Alternativity

A közelmúltban rendkívül elgondolkodtatott az, ahogy a differenciálást az iskola felnőttei hol nonszensznek, hol egyéb okból elvetendőnek nevezik. Csodálkozom ezen. Szerény véleményem szerint ez a személyiségközpontúság szerves része kellene, hogy legyen. Különben is, hol is nyilvánul ez meg? Egyáltalán megnyilvánulhat egy iskolarendszerben?

Mint a nyitóbekezdésben már megemlítettem, a differenciálással és hasonló irányú elképzelésekkel kapcsolatos ötleteket mindig eretnek gondolatként értékelik (persze, ez a kifejezés kissé erős). Ennek én nem örülök túlságosan, mivel nagy barátja vagyok az olyan dohos koncepcióknak, mint a büntetések és a kiváltságok – értem ez alatt a kihágások következményeként megvont jogokat és a pozitív cselekedetekért kibővített lehetőségeket. A világban szoktak ilyeneket csinálni, nem?

Sokan szívják a fogukat, amikor szándékosan a ’liberális’ szót használom az iskolára a ’személyiségközpotnú’ helyett, de nem véletlenül szoktam így tenni. Elvégre ez az iskola innovatív és – néhány apróságot eltekintve – rendkívül laza. Azonban az általam nemegyszer tapasztalt túltoleráns mentalitás és a fegyelmezés(i lehetőségek!) hiánya miatt gyakran érzem ideillőnek ezt a szót. Nem feltétlen van ezzel baj (bár a kifejezés mögött álló tartalom nagy barátja nem vagyok), de megértem azokat, akik tiltakoznak. Így viszont felmerül bennem a kérdés: miben személyiségközpontú az AKG? S nem, ez nem egy kritika akar lenni. Akár azt is megkérdezhetem: hogyan lehet egy iskola személyiségközpontú?

A józan paraszttal jelzőzött részemet használva arra gondolok, hogy amennyiben valami személyiségközpontú, az szükségképpen differenciál is, elvégre mindenki másféle. Ebbe nálam az is belefér, hogy az egyiknek megengedünk valamit, a másiknak nem. Egyáltalán nem akarom a tiltásokra kihegyezni ezt, gondolhatunk itt mondjuk arra is (kinek extrém ez a példa, kinek nem), hogy egy tehetséges sportolónak ad absurdum nem kell minden órán részt vennie vagy nem kell olyan eredményeket elérnie, mint másnak. Nem arra gondolok, hogy hatvan százaléktól ötöst kapjon, természetesen nem. De azt a fajta idő- és erőforrás-átcsoportosítást, amit egy sportoló gyerek úgyis megtesz (mindannyian ismerjük az „amíg négyes átlagod van, járhatsz sportra”-szülői megállapodásokat), egy ’személyiségközpontú rendszer támogathatna.

Természetesen az iskolában rengeteg szakkör, különfoglalkozás, önképző, ez, az, amaz indul, tényleg számolatlan mennyiségben, a jótól a fantasztikusig terjedő minőségi skálán. Ez, mindazzal, amit az iskola szabályrendszerével (illetve esetenként annak hiányával) képvisel, tökéletesen elegendő is ahhoz, hogy az iskolát egy szabad, vagy egy liberális iskolának nevezzem. A ’személyiségközpontú’ jelzőhöz nekem azonban ez kevés.

Hogy mit neveznék én személyiségközpontúnak? Hogy mi lenne az a differenciálás, ami számomra azt jelentené, hogy egyénenként foglalkozunk a gyerekekkel? Korábban már hoztam példákat, de például azok a matekórák, ahol én és barátom külön teremben foglalkoztunk egy emeltebb szintű feladattal, jó példaként szolgálnak.

Tudom, a tantárgyi differenciálás ideje jövőre jön el, várom is már. Már ez a nyelvi év is felvillantott egy rendkívül bíztató jövőképet, ahol csak olyan témákkal foglalkozom, amik érdekelnek – de azokkal intenzíven. Magánvélemény, de szerintem egyébként amit egy ember nyolcadikra utál, azzal sosem fog foglalkozni. Nem lenne személyiségközpontú teljesen átalakítani az epochális rendszert valami… személyre szabhatóbbá? Tudom, egy iskoláról beszélünk. Pont ezért gondolom, hogy – ha lehetséges egyáltalán – egy személyiségközpontú iskola csak így működhetne. Ehhez persze komoly erőforrásokra van szükség, és jelenleg megvalósíthatatlan. Arra vagyok csupán kíváncsi, kinek a szemében mi a személyközpontúság. Az én szememben ez, nem a ’mindenki szabad, mindenkit egyformán kezelünk’ mentális egyenruhája.

Az „amiről nem beszélünk” címkével ellátott posztok elsősorban az AKG személyiségközpontú csodavilágába nem illő, sötétebb kis foltocskákat fogja bemutatni. Ezekről nem beszélünk, elsikkadnak az évfolyamokon. Ne feledjük azonban, itt is lopnak, gyújtanak fel faliújságokat, törnek fel e-maileket. Mindezt a tanárok, khm, óvatoskodó megoldáskísérletei mellett.

A posztlistából láthatjátok, hogy nem egy ilyen kis incidensről tervezek írni. A fő problémát, a tanárok meg(nem)oldásait későbbre hagyom, úgyis ki fog világlani a példákból. Érdekes dolgok történnek minálunk, vannak köztük viccesek és kevésbé viccesek.

A történet első része egy félig megevett banán.

Igen, egy félig megevett banán. Egyik reggel a nyitáson a tény fontosságának teljes tudatában elszürkült arcú évfolyamvezetőnk csendre int minket és bejelenti a felfoghatatlan, első hallásra sokkoló hírt: az angoltanár asztaláról eltűnt egy félig megevett banán. Nevezett banánt a közös tér falán, szétkent állapotban még a nyitás pillanatában is meg lehetett tekinteni.

A komolykodó mód, ahogy ezt az eseményt évfolyamvezetőnk prezentálta, még engem is megnevettetett. Tudniillik a tanáriba szabadon bejárhatunk (ha nincs benn tanár, akkor azért általában kulcsra van zárva), s ez, mint a mellékelt ábra mutatja, érdekes ötletet adott valakinek. Apró kis vicces történet, semmi más. Mi jót nevetünk rajta, a tettes kilétére vonatkozó kötelező kérdésre senki sem válaszol, éljük tovább mindennapjaink.

A dolog ott veszti el a humorfaktort, amikor cirka két nappal később ugyanazon tanár asztaláról egy húszezres tűnik el. Mivel a tanárok nem szokták a költségvetést nyílt színen hagyni, valószínűleg egy gyerek hozta be egy könyv árát vagy valami hasonló célra szánt összeget. Tűnt már el az évfolyamról egy húszezres, az megkerült, miután a tettes bevallotta. A dolog komolyabb hullám nélkül szépen el is halt, távol a nyilvánosságtól, így csak spekulálhatunk, történt-e valami egyáltalán.

Mint ebben az esetben is.

A jelek szerint akkor foglalkoznak a bajoddal, ha elég hangosan nyavalyogsz. Ha konstruktív vagy, azt hiszik, nem is annyira fontos a dolog. Szomorú sztorik alant.

Témahét (na ezt sem magyaráztam el eddig, de szokott más iskolákban is lenni), dolgozzunk civil szervezeteknél. A liberális, pardon, személyiségközpontú iskola elküldött minket arra a kevés helyre, ahol hagyták, hogy dolgozzunk. Ilyen volt egy kutyamenhely, ahol szart lapátoltattak (egy szülő feljelentést is tett) és a Kék Pont is, ha jól emlékszem. A témahét emléke (anélkül, hogy ott lettem volna) annyira felcseszi az agyam, hogy külön posztot fogok róla írni. Lényeg a lényeg, a témahét témáját, hm, mondjuk nagyjából három héttel a témahét előtt a csibén bejelenti a patrónusunk. Én és egyik barátom a csibe után óvatosan megkérdezzük, lesz-e, hm, entellektüel irányultságú elfoglaltság (Csak hogy tudjam, ki kell-e állnom az erkélyre meztelenül, fürdés után pont a témahét előtt. Tudjátok, hogy megy ez). Patrónusom széles mosollyal megnyugtat minket: lesz. Még példát is hoz: levéltárkészítés, a csillagokat is leígéri nekünk. Én és barátom megnyugszunk, naivan elhisszük azt, amit patrónusunk előad. Nem is foglalkozunk a dologgal a továbbiakban.

Naivak voltunk, mint már annyiszor. Saját magamról feltételeztem volna, hogy három és fél évnyi AKG-zás után kritikusabban állok ahhoz, amit mondanak nekem, de én még mindig bedőlök annak, aminek be akarok dőlni. A témahét előtti utolsó csibén patrónusunk kihirdeti a választható programok listáját: kerítésfestés egy óvodában, a kutyamenhely, a Kék Pont és még két valami, amiket most nem tudok felidézni. Ezek azok a programok, amikre jelentkezhetünk, illetve van két egy-egynapos program: békamentés és korrepetálás egy iskolában.

Na, barátom egyből meg is kérdezi tőlem, nem lenne-e kedvem csibe után közvetlenül megejteni vele egy gyors zuhanyzást a Dunában. Kissé hideg volt akkoriban. Nem tudtam jobban egyetérteni. Egy fokkal hangosabban közlöm feltevésem a patrónusommal (ne feledjük, én vagyok az a srác, akiről azt írta töritanárom, hogy „ad hoc hiányzásaitól rettegni kell”, egyébként teljes joggal), s felteszem a költői kérdést, miszerint hol van az ismét kisebbségbe és háttérbe szorult évfolyami értelmiség programja. Pókerarccal feleli, hogy a korrepetálás az. Elmehetne politikusnak is, olyan fapofával vetette ezt oda. Az egy dolog, hogy a szakirodalom szerint elfogadhatatlan, hogy az intelligens gyerekekkel javíttassák a dolgozatokat/korrepetáltassák a társaikat. Én társaimnak örömmel magyarázok, de engedtessék meg nekem, hogy ne akarjak odamenni vadidegeneknek magyarázni pár évfolyamokkal lejjebb lévő dolgokat. Degradáló.

A kardcsörte természetesen elmarad. Miután patrónusunk végigsorolja a listát és mindenki személyiségének és drága pici lelkének megfelelő témát választhat… az ötből, én és barátom odamegyünk hozzá. Őt elég hamar le lehet rázni azzal, hogy „jaj, hát mi mindent megpróbáltunk, így is alig találtunk helyszíneket, sajnos nem akadt ilyen”. Nekem ez egy kicsit kevéske, ugyanis kaptam egy úgynevezett ígéretet, ráadásul példát is hozzá. Innentől kezdve egy kicsit jobb érvelés kell ahhoz, hogy elfogadjam a történteket.

Kérdőre/felelősségre vonom patrónusomat, nem kicsit idegesen. Reakciója először csupán annyi, hogy megismétli a korábban leadott kis szösszenetet, hátha másodjára jobban tetszik. Miután látja, hogy ez sem elegendő felháborododásom csitítására (és bizonyára irritálja, hogy velem együtt szinte mindenki magasabb nála), elkezd üvölteni velem(!), hogy azonnal üljek le és különben is. Látva, hogy itt nem a patrónusommal, hanem a Rendszer elkötelezett fogaskerekével beszélek, abba is hagyom a további kísérletezést az értelmes kommunikációra. Barátom ekkorra már elfogadta sorsát és elkezdte megbeszélni közös barátainkkal, hová fognak menni. Én már elhatároztam, mit (nem) fogok tenni, így különösebben nem érdekel a dolog. Álfüstölögve közlöm vele, írjon fel engem is oda, ahová ő megy.

Miután ezt letudtam, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ezen a kis egyhetes szarlapátoláson (mily ironikus, volt, aki tényleg szart lapátolt és ez volt utólag az egyik legjobban utált témahét). Nem lettem beteg, sem „beteg”, a témahétre egyszerűen csak nem voltam hajlandó bemenni. Az, hogy ez a fajta „hiszti” az, amiért legalább egy fél pillanatig számít(hat)ott (volna) a mondanivalóm, az már egy másik történet.

Nem tudom, tapasztaltátok-e már, hogy azokra valahogy sokkal nagyobb figyelmet fordít akár a média, akár a politika, akár bármi más, akik, khm, rinyálnak? Érthetünk ez alatt tüntetést, felvonulást, szó szerint üvöltözést, asztalra csapást, gyerekes viselkedést, valahogy mindig felhívja a figyelmet az „elkövetőre” és paradox módon jobban meg is kapja, amit akar.

Erre az AKG is jó példa egyébként. Erre még csak nem is kell konkrét példákat hoznom, annyira egyértelmű a szituáció: azokon, akik normálisan, mintegy mellékesen megemlítik mondanivalójukat (nyilvánvalóan magamról beszélek most), azon következmény nélkül át lehet lépni. A hőbörgőkön nem annyira lehet.

„Játszásiból” kipróbáltam, milyen hőbörgőnek lenni és láss csodát, ha erőltetem, elméletben az igazgatóval is megbeszélhettem volna meglátásaimat. Természetesen ez sohasem lépett túl a szavak szintjén, még csak nem is nekem mondták, hanem édesapámnak.

A történetet ott folytatom, ahol abbahagytam: kijelentettem, hogy most nyíltan destruálok, s megkértem, kommunikálja ezt minden szülői jelentőségével patrónusom felé. Kisebb megbeszélés után ebben meg is állapodtunk, bár végül cselekedete igencsak messze esett a megbeszélttől: lényeg a lényeg, a „nem tartanánk helyesnek” lett a nyomvonal, amin elindultak. Állítólag patrónusomra tiltakozására apukám kifejtette, hogy ha „nálam hülyébbek miatt még én vagyok korlátozva, akkor nem rám kellene kihegyezni az ellenállást”. Az alapvető probléma tehát ezzel elsikkadt, de beszélgetésük nagy reformkonyháján kifőzték, hogy „amilyen okos vagyok és intelligensen tudom tálalni a mondanivalómat, akár le is ülhetnék Hornnal”. Ilyet már hallottam annak idején és pontosan tudtam, hogy a patrónusom nem fogja ezt erőltetni egyáltalán, ez úgy el fog felejtődni, ahogy jött. Ráadásul volt egy ilyesféle kis mellékíze is.

A továbbiakban az egész ügyön túlléptünk, én is, ők is. A témahetek egyébként is rendkívül nehezen védhető harcállások a tanárok számára, hiszen hivatalosan nem számítanak bele semmilyen tantárgyba sem (ha ezzel blöfföltek volna, első dolgom lett volna megkérni, mutassák meg, melyik tantárgy óráiról van szó és mit csináltunk az adott órán). Mégis, ez a kis eset a gyakorlatban is megmutatta a liberális személyiségközpontú gondolkodás alapeszméjét: ha valamit nagyon akarsz, mondd hangosan és látványosan.

El tudjátok képzelni, mekkora nálunk a zaj szó szerint és átvitt értelemben is?

Nyomj a tizenhat éves elé egy pontozott vonalat, ahol vállalja, hogy nem fog inni a táborban. Garantálom: szarni fog rá.

Sok abszurd dolog történik az AKG-ban, de ez a húzás már tényleg nevetséges volt. Előrebocsátom, nem is működött. A tanárok is szartak rá. A szokásos, kvázi-hipokrita hozzáállás. Tudniillik, a tizedik év eleji tábor egy elképesztően nevetséges fiaskót hozott a tanároknak, ugyanis miután kijelentették, hogy nincs utolsó esti program, mivel elkaptak pár embert vízipipával, hosszú órákra eltűntek lelkizni a tettesekkel. Addig a fél évfolyam a Balaton partján vodkázott, a másik fele a csajoknál beszélgetett. Ja, voltak páran, akik üvöltöztek egymással a folyosón. A dolog onnan lett érdekes, amikor az elméletileg takarodó után egy órával (a tanárok még mindig sehol) beállítanak a vodkázók. Ebből mi csak annyit vettünk észre, hogy a folyosó közepén fekszik kiterülve egy lány, aki félrebeszélt a részegségtől (nem viccelek, a Harry Potter-könyvekről próbált némi zavaros fejtegetésbe kezdeni). Két órával a takarodó után a patrónusok befejezték az agymosást és jöttek leellenőrizni a helyet. Felteszem, azt hitték, már mindenki alszik. Komolyan tévedtek, hozzánk pont akkor állítottak be, amikor egy telefon kamerájával röhögve vettem fel két remekül szórakozó osztálytársam. Egy nappal korábban megengedtem magamnak azt a mondatot, hogy ’máris megyek, de előtte befejezem ezt a történetet, mert különben úgy hangzana, mintha utasítást teljesítenék’ – ma inkább kussoltam, bár ilyenkor is csupán hipokritaként tudom értékelni azokat a tanárokat, akik rám hegyezik ki a problémáikat.

Kissé hosszúra nyúlt a bevezető. Lényeg a lényeg, az év végi témahét némileg veszélyben volt ilyen mentalitás és tehetetlenség mellett. Mit találtak ki a patrónusok?

„[A táborok során használt "tiltott szerek" olyan szinten burjánoztak el, hogy a helyzet lassan tarthatatlanná és vállalhatatlanná válik. Mindennek ellenére most elutazunk, mert vannak sokan, akik nem érdemelnék meg, hogy ne tegyük.] A gyerekeknek egyénileg kell eldönteniük, hogy tudják-e vállalni a szabályok betartását. Mindenkinek alá kell írni a vállalását vagy nem vállalását annak, hogy el tud-e tölteni 5 napot és négy éjszakát anélkül, hogy alkoholt, cigarettát vagy egyéb tudatmódosító szert hoz magával illetve él vele. (Ide tartozik a vizipipa (sic!) is.) Aki ezt nem tudja vállalni, az itthon marad és 5 napos egyéni feladatot kap.

[…]
Szeretnénk, ha támogatnátok ebben bennünket!”

Ezt egyes kultúrákban marhaságnak nevezik, egyes szülőktől röhögés fogadta. Volt olyan, akinek reakciója szerint „nagyszerű, mert így a gyerekeknek szavukat kell adniuk és megérzik ígéreteinek súlyát”. Az illető vagy kolostorban nevelkedett, vagy nem volt kamasz, vagy kicseszett magányosan élte le tinédzseréveit.

Egyezzünk meg abban, hogy ez nevetséges. Egyrészt azért, mert már millió példa mutatta, hogy semminek sincs semmilyen következménye. Másrészt, mert a hozzám hasonló „anyátokfogsporttémahétremenninehogymárötnapigipariszintenégessetek” vagy „mirejóatémahéthagyjatok”-típusú hozzállással bíró osztálytársak kellőképp nagy arccal megtehetik, hogy széttárják a karjuk és kijelentik, hogy „sajnos nem vállalom, nem megyek témahétre”. Én is majdnem megcsináltam, de végül más okból nem mentem.

Egyébként ha valaki ezek után azt hiszi, hogy a gyerekek meghunyászkodtak, akkor az illető nagyon téved. A következő beszámolót egy beszélgetésből ollóztam össze, ezúton kösz a forrásnak.

Nem volt botrány, mindenki rájött arra, hogy ha uccsó éjszaka basznak/szívnak be, akkor már úgyis mindegy - mellesleg le se buktak, pedig olyan éjféltájban elég hangosan randalíroztak egyesek (am asszem a beszívás vízipipa volt, de mondom, nem lett belőle semmi, rá se jöttek - ha meg igen, akkor nem nagyon érdekelte őket). A cigi ment végig, patrónusok már le se szarták... mesélték, hogy a kiránduláson volt egy szabad óra, és mindenki "el akart menni sétálni"... erre a patrónusok, akik ott voltak csak annyit mondtak, hogy tudják, mit csinálnak igazából, de mindegy, menjenek... valószínűleg már kurvára nem érdekli őket az egész, csak ne kelljen már nyomozni. A tábor úgyis elég nagy volt, ha csak nincs mindenhol térfigyelő kamera, úgyse tudtak volna mindenkit szemmel tartani - azaz a szokásos: megy a duma de könnyebb félrenézni. Mennyire nem meglepő. Elég visszás stratégiának tűnik, hogy aláíratnak velünk valami szart - amiben persze mindenki úgy hazudik, ahogy akar (és ezt az évfolyam háromnegyede meg is tette) - aztán meg bele se szarnak. I. szerint ez a "nagy bizalom"... a nagy túrót! Többen jelezték a patrónusoknak, hogy vagy teljesen leszarják, vagy bekeményítenek, de nem igazán esett le nekik - vagy nem akart nekik leesni. Persze mindenkinek kényelmesebb ez... az undorító az, hogy a szülőknek is. Hol elitsuli ez már? És ha ennyire leszarják, akkor minek íratták alá azt a papírt?! Azt hiszik, hogy majd valaki attól rosszul érzi magát, hogy megszegte? Azt, hogy hirtelen - kb. 4 év után - feltámad benne a lelkiismeret? Nevetséges.

Ismétlem, a fenti bekezdés nagyrészt nem az én szavaimból áll. Beleszőttem pár hozzászólásom, de ez összességében fedi az évfolyam „értelmesebbjének” álláspontját erről a nevetséges ötletről.

A liberális oktatás – a jutalmazás és büntetés hiánya – zsákutcába került.