (a tanárok megfogalmazása szerint „pár órát ki kell tudni benne bírni”, a miértje mondjuk tényleg olyan, amilyen). A nyitáson történt bejelentés szerint most már tényleg nem fogják elfogadni a – most idézet következik – „szakadt farmer mellé felvett mellényt”. Bízom abban, hogy ez így lesz, mert ha nem, akkor van egy fogadásom rá: B1-nél páran már magasról fognak tojni az egész dress code-ra. Engem nem érdekel a vizsgaruha, egész egyszerűen precedensértékű lehet az, hogy „ha nem vagy ünneplőben, nem vizsgázhatsz”, aztán mégis vizsgázhatsz.

Pénteken egyébként nem sok minden történt, ha csak az nem, hogy ez volt az utolsó A2-vizsga nélküli iskolanap, meg elmaradt az irodalmi önképző.

Mint már bizonyára tudjátok, ez a rovat a kis apróságok gyűjtőhelye lesz. Elemzéseket, koherenciát ne keressetek! Csak azt, ami engem érdekel(t), vagy megfog(ott).

Az egyik dolog, ami megmaradt – már hétfőn – az a tornaórai eset volt, amikor pár perccel az órakezdés után a tornatanár leültetett minket a tornaterem közepén és röviden elmondta, hogy mindamellett, hogy 30+ év dohányzással a háta mögött nem mondja azt („bár kellene”), hogy ne cigizzünk, de a tornaöltözőben azért több okból is elfogadhatatlan a dolog. Ez engem több okból is megfogott. Nem vagyok kvalifikált a dohányzás mögötti motivációk megítélésére (szerintem egyébként az a bizonyos legelső szál a lényeg), és nem tudom, mennyire vezérli a szükség azokat, akik napközben a suliban cigiznek (az meg pláne mindegy, kik is ők), vagy mennyire van szó úri passzióról. Az nagyon tetszik azonban, ha valaki nem hipokrita. Valaki valahol írt anno egy kommentet, hogy a régi állapotokhoz képest mennyire álszent a jelenlegi szabályozás, most ezt nem keresem meg. Szerintem ennek az egésznek az egyik rákfenéje már megint az ajtósdi, nagyon megragadt bennem, amikor valaki teljesen jogosan felvetette, hogy a jelenlegi felállással a nemdohányzók szívják a legnagyobbat, mert ugye az öltözőkben (természetesen nem ez volt az első eset) és a vécékben gyakran már levegőt sem lehet venni. Már leírtam régen, mit gondolok erről az egészről, de – mindamellett, hogy a problémára természetesen nem nyújt megoldást – tornatanárom reakciója megfogott. Nem volt autoritatív, egyrészt nyilvánvalóan nem is lehet az ilyenkor, másrészt meg önként vállaltan nem vette elő a szokásos „dohányozni rossz”-lapot a pakliból, ami, lássuk be, egy dohányosnál nem sokat ér. Igazából egyre megy. Persze az is lehet, hogy csak pár jól összerakott mondat volt valódi tartalom nélkül. Mégis, a maga módján szerintem sokkal jobb hozzáállás ez, mint ami „a hivatalos”. Talán azért, mert ennek meghatározott célja volt. Nem a macska-egér játék ment, csak az öltözőt hagyják békén. Tetszett a dolog, na. Talán nem is tudom pontosan megírni, miért.

Nem akarok szigorúan napi rendszerben haladni, de a következő érdekesség keddi, médiaórai. Emlékeztek az új posztra (nézzétek el, de itt nem fogok a linkelgetéssel fáradni, ezeket csak leírom röviden, amikor olyan kedvem van)? A lényege az, hogy heti két órában ne az evidenciákkal foglalkozzunk 20 perceket, pláne, hogy tök jókat lehet egyébként a csoportban vitázni meg beszélgetni, fel lehet arra is fűzni (Kis anekdota: egy csoporttársam mesélte, úgy kellett testbeszéd dogában az „Igazold, hogy a szem a lélek tükre” feladatot megoldania, hogy a szemmel így, külön egy percet nem foglalkoztak) a definíciókat meg ilyeneket. Na mindegy, nem is ez a lényeg, ezt már leírtam: tanárnőnk – asszem pár perccel órakezdés után – magyarázatában/felvezetésében szünetet tartva hozzám idézte a szavait a poszt kapcsán, többek közt h „ez azért remélhetőleg szerinted sem evidencia”, nyilvánvalóan nem volt válaszadási lehetőségem, ment tovább az óra, folytattuk a témát. Én feltételezem, hogy megértett, és szándékosan keltette azt a képet, hogy azt hiszi, az összes ilyesféle felmerült kérdést egyértelműnek és kétpercesnek tartok. Közben csak emlékszem azokra az órákra, ahol végig vitatkoztunk egy lazán kiválasztott téma mentén (egyszer pont Az osztály volt az). Plusz totál véleményposzt volt. De nem is ez az érdekes. Az az ex cathedra jellegű, magyarázatba befűzött megjegyzés volt érdekes, magyarán a mód, ahogy véleményét kommunikálta felém: úgy, hogy nem tudok rá választ adni, reagálni. Talán úgy érezte, ugyanilyen, amikor én a blogra írok? Kisebb nyilvánosság előtt véleményezek valamit és nem lehet lereagálni, s ezt akarta nekem kicsiben lemodellezni? Nekem ez jutott eszembe. Nem tudom. Biztos megvolt rá a maga jó oka. Érdekes kis emberi momentum volt. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy alakulnak a továbbiakban a médiaórák, állítólag elég sok minden fortyog a felszín alatt.

Szerdán a csibén a csoport egy része elkezdett ötletelni az AKG-szülinapon (húhogyazamittaláltunkki…), ennek kapcsán ismertetett pár magánstatisztikát az AKG-karácsonyról évfolyamvezetőnk. Külön posztot akartam szánni a dolognak, de annyira sajnos nem hosszú – a lényeg az, hogy a színdarabot nem zavarták meg (bár volt rá gondolat) és a titkos extra-diákokat beszervezős projekt is működött pénteken (a kis statisztikák szerint a diákok 78%-a volt érdekelt, s ez a hiányzókat stb. beleszámító legnegatívabb olvasat). Tök jó, de nem feltétlen perdöntő. Nem akarok savanyúpofi lenni, ez tényleg jó hír, az általános légkör (= fújnemakarom) a jelek szerint csak a felszínen létezik, a kis programokkal kapcsolatban legalábbis mindenképp. Egy alkalom, egy ellenőrzés, ez jól sült el (ugyanazokról a gyerekekről beszélünk, akik a tavalyi, nos, rosszul elsült évfolyamkarácsony után kijelentik, hogy nehogy eltöröljük az egészet), nagy következtetéseket nem vonok le a dologból, de kicsi következtetéseket igen. Jó, hogy összejött ez az egész (és remélem, a szülinap is jól alakul majd), de nem venném egy kalap alá a „fujjnemár-szindrómával” úgy en bloc. Jogos lenne a felvetés, hogy ugyanezt mondtam volna-e akkor, ha az ellenkező eredményt kapjuk, a válaszom pedig: csak részben, mivel a felvetés már adott volt és volt pár olyan tapasztalatunk, ami ezt támasztotta alá. Jelen állás szerint azt mondom: tök jó, már csak azt kell megtudni, miért látjuk sötéten a világot. Nem hülyeségből, az biztos.

A másik szerdai érdekesség az volt, amikor a németórán pár mondatban megjegyezte L., hogy pontosan látható, ki másol (feltűnő, ha két egymás mellett lévőnél ugyanaz a nemlétező szó szerepel), dolgozatnál vagy háziügyben, s hogy majd pár év múlva ők is látni fogják, hogy kár volt, mert ez a nyelvi év hatalmas lehetőség. Ezzel teljesen egyetértek, közben meg azon agyalok, hogy muszáj-e megvárni, míg pár év múlva rájönnek. Nem vagyok pedagógus, de amikor a következményeket és hasonlókat emlegetem, az ilyen jellegű preventív funkcióira is gondolok. Arról is érdemes lenne beszélni, mi kell ahhoz, hogy egy diák átlássa a fontosságát a nyelvi évnek (és természetesen nem azt mondom, hogy két elmaradt házi feladattal egy diák totálisan elzüllött, ez velem is előfordul) vagy az egésznek általában – illetve mi hiányozhat, amikor ez nincs meg. Érdekes téma.

Két egymondatos dolog csütörtökről: az egyik az, hogy érdekes módon az egyik órán felmerült a WikiLeaks és meglepően keveset foglalkoztak vele eddig/tudtak róla a gyerekek; a másik pedig, hogy németnél kezd egy kis szétcsúszás látszani. Pár hét múlva (pl. az A2 eredményeinek ismeretében) már többet tudok mondani arról, hogy mit várok az elkövetkezendő hónapokban (ne feledjük, félévkor a csoport ~fele elmegy külföldre).

Pénteken irodalmi önképzőn olvastunk részletet többek közt az Igazolt hiányzásból (részlet itt). A szerző még nálam is jobban megtekeri a mondatokat és még több idegen szóval spékeli meg őket – és, legalábbis az olvasott részletben, ahogy fogalmaztam, „jobban csinálja a kritikát, mint én”. A moly.hu-n alázták a könyvet, ez a stílus egy kevésbé érdekes történetnél mondjuk tényleg menthetetlen is lenne. Ide, nekem legalábbis, passzolt.

A bennem lakó könyvesztétát félretéve, a másik érdekesség a bennalvás során előkerülő egyik téma volt, aminek kapcsán most ismételten elő kell vennem a bennem lakó konkrétumok-nélkül-írogatót. A lényeg az, hogy adott volt egy döntés valamiről, ami az egész évfolyamot érintette és a társaság nagy része negatív véleménnyel volt róla, többek közt erről beszélgettünk csibebennalváson. Felmerült, hogy le kellene ülni a patrónusokkal erről beszélni, de a csibe ott lévő része felemlegette, hogy amikor petíciókat, megbeszéléseket, tiltakozásokat eszközöltek a matektanár/pocsék matekórák ellen, nem volt semmi reakció. Patrónusom (aki nem ismerte közelről az ügyet) azt mondta erre, hogy a tanári közösség egy ilyen szituációban a lehető legtovább ragaszkodik ahhoz a megoldáshoz, hogy helyreállítják az órát azzal az adott tanárral, mivel szervezési problémáktól a precedensértékig át káoszt és lavinát okoznának a módosítások. Később előkerült pár dolog, amit elviekben tettek matekügyben, ezek is főleg a matektanárnak szóltak és hozzá jutottak el. Szerintem az egésznek az a rákfenéje, amiről már írtam: a kommunikáció teljes hiánya. A gyerekek úgy voltak és vannak vele, hogy a tanárok nem csináltak semmit. Ezért is érezték úgy ebben az esetben, hogy nincs is értelme beszélni velük. Szeretném erre felhívni a tanárok figyelmét: nem csak az a fontos, mit tesznek! Az is legalább annyira fontos, hogy a diákság szerint mit tesznek!

Kis betekintés blogszerkesztési elveimbe: mivel a fenti, jelenleg el nem mondott valami engem személyesen nem zavar, a közösségem pedig még nem tett, de tervez lépéseket tenni az ügyben (nem csak folyosói hordószónoklásról van szó, beszélni akarnak a patrónusokkal), nem döntöm el input nélkül, hogy írjak-e a témáról – igazából, mivel engem nem érint annyira a dolog, ha írnék is, vendégírást kérnék. Input ügyében pedig a patrónusom kérdeztem meg, mivel én, hívjatok naivnak, még mindig bízom a (legalább részleges) objektivitásukban a blog ügyében. Azt beszéltük, hogy egyelőre ne – azért, mivel 1) a közösség – az évfolyam – tervez lépéseket és 2) nem csak a közösség érintett a dologban. Ezzel teljesen egyet tudok érteni. Amennyiben esetleg a közösség úgy érzi majd, hogy a tanárok nem foglalkoztak az üggyel, akkor majd visszatérek a kérdésre.

Ez volt a hét. Jó hétvégét!

Minden egyes iskolai héten az akkor történt érdekességeket vagy számomra figyelemfelkeltő dolgokat véleményezem. Szándékosan nem a kritika szót használom itt – csupán rácsodálkozni tervezek a dolgokra. Amolyan naplóféleségnek is lehet nevezni, de annál talán egy kicsivel elemzőbb.