Alternativity

A te búrádat bírom, tőled meg hányok

Mit ne mondjak, sokszor meglepett, amikor blogolásom vagy egyéb megnyilvánulásaim nyomán lázadónak neveztek az emberek. Nálam nagyobb rajongója a konformitásnak szerintem nem cseperedett fel kortársaim közt, haragom elsősorban „a rendszer” vélt vagy valós tönkretevői ellen irányult. Aztán azon tutyimutyi „rendfenntartók” ellen, akik hagyták, hogy a dolog kicsússzon a kezeik közül. Aztán „a rendszer” ellen, mert hagyta, hogy tönkretegyék. A jelek szerint alapvetően más úton, de végül ugyanoda jutottam el, mint kortársaim.

Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy látsszon: én mindig is értékesebbnek tartottam a tanárok kiskedvence pozíciót (elvégre egy csöppecskét érettebb emberek, mint azok az akárkicsodák a többi padban), egészen addig, amíg a tanár meg nem bolondult. Nem tagadom, ez valószínűleg nagyban kihat álláspontomra ebben a témában, de azért felteszem a kérdést: komolyan, mi a baj azzal, ha egy tanár kimutatja, melyik diák áll közelebb hozzá?

Csak azért merészelek ezzel előhozakodni, mert ez a fajta megkülönböztetés akkor is létezni fog, ha nem mutatjuk meg, csupán kínosabbá válik. Szerintem persze alapvetően pocsék az a fajta oktatási rendszer, ami mindenkit egyenlőként akar kezelni, akkor is, ha ez társadalmi berendezkedésünkből adódóan kényszerű – az pedig, hogy az ilyen körülmények közt kiemelkedő különbségeket is el akarák fojtani, pláne elfogadhatatlan számomra.

Megint vissza kell utalnom rendszerpártiságomra: hiszen ha a tanuló normálisan dolgozik, nem hátráltatja a tanulási folyamatokat, nagyobb valószínűséggel kerül jobb viszonyba a tanárával, mint mondjuk egy olyan, aki magasról szarik az egészbe. Innentől kezdve úgy gondolom, a „munkaviszony”, illetve a munkakörülmények javulására szolgál, ha az ilyen alapú preferenciákat nem fojtjuk el: elvégre így is, úgy is létezni fognak, mindig lesznek kiskedvencek – de talán akár hasznát is lehet venni a dolognak, ha nem kell szégyellni. Ugyanúgy, ahogy az ellenérzést sem.

Ez persze visszafelé is igaz: azért értelmetlen iskolánkban a tanárértékelés, mert nem nyilvános – mert szörnyűséges és fúj lenne, ha kiderülne, hogy a diákság jobbnak, rátermettebbnek találja X tanárt, mint Y-t. De hadd kérdezzem meg: miért? Ha nem derül ki, nem fogja jobbnak találni az egyiket a másiknál? Ha nyilvános, az iskola vezetősége legalább tudna tervezni a dologgal.

Tisztában vagyok az alapvető ellenérvvel: ha egy tanár kimutatja, hogy nem kedvel egy diákot, negatív megkülönböztetésben részesíti, ami egyébként szerintem is elfogadhatatlan. Szerintem azonban ez nem a titkolt vagy nem titkolt preferenciák, hanem a tanár emberi, pedagógiai milyenségének kérdése: aki nem képes vagy nem hajlandó normálisan viselkedni az általa nem kedvelt diákokkal, az pocsék tanár és pocsék ember, ennyi az egész. Az nem való tanárnak.

Volt olyan tanár, aki üvöltözött velem a róla írt blogposzt miatt: ő már nem tartott nekem órát utána, így nem tudom megítélni, másképp viselkedett volna-e velem, mint addig – de az összes többi AKG-s tanárom kiállta ezt a próbát: gondoljon bármit is arról, amit kiköpök az internetre, az óra keretein belül ez egyáltalán nem jelent meg. Látjátok, nem is olyan lehetetlen ez. Akkor miért a sorrendiséget hibáztatjuk, ha az egyénekkel van a baj?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Az AKG-nak saját történelemkönyve van, mert ugyebár miért is használna valami hétköznapit. Ez a tankönyv márpedig azért is különleges, mert forrásokra alapszik, olyannyira, hogy az összegzésen kívül (kb. 2-4 oldalas témánként) más „klasszikus” anyag nincs is benne. Az egy dolog, hogy ez hatalmas terhet ró a tanárra, mivel a könyvből önmagában lehetetlen felkészülni egy dolgozatra, sokkal érdekesebb számomra az, hogy ugyanazt a nyelvezetet kell befogadnia egy hetedikesnek meg egy tizenkettedikesnek.

Készülj fel ebből a polgári Európáról szóló dolgozatra!
Látom lelki szemeim előtt a "Csak ki igényelhet kézcsókot az Úriasszonyok könyve szerint?" hárompontos kérdést...

Ez elsősorban azért van így, mert a négy epochális évben az egész történelmen végigmegyünk (konkrétan napjainkig), majd a nyelvi év utáni két évben az érettségire készülve ismét megtesszük ugyanezt. Most nem boncolgatnám, hogy ennek így van-e értelme. Ami azonban ennek az írásnak a tárgya, az elsősorban az, hogy így az ókorral foglalkozó kötet hetedikben és tizenkettedikben is előkerül.

A forrásokat most hagyjuk (már írtam arról egyébként, hogy a jegyzetekből és az összegzésből lehetetlen felkészülni, a lényeg ugyanis a feladatlapokon van illetve a magyarázatban hangzik el, a pótlást kb. reménytelenné téve így), az összegzésre szeretnék fókuszálni. Konkrét idézetekkel szolgálnék:

Testrészek és tulajdonságok változásai (21. oldal): „Az emberré válás során folyamatosan növekedett a testmagasság, de még ennél is nagyobb mértékben nőtt az agytérfogat. Még fontosabb az agy külső rétegének, az agykéregnek kialakulása, majd redőzötté válása, amellyel tovább növekedett a felszíne. Számos állatnak a testéhez képest nagyobb az agytérfogata, mint az embernek, de agya kevésbé barázdált. A társas érintkezés, együttműködés következtében kényszerült rá az ember az ismeretek megosztására, a kommunikációra, a fogalmak egyre finomabb megkülönböztetésétre és kifejezésére, szimbólumok használatára, végső fokon egyre magasabb rendű gondolkodásra késztette. E folyamat során, erre a célra fejlődött ki az agy.”

A császárság kora (202. oldal): „Augustus uralkodása alatt az egyeduralom és a princeps jogosítványai még formálódóban voltak. A hatalom megerősítésére és kiterjesztésére két módszer adódott: egyik a bürokrácia szerepének növelése a senatus feladatkörének rovására, a másik pedig a császárhoz hű hadsereg készenlétben tartása.”

Nem vagyok benne biztos, hogy az átlag hetedikes megérti ezt a nyelvezetet kellőképpen.
Egyáltalán, miért kell ugyanazt a könyvet, ugyanazt a részletességet, szóhasználatot, információt kapnia egy hetedikesnek és egy tizenkettedikesnek? Persze, most mondhatjuk, hogy de hát nem is a tankönyvből készülünk, tanulunk, szinte teljesen csak forrásfeldolgozásról szól, de felmerül a kérdés: minek, miért? Miért nincs egy rendes, összegzős, tárgyilagos tankönyvünk (is)? Volt olyan, aki külön vett egy másikat, mert abból legalább lehetett tanulni. Mai fejjel én is megcsináltam volna.

Óráról órára - Történelem

Csoportvegyesítés felsőfokon

Foglalkozol-e azzal, amit utálsz?

Tárgy vagy tanár? Melyiket utáljuk meg?

Miből és mit tanítana Hoffmann Rózsa?

A hét éves képzés

Az összegzés hosszáról és részletességéről annyit, hogy a dominatustól Róma pusztulásáig tartó, több mint 150 éves periódusra a tankönyv kevesebb, mint 2 oldalt szán.

A tankönyv hátulján olvasható melldöngetés és „nekem-van-igazam” soraiból is idéznék: „A hagyományos történelem tankönyvek (sic!) ugyanis a történelmet szinte kizárólag csak megtanulandó tananyagként kezelik, azaz – eltekintve a néhány forrásfeldolgozó órától – a rövid forrásidézetek csak illusztrálják, bizonyítják a tankönyv állításait. Holott a történeti gondolkodás módszere éppen fordított: elsődlegesek a források, s ezek elemzése útján jutunk az általánosító következtetésekhez. Tankönyvsorozatunk kötetei ezért nemcsak tanulásra, hanem a tananyag feldolgozására, munkatankönyvként is használhatók.” (kiemelések az eredetiben, nem tőlem)

Két dolog: történelmet tanítunk, nem kis történészeket gyártunk, a matematikát is megtanítjuk, nem matematikusokat képzünk a gimnáziumban. Értem és értékelem a „használd az agyad” irányába eltolt elképzelést, de ez esetben a ló túloldalára estek a koncepcióval: nem tanításilag, mert az óra folyamán a tankönyv ezirányú alapvető hiányosságait a tanár lefedi, hanem mint tankönyv vall ez a papírhalom kudarcot, felkészülni ugyanis nem lehet belőle, tanulni nem lehet belőle – ugyanis nincs mit megtanulni benne. A számonkérés és ezáltal a leadott anyag (szerencsére…) jóval részletesebb, mint a könyv tartalma.

Munkatankönyvnek jó lenne. Bár mi is annak használnánk! És ne ugyanazt nyomnánk 14 és 18 évesek képébe!

Érdekel Róma történelme és tudsz kellőképp angolul? Hallgasd ezt, rohadt jó.

Az AKG az AKG történelemkönyveiről
Az AKG történelemoktatásáról az AKG weboldalán

--

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Komolyan. Ne. Nem ér semmit és csak felmegy tőle a vérnyomásom.

Aki ismer, tudja, hogy nagy ellenzője vagyok a füstölésnek és megvan a magam véleménye arról, miért olyan elterjedt – én ugyanis az első cigarettára tenném a hangsúlyt. Mégis, tényleg, ne tiltsuk a dohányzást. Miért? Mert betartathatatlan és csak a tekintélyünket erodáljuk a hülyeségekkel.

Amióta a kapu zárva van (lásd ezt az írást), természetesen nem szűnt meg a dohányzás, helyette a vécékbe, esetleg tornatermi öltözőkbe, meg mit tudom én, hová irányult át (itt megemlékeztem már a dologról), ami már önmagában is elég idegesítő, mivel a klotyóra vizelni járok, nem tüdőrákot kapni.

Soroljam a további evidenciákat? Cigizni továbbra is cigiznek. Hát képzeld.

Sokakkal ellentétben én nem érzem úgy, hogy a dohányos emberek szájából elhangzó kritika vagy tiltás hipokrita és értelmetlen lenne, elvégre a dohányzás nem rossz szokás, hanem addikció – és ha valaki csinálja, na, az aztán tudja, mivel jár.

Persze a dolognak van értelmetlen és nevetséges verziója, mint például egy tábla (nagyjából egy hete lőhettem a képet) a vécében.

Melyiket írta vicces kedvű tanár és melyiket vicces kedvű diák?

Csak remélni tudom, hogy a „jaj annak akit rajtakapunk”-ot vicces kedvű diákok írták hozzá, mert ha nem, elmehet az egész bagázs a francba.

Hát bazdmeg. Ez a nevetséges, mű, nyilvánvalóan értelmetlen, szánalmas kiírás…

Nagyjából ötezer éve megírtam már, hogy ha tényleg meg akarnák akadályozni a dohányzást az iskolán belül, akkor füstjelzőket szereltek volna a vécékbe és az öltözőkbe – most mondjátok azt, hogy az aggódó szülők nem adták volna a rávalót. Amúgy is egyszeri költség.

A dohányzás csak addig van útban, amíg látszik az iskola előtt, egyébként a mindenféle álszent kampányok és természettudományos szövegelés ellenére igazából senkit nem is érdekel, hogy cigizik-e a diák vagy sem. Ez oké is lenne, de ezekre az álszent lószarokra, a jajnemárokra, az ejnyebejnyékre, a vécélecsekkolásokra semmi, de semmi szükség nincs. Nevetséges és olyan esetekben sem fogjuk komolyan venni a tanári állásfoglalást, amikor komolyan is gondolják. De hát mikor is gondolják komolyan?

Persze a legrosszabb az egészben az, hogy… képzeljétek el, milyen átkozottul idegesítő, hogy vécére nem tudod, pöfékelőkkel vagy vizelőkkel van-e tele, hogy ül-e éppen valaki a tetőn(!!), hogy rohadt füstszag lesz, hogy tudsz-e normálisan levegőt venni majd odabent vagy sem, és tudjátok, megint az a fura oldalpillantás, hogy már megint ezek, hogy tornaóra után áll a füst az öltözőben…

És erre kiírnak egy ilyet. Álszent, hipokrita, nevetséges…

Nem érdekelne, ha passzívan csinálják. De ezekkel a nyámnyila dolgokkal csak a saját inkompetenciájukat és álszentségüket lobogtatják, teljesen feleslegesen.

Nem kell tiltani a dohányzást. Nem lehet egy függőséget okozó dolgot csak úgy tiltani. Megelőzni kell. Erről itt írok.

A patrónusi rendszer önmagában zseniális. Tényleg. Minden gyerek kap egy tanárt, aki a hét év során mecénása és különleges felnőtt-ismerőse, amolyan iskolai szülője lesz. Fantasztikus ötlet, olyannyira, hogy már csak elrontani lehet.

"Itt minden gyereknek van egy patrónusa, egy olyan felnőtt, aki végigkíséri az életét, és a tanárok munkájának fele ebből áll..." - Horn György

Komolyan mondom, baromi jó gondolat. Sajnos érdemes párhuzamba állítani a fenti idézetet egyik osztálytársam megjegyzésével: „Az a tanár, akit tizenegyedikben hetente másfél órát látsz.”

Jómagam, mint már több helyen leírtam, száz százalékosan csalódtam az intézményben, nem adott semmiféle pluszt, csupán egy olyan közösséget, ami az én esetemben egyáltalán nem (volt) képes közösségként funkcionálni, valamint egy „félidőnél” távozó patrónust, akivel bensőséges, tiszteletteljes kapcsolatot több okból sem tudtam kialakítani. Ez, mint olyan, nyilvánvalóan szerepet fog játszani a most következő eszmefuttatásban.

Ismeretlen fogalmakra bukkantál? Ajánlom a praktikus AKG-s fogalomtárat!

Az AKG pedagógiai programja igen részletesen foglalkozik a patrónusokkal, konkrétan teljesíthetetlen elvárásokat támasztva. Épp ezért olyan baromi szórakoztató olvasmány. A dokumentum letölthető innen, az idevágó részlet itt érhető el. Két részlettel azért szolgálnék.

„Közös megbeszélések, egyéni tapasztalatok alapján […] hosszú távú fejlesztési programot alakít ki, melyet – az új információk alapján – folyamatosan korrigál. […] Figyelembe veszi a kisiskolai szaktanárok véleményét, a gyerek változásait. Tartalmazza a tanuló hatékony tanulása, sikeres iskolai élete, s az élet egyéb területein való boldogulása érdekében elvégzendő feladatokat, a direkt és indirekt pedagógiai eljárásokat, teendőket […] feladata […] [az] érték- és normaközvetítés, az életkorhoz igazodó mentálhigiénés, önismereti és kommunikációs fejlesztés egyaránt […]a tanuló pályaválasztásának kialakítása, segítése, az ehhez szükséges képességek fejlesztésének tudatosítása, a reális énkép, a racionális jövőkép megfogalmazása […] törekszik a gyerekeket a számukra leginkább megfelelő úton tartani. Élet- és munkarendjüket, szabály és normatudatukat, tanulásukat segíteni, alakítani.”

Nem véletlen használtam ám a „harmadik szülő” kifejezést! Mondjuk a legtöbb szülőnek nincs 12-14 gyereke. És a legtöbb szülőt nem hetedikesként választják a gyerekek, öt nap után.

„A patrónus tartja a kapcsolatot a szaktanárokkal, segíti őket, hogy a gyerekek adottságaiknak leginkább megfelelő terhelést kapják, tájékozódik a tanulók tantárgyi előmeneteléről, órai munkájáról.”

Hát ez a másik kedvencem. Kalapom leemelem annak a szaktanárnak, aki ~12 csibéjének, hm, ~7-10 tárgyából a ~10-15 tanárával erről állandóan tud beszélni és tud hatni rájuk, hogy egyénre szabják a haladást, ráadásul mindezt úgy, hogy elméletben szaktanári minőségükben az összes általuk tanított diák kapcsán meg kell hallgatniuk és figyelembe kell venniük ugyanezt.
Kérném az általuk fogyasztott kávé- és energiaitalmárka nevét, valamint az időlassító gépük márkáját.

Mivel a patrónus egyben szaktanár is, a nap nagy részén más évfolyamokon tart órát, tehát nem tud mindig jelen lenni csibéjének mindennapjaiban. Nem is arra gondolok, hogy nem teljesítik a pedagógiai programban megfogalmazott sztahanovista elvárásokat, csupán szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy a különlegesen szoros kapcsolat kialakulása azért nem is olyan egyszerű ilyen körülmények között…

Szerintem a patrónusi pozíció jelen állás szerint nem több, mint egy hellyel-közzel behatárolt osztályfőnökiség – véleményem szerint ugyanis az a fajta bensőséges(ebb) kapcsolat egy tanár és diák közt úgy is kialakulhat, ha nem patrónus-csibe kapcsolatban vannak, ez a kapcsolat pedig önmagában nem fogja ezt elősegíteni.

Mindez persze nem lenne probléma, ha megfelelő időmennyiség után választhatnám meg patrónusom, a körülöttem lévő tanárok nagy választékából, jó esetben így lehetőségem van annak a patronáltja lenni, akivel jó kapcsolatban vagyok és akit tisztelek.

A jelenlegi rendszer iskolánkban alapvetően más. A hatodikos-hetedikes gyerek nagy izgalommal lemegy a tizedikesek által szervezett táborba, s az öt nap végén választ a hat, a tábor elején teljesen idegen emberből egyet patrónusának. Mást nem lehet.

Érezzük a problémákat?

A patrónusjelöltekről cirka fél órás, csoportos beszélgetések, valamint egy-egy csoportfoglalkozás alapján kell eldönteni, akarnánk-e/tudnánk-e különleges személyként számítani rá hét évig. Ennél sokkal behatóbban kellene megismernie egymást diáknak és tanárnak ehhez – tegyük hozzá, hogy szerintem egy tizenkét-tizennégy éves gyere nem képes arra, hogy jól el tudja dönteni, kihez akarja „kötni” AKG-s éveit. Szerintem egyébként az is fontos lehet, ki akar még ahhoz a tanárhoz tartozni, hiszen lehet bármilyen jó a patrónus, ha nem szeretem csibeközösségem tagjait.

Persze még ebbe a felületesen meghozott döntésbe is bele kell nyúlni. Mivel nagyjából egyforma létszámú csibékre van szükség, biztosan lesz, aki nem ahhoz a patrónushoz kerül, akihez a leginkább szeretne. Ennek megoldásául az ember sorszámokat ír a jelöltek neve mellé, kik aznap délután/este végigveszik a listákat. Bár igyekeznek mindenkit a lehető legmagasabb „sorszámú” választottjához juttatni, ez néha nem sikerül.
Ez persze nem katasztrófa, a döntés úgyis megalapozatlan! Szinte senkit sem ismerek, aki akár csak egy évvel később is ugyanazt a sorrendet állította volna fel. Pláne most.

Emlékszem, hányszor elmondták nekünk akkor és ott, hogy ez a döntés nagyon fontos, hét évre szól és (szinte) megmásíthatatlan. Csak szólok: az iskolába évekkel később érkező diákok nem választanak patrónust, létszám alapján kerül egy csibébe. Néha a patrónus távozik az iskolából (a miénk), néha hosszas tárgyalás után a gyerek a csibéből (tőlünk). Mi pedig beleszólás nélkül új patrónust kaptunk. Nem személyét kritizálom ezzel, elégedett vagyok azzal, ahogy ezt a nehéz helyzetet kezeli, de egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, hogy konkrétan kiszabták, ki lesz a patrónusunk. Ezek után még kevésbé érzem azt, hogy a funkciónak bármi súlya lenne.

Az is megérhet egy vitát, hogy van-e ennek az egésznek értelme. Véleményem szerint csak úgy, ha a patrónus nem szaktanár is egyben, így ugyanis reménytelen, hogy olyan szinten tudjon foglalkozni csibéjével, ahogy azt „elvárják”, vagy ahogy kellene ahhoz, hogy a patrónus több legyen, mint egy ofő – mert jelen állás szerint nem több, mint egy ofő vagy egy olyan tanár, akivel közeli kapcsolatba kerültél. Tisztelet a kivételnek.

Holnap patrónusi értékelés!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkoljd az Alternativity-t Facebookon! Az új posztok mellett szubjektív válogatás aktuális oktatásügyi írásokból, valamint rövidhírek is olvashatóak!

Amennyiben vendégírással szeretnél jelentkezni vagy kérdésed van, a toonormal(kukac)citromail.hu címen érhetsz el.

Ismét van egy cikk az oktatásért felelős államtitkár kapcsán az Origón, címe: „Hoffmann: A gyereket kell tanítani, nem a tantárgyat” – itt olvasható. Ehhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.

A címben szereplő állításról csupán nagyon röviden értekezik a cikk, nemrég azonban beszélgettem valakivel erről a kérdéskörről, így arra gondoltam, ide is leírom az álláspontom.
(Ajánlott olvasmány: Személyiségközpontúság – hol jelenhet meg?)

A beszélgetés során elsősorban a „leadandó anyag” koncepciója volt számomra teljesen idegen. Az én kiindulópontom az, hogy az iskolák (itt most általános iskolákra gondolok elsősorban, részben gimnáziumokra is) egyenlőségre épülnek: adott egy osztály, benne random összekerült gyerekekkel – és affinitásuktól, képességeiktől függetlenül mind ugyanazt fogják – elvileg – megtanulni.

Gyakorlatilag azonban nem: a gyerek, akik, matekból kitűnő, versenyekre jár és magától extra dolgokat megtanul a témából, érthető okokból sokkal többet foglalkozik ezzel a tárggyal, mint mondjuk a történelemmel, melyhez semmi érzéke, nem tartja fontosnak és csak túl akar lenni rajta: letudja kettessel és megy vissza a matekkönyvhöz (közben bizonyára arra gondol, hogy a töri értelmetlen).

És mindennek ellenére a rendszer sajátosságai miatt ugyanannyi tanórát foglalkozik mind a kettővel. A történelemtanításra szánt órák nettó hatékonysága érthető okokból alacsony, az idő elvesztegetett. Képzeljük el, milyen matekos lenne Példa Pálból, ha azt az időt is kedvenc tárgyára fordíthatta volna. Én úgy gondolom, egységesített meg-nem-tanított tananyagrészek miatt nem foglalkozni az erősségekkel igen nagy hiba. Már nagyon korán látszanak a „végletek”, hogy melyik tárgy az, amelyikkel a gyerek semennyire vagy nagyon-nagyon foglalkozik, időben kellene ezzel kezdeni valamit. Szerintem az erősségekre kellene építeni – s bár az én elképzelésem természetesen kezelhetetlen flexibilitást igényelne, tetszik a félmondat. Végre nem arról van szó, hogy milyen anyagot kell leadnia az iskolának.

Abban nem vagyok teljesen biztos, mit ért „nemzeti műveltség” alatt, de nem tetszik a kifejezés. Globalizáció van, hahó. Történelem és irodalom esetén teljesen jogosnak érzem, hogy sok időt töltünk a hazai témákkal (bár irodalommal alapvetően többet foglalkoznék), de például a természettudományok esetében feleslegesnek érzem azt a fajta részletességet, mint az Alföld tájai.

A tankönyvekről esett még sok szó a cikkben. Eszerint „egy-egy tantárgyhoz a kerettantervhez illeszkedő, kötelezően választandó tankönyv lesz, ez viszont nem zárja ki, hogy más könyvből is lehessen tanítani.” Kíváncsi vagyok, lesz-e ebből valami, és ha igen, hogy – már csak azért is, mert nálunk (szinte?) mindennek saját könyve van, a történelemkönyv koncepciójával én speciel nem is vagyok elégedett, önálló tanulásra és felkészülésre ugyanis alkalmatlannak találom.

Az egységesítés egyébként szerintem nem rossz ötlet – a jelen magyarországi helyzetben. Szerintem az lenne az ideális, ha az iskolák és az oktatási koncepcióik versenghetnének egymással, mindenhol másképp taníthatnak és a szülők a nekik leginkább tetsző rendszernek „vetik alá” gyermekeiket.
Ma persze ez nem lehetséges nálunk, már csak pénzügyi okokból sem, hogy a legkézenfekvőbb ellenérvvel hozakodjak elő. A túlnyomórészt körzeti sulik világában szerintem nem rossz ötlet az egységesítés.