Alternativity

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Azt ígértem, elmesélek egy anekdotát a GO kapcsán. Ezt az anekdotát én is csak hallottam, de első kéz a forrás: maga az alany mesélte el nekünk. Remélem, nem bánja, hogy röviden elmesélem. Tanulságos, egyrészt az AKG „szabadságának” pozitív aspektusait nézve, másrészt az „ez az iskola nem való minden gyereknek”-állításomat nézve.

A történet annyira nem hosszú vagy bonyolult, hadd vágjak is bele. Emlékszünk még az egyéves közgazdasági képzésre? Nos, tanárunk mesélte, hogy voltak korábban olyan csoportjai, akiknél „bevállalta” azt a, lássuk be, kockázatos húzást, hogy amilyen jegyet kértek ill. elvártak maguktól a diákok év elején, azt automatikusan megadta nekik – és elbeszélése szerint nagyrészt igaza is volt, aki négyest kért magának, nagyjából olyan dolgozatot is írt, annyit is foglalkozott a dologgal. Már jelezhetném, hogy személyiségközpontúság felsőfokon, de nem teszem, főleg azért, mert „egyéni” történetről van szó. Lényeg a lényeg, ez a rendszer elmondása szerint jól működött (fontos megjegyeznem, hogy (nagyrészt?) olyan csoportokkal csinálta meg ezt, amik tagjait már ismerte), egészen egy bizonyos pontig, egy bizonyos gyerekig.

Ezúton szeretném kijelenteni, hogy nem áll szándékomban véleményezni az illető diák hozzáállását és tevékenységét ennek az eseménysorozatnak kapcsán, mivel nem ismerem, nem tudom, ki ő, lehetett teljesen racionális vagy ad absurdum jogos oka arra, hogy ezt tegye. Lényeg a lényeg, év elején megajánlotta magának az ötöst (meg is kapta, a tanárnő állta a szavát), hogy eleinte semmit se csináljon az órákon (s mégis megadja magának a maximális pontot az órai munkájára), majd be se menjen. A későbbi csörték ellenére sem járt be az órákra a továbbiakban – ennek, gondolom, része volt a jó öreg csakazértsem is.

Hogy miért írok erről? Elkezdhetnék ismét lamentálni arról, miért jók az ilyen lehetőségek, és miért kellene mindenkinek – személyiségére szabottan – más lehetőségeket biztosítani. Ezt azonban már megtettem. Arra azért kitérnék, hogy az ilyen jellegű, a maga módján a jövőbe mutató – s tényleg, az AKG-ban, ha másképp is, de gyakran rendszerszinten beépített – „jófejségek” azok, amikkel vissza lehet élni.

Kiegészíteném azt az egytagú listát, amit arról írtam anno, kiknek nem való az AKG: akkor úgy fogalmaztam, azok a gyerekek, akiket könnyen beszippant a társaság és hajlamosak követni a tömeget, messziről kerüljék el ezt a sulit. Mindamellett, hogy az ilyen beállítottságú gyerekeknek elviekben mindenféle sulit el kellene kerülnie (höhö…), az AKG-ban – pont a „lazább” berendezkedés miatt – talán az átlagosnál is nagyobb teret kap az asszimilálódás-különállás kérdése. Nyilvánvalóan ez ügyben erősen egyoldalú a tapasztalatom.

A lista új pontja tehát a következő lenne: azok, akik visszaélnek a lehetőségeikkel. Még egyszer szeretném elmondani, most nem arra a diákra gondolok, aki végigvitte a fenti attrakciót, nem ismerem, nem látok rá motivációira. Általánosságban azonban elmondható, hogy az AKG – minden döcögése, repedése és hibája ellenére – egy rendkívül szabad iskola (hogy ez egyenértékű-e a személyiségközpontúsággal, az természetesen egyéni megítélés kérdése), s ezzel a szabadsággal – a tanárok fegyelmezési nehézségei miatt – nagyon, nagyon könnyű visszaélni. Nem szeretnék kategóriákat felállítani, ki tartozhat ide.

A tény, hogy mostanában valami megváltozott, sokak számára egyértelmű – nem egy embernek a tornaöltöző szétverése után jutott eszébe a gondolat. Valószínűleg magának az igazgatónak is, év végi beszédében legalábbis erre utalt. A „rendszer” a maga módján változtatott is ezen-azon, de ha engem kérdez bárki, szerintem vagy rosszul megválasztott módszerekkel vagy önmaguk által kiherélt intézkedésekkel tették ezt, ahelyett, hogy a maga tekintetében kétségkívül konzervatív „komoly következmények” eszközét használták volna.

A „hétköznapi magyar oktatást” csak hírből ismerem, de annyi, köszönöm, elég is. Mindemellett az AKG mostanában egyre többször tapasztalja, milyen az, amikor visszaüt a szabadság. Maradjon a szabadság, a "szabadság" vállalhatatlan alternatíva lenne, nem ez a javaslatom: de van a szabadságnak is egy egészséges határa; vannak dolgok, amiket nem érdemes (nem lehet, nem szabad…?) a diákokra bízni.

Illetve máris javítom magam: csak „válogatott” diákokra érdemes (lehet, szabad…?). Ne érezze ezt senki elitizmusnak: ugyanúgy a személyiségközpontúságból (elméletben!) következő differenciálás része.

Az értékelőkről és a szöveges értékelésről általában.

Nem is kezdődhetett volna jobban betegségem utáni visszatérésem, mint egy értékelőosztással. Egyrészt mindannyian lekopoghatjuk, hogy túlvagyunk az első féléven és már csak még egyszer ennyi van hátra, másrészt én személy szerint mindig szívesen olvasom ezeket. Németből (illetve másnak más nyelvből, természetesen) most nem kaptunk, ugyanis egy-másfél-kéthavonta külön füzetben érkeznek az ezirányú szöveges értékeléseink.

A szöveges értékelés, mint olyan, számomra nem újdonság, sőt: eleddig mindig kaptam, s szerencsére pont úgy volt szerencsém felnőni, hogy ez jegyekkel is járt (ha érdekel valakit a magánvéleményem, egyetértek azzal a feltevéssel, hogy a tény, hogy nem is volt szabad leírni, milyen lenne az eredmény jegy formájában, óhatatlanul mélyvízbe dobja a gyerekeket később, amikor nem tudják mihez kötni ezeket az absztrakt fogalmakat, pláne, hogy egy szöveges értékelésből önmagában ezerféleképp kiindulhat az ember és gyakran azt is lehetetlen eldönteni, mi, merre és mennyire van és kellene a gyereknél tanulás tekintetében… zárójel bezárva), félévente kaptunk mindig a különböző irományokat rólunk.

Egy nagy különbség van a korábbi iskoláim és az AKG között: az AKG diákállománya körülbelül tízszer akkora lehet, mint az előbbieké. Ez több okból is tényező, erre később még visszatérek.

Általánosságban elmondható, hogy nagyon szeretek értékelőt olvasni, amik jó esetben meglepően személyesre sikerülnek. Nyilvánvalóan értéktelenek lennének, ha ez lenne az egyetlen visszajelzés, amit kapnánk tanárainktól, szerencsére erről nincs szó, így viszont jó olvasni egy bekezdéses-két oldalas véleményeket (és tényeg, ez effektíve az, vélemény) magamról és általában a csoportomról is.

Nem kicsit őszintébb, mint a mi tanárértékeléseink, bár ki tudja, lehet, hogy az évfolyamvezető vagy az igazgató mindet elolvassa és megkéri a tanárokat, ne írjanak már cúnaságokat.

Érdemes annak fényében megvizsgálni a fentieket, hogy hány gyereknek, hány csoportnak, hány anyag kapcsán kell a tanároknak értékelőket írniuk, pláne úgy, hogy ez személyre szóló és jó esetben még szubsztantív is legyen (szerencsére ez az utóbbi is sikerülni szokott!). Az eddig itt töltött 9 félévem alatt nem fordult elő az év végi két órás várakozásokat leszámítva semmilyen hatalmas csapás vagy kataklizmikus elmaradás (bár vannak tanárok, akik csak év végén írnak értékelést, félévkor nem).

Egy dolog van azonban, egy megjegyzés, ami hetedik óta mászik a fejemben, amikor patrónusom az első értékelőosztásnál megjegyezte: ne feledjétek, a tanárok is emberek, valamilyen hangulatban írták az értékelőt. Ez oké, és lévén személyes, elkerülhetetlen is, de ezt a legdirektebb, nem számalapú értékelésem, ami elég nagy százalékát teszi ki annak, ami „hazajut” a szülőkhöz. Így hát aggasztó, ha befolyásolhatja, milyen lábbal kelt fel aznap reggel az értékelőt író tanár. Szerény személyemnek szerencsére csak ritkán akadt rossz színezetű értékelője, remélem, ezzel más is így van.

És végül: a rajz szöveges értékelése egy számszaki értékelés, nem számító önértékeléssel. Erre más azt írná, hogy FAIL.

A posztot a Ne Fogalmazz Terjengősen Alapítvány szponzorálta.

Hetedikben még nem választható a szakkör, varrogatás és kézművesfoglalkozás van. Mindenkinek. Hilarity ensues!

Már írtam röviden az alkotókörökről, és a szervezési anomáliák ellenére is piros pontot érdemel a koncepció, a kezdeményezés. Az újságírószakkörtől kezdve a fotón, a videón át a tűzzománcon és az irodalmi jellegű mindenfélékig rengeteg érdekes és hasznos ilyenecske van. Év végén jegyet kapunk rá.

A dolgot annyival kavarták meg, hogy hetedikben és nyolcadikban kötelező járni valamire. Igen ám, de míg nyolcadikban az ember választhat az aktuálisan meghirdetett alkotókörök közül, hetedikben ki van jelölve az úgynevezett ’alkotóház’, órarendbe beépített formában. Ez hol kézművesfoglalkozást, hol varrogatást takar.

Létezik egy ’lányok’ nevű szubkultúra, őket talán vonzza ez. Van az a másik izé, talán hallottatok róla, a csoportot gyakran ’fiúk’ néven szokták emlegetni. A dolgot megspékeli az idősödő tanárnő (a kérdésre válaszul: nem akarom álszenteskedő-kamupécé módon jelezni, mekkora a generációs szakadék a diákok és közte, ezért szerepel a kitétel - semmi személyeskedés), aki amolyan MS-DOS a gyerekek között: kap tíz-húsz kérdést egyszerre (ezt hogy csináljuk, ez milyen legyen, az most mi), de mire az utolsóra válaszol, eltelt a foglalkozás fele. Addigra persze felgyülemlett egy csomó új kérdés.

Ez és a – lássuk be – hetedikesek nagyobb részének nem túl érdekfeszítő téma természetesen felborítja a rendet. Itt azonban nem fejetlenség van, hanem egy lépéssel tovább megy már a társaság: jön a totális leszarás. Nincsenek ott az órán, 40 percet késnek, 20 perccel korábban mennek, a közbenső húszban nem csinálnak semmit. Tanárunk pedig egyáltalán nem kvalifikált az ilyetén problémák megoldására – a gyerekek meg, akiket ez teljességgel hidegen hagy, nem is csinálnak semmit.

Az év azon része, amikor jelenlegi némettanárommal varrogatott a társaság, na, az más volt. Megvan még az AKG-hoz képest poroszos fegyelem? Bár másképp, itt is megvolt. Az, bár továbbra is egy kisebb csoportot „ragadt meg”, legalább betöltötte tanórai funkcióját.

Én már akkor év végén megírtam a tantárgyértékelő/laza dolgozatban, hogy szerény véleményem szerint az alkotóház „felesleges”. Ezt a véleményem tartom: akiknek nincs érdeklődésük a tárgykör iránt, elvesztegetett időszak ez, akiket meg érdekel, amúgy is mennének az ilyen témájú alkotókörre. Biztos megvan a pajdagógiai oka annak, miért kötött hetedikben az alkotóház, de én biztosan azt mondanám, hogy már akkor is lehessen választani érdeklődésünknek megfelelő alkotókört. Nem tudom, miért része a kézművesfoglalkozás és a varrás – az összességében jó – alkotóköri koncepciónak.