Nem szeretek egyetérteni Lázár Jánossal, nem szeretek érzéketlennek látszani, viszont imádok egyet nem érteni a TASZ-szal – akikre már ráférne, hogy valaki felhívja a figyelmüket: Magyarországon vagyunk.


Zárkóztasson fel itt halmozottan hátrányos fiatalokat!
(Megvan, hogy ez Hódmezővásárhely?)

Nincs az a pénzösszeg, amit ne lehetne elkölteni, s ha az oktatásról van szó, ez talán még inkább így van, mint más esetekben: hisz el tudná bárki képzelni, hogy ne vetetne még gyereke iskolájába még négy SMART Board-ot, még hatféle menüt a menzára, még több, még jobb tanárt, párnázott székeket, a másodfokú egyenlet megoldóképletét dalba foglaló énektanárokat, memoritereket motyogó bohócokat a folyosóra…

Hopp, ébredjünk fel. Magyarországon vagyunk, ahol semmire sincs elég pénz, amire meg lenne, az meg furcsa módon ellopódik. Az is csoda, hogy a mai fiatalok (egy része) el tud számolni tízig. Na jó, hatig. Háromban azért kiegyezhetünk?

Ez persze elsősorban nem az ifjúság hibája, hanem a csodálatos magyar közoktatásé. Persze ezzel nem mondtam sokat. A legnagyobb baj az, hogy 1) minden alacsony színvonalú 2) mindenki kevesli a neki jutó támogatásokat 3) semmire sincs elég pénz – s ezt még egy Bokrosba oltott Bajnaival keresztezett Christine Lagarde-Roosevelt szerelemgyerek sem tudná megoldani.

Az a szomorú helyzet, hogy erre sem telik, arra sem telik, amarra sem telik. Nagyon sok fontos, alapvető dologra nem telik. Természetesen mindez az elmúlt másfél-nyolc-húsz-hatvan év szinte megszakítás nélkül pocsék gazdaság- és oktatáspolitikája az oka - s ha a bürokratikus vízfejek alkotta hétfejű sárkányt a legkisebb Matolcsy vagy Orbán levágná, más lenne a helyzet, de most tekintsünk el ettől: vessünk egy pillantást arra, mit kezdhetünk, mit kezdhetnénk a rendelkezésre álló zsozsóval az oktatási szférában.

Baromi egyszerűen megmondva: arra sincsen elég pénz, hogy minden gyereknek alapszintű oktatást nyújtsunk. Valakit be kell áldozni. Összességében persze nem szükségszerű, de jelen állás szerint elkerülhetetlen veszteségek ezek. A tanárok keveset kapnak (túlképzés mellett), az iskolák eszközök híján vannak, a tanév eleji pesti tankönyvbotrányról például ne is beszéljünk, a felzárkóztatás egy katasztrófa… vagy úgy is lehet fogalmazni, hogy „ami a magyar közoktatásban nem kötelező, az nincs finanszírozva, vagyis nincs”.

Na, el is érkeztünk a lényeghez:  a TASZ blogján azt állítja, hogy „Lázár János eltörölné a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek osztályaiban a minimális óraszámokra vonatkozó előírást”.

Hát ez szörnyű, katasztrofális, fúj… igaz? Bizonyára sokakat fel fogok háborítani, de szerintem nem az. A halmozottan(! – ettől ne tekintsünk el) fogyatékos gyerekek nevelése luxus, persze olyan luxus, amit a legtöbb nyugati jóléti társadalom meg tud engedni magának. A társadalmilag, kulturálisan és gazdaságilag is a két világ határán őgyelgő Magyarországnak erre egyszerűen nem telik.

Amíg az egészséges fiatalok normális felnevelésére sincs mód (mert lássuk be, olvasóim nagy részének és nekem sincs fogalmam arról, mi történik „a végeken”) országszerte, nem fér bele a halmozottan fogyatékos gyerekek megsegítése. Szomorú, szörnyű, de tény.

Még ha kötelezővé is tennénk, ergo pénzt adnánk rá, a nevelésükhöz elengedhetetlen környezet, felszerelés, pedagógusi előkészültség nem fog rendelkezésre állni. A jelenlegi helyzetben a halmozottan fogyatékos gyerekek tisztességes felnevelésére nincs mód.

Különben is, első körben talán az egészséges gyerekek nevelését kellene biztosítani – nálunk még erről sincs szó. Nem egy önkormányzat képtelen finanszírozni a környéki iskola fenntartását. Az sem tesz majd jót, hogy rengeteg iskola fog egyházi kézbe kerülni, de ez egy másik történet.

Nem szeretem az olyan általánosításokat, mint hogy "mindenkinek joga és kötelessége". Értem, hogy mai társadalmi berendezkedésünkben megkerülhetetlenek, de egy ilyen kicsavart környezetben lehetetlenné teszik a kármentés bármilyen formáját is.

Idealista vagyok, amikor arról beszélek, hogy a „lanyhák” azok, akikre az erőforrásainkat pazaroljuk a tehetségesekkel szemben. A szomorú valóság az, amit fentebb leírtam: Lázár János javaslata embertelen, de szükségszerű. A TASZ, jómagam, és az értelmiség álmodozása egy kulturáltabb, fejlettebb országba való – hazánkban még az alapok sincsenek a helyükön, nemhogy a tető tartóoszlopai.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.