Alternativity

Valaki nemrég frappánsan azt jegyezte meg: „az AKG-ban mindent mindig másképpen kell nevezni”. Ha eszembe jut, amit én írtam annak idején, miszerint „más kötelező, mint máshol”, az ember egy csöppet elgondolkodik.

Hűűhűű, felismered ezt?

Mert ugye senkit sem érdekelne, hogy tábor helyett témahétnek hívjuk egy hetes prágai utunkat, de azt az apróságot nem szabad elfelejteni, hogy a témaheteket értékelik. Ó, mit csináljon a szerencsétlen tanerő, amikor voltaképp egy egyhetes, érdekes városnézést kell valahogy értékeltetnie, mert hát muszáj neki?

Hát persze, hogy feladatlapokat osztogat a prágai várban és a fürdővárosban! Plusz, hogy az élmény teljes legyen, esszét írat egy totálisan ide nem illő témához (bár megpróbálja kapcsolni azzal, hogy az idézetek cseh szerzők tollából származnak), az egészet pedig egy irodalomjeggyé fabrikálja.

Megértem és sajnálom a tanárokat ilyenkor, mert hát bizonyára ők sem vennék szívesen, ha a nyaralásról hazatérve dolgozatot íratna velük az utazási iroda. Annyira meleg sem volt, hogy heveny agylágyulás áldozataivá váltak volna, a helyzet csupán az, hogy a témaheteket muszáj értékelni, ennek meg egy témahétnek kell lennie.

De miért?

Komolyan olyan fontos, hogy erre is jegyet kapjunk? Nem lehetne csak jól érezni magunkat, összerázni a brancsot és a tábort tábornak hívni?

Persze, vannak tanulós táborok is, de ez egyáltalán nem az volt. Szintén vannak nyári, extra pénzes elutazások, de ott meg nincs ott mindenki – más kategória. Ott viszont legalább nincs dolgozat.

Látom is lelki szemeim előtt, ahogy az alternatív oktatás apostolai létfontosságú elemként, többszörösen pirossal aláhúzzák a témaheteket és „elutazós témaheteket” valamiféle nagy tervezetben.

Nem, ebből nem szabad engedni! Inkább a negyvennyolcból, de ezt nem adjuk! Ha ez nincs, értelmetlenné válik az elutazás!

És most legyünk őszinték: mennyit is számít ez az év végi irodalomjegyben? Minimálisat. A legtöbben nem fogják komolyan venni, amit teljességgel meg is értek. A tanárokat is megértem, nincs választásuk. Az alternatív oktatás azon apostolait azonban már nem, akik ezt kitalálták és máig nem változtatták meg.

Prágai utunkról lesz még több írásunk is.

-- „Most egy fél percre megfordulok…”

Szeretném remélni, hogy személyes tapasztalataim nem képezik le a nagy átlagot, de egyetlenegy dolgozatra sem emlékszem, amit elvettek volna a puskázó gyerektől és nullással honoráltak volna. A „nem az életre nevel, hanem maga az élet” elképzelésével furcsa összhangban volt azonban elfordulás, észre nem vevés és hasonlók – lehet, hogy a magyar valóságra készülünk?

Ettől a bejegyzéstől ne várjatok esettanulmányokat, nagy gondolatokat vagy okos(kodó) levezetéseket, már csak azért se, mert még mindig nem vagyok tökéletes állapotban. Csupán néhány példa, néhány puskázással kapcsolatos incidens, amik megmaradtak a fejemben.

Előrebocsátanám, hogy természetesen diáktól és tanártól is függ, érdemes-e, lehet-e, kell-e puskázni egy dolgozatnál: a mateknál minden adott volt ehhez. A linkelt posztban is meséltem már puskázós anekdotát (Egyszer az előttem ülő kolléga megkérdezte a megoldást az egyik feladatra. A tanárnő […] éppen a terem másik oldalán van, a dolgozatírás ellenére igyekszik segíteni a nebulóknak. Odamormogom, hogy hat. Kis idő múlva a kolléga kifordul a székéből, hátrahajol és élénk gesztikulációval kísérve elkezdi magyarázni, miért nem hat az eredmény. Célom ekkor kettős: próbálom leállítani és megértetni vele, miért mégis hat a jó megoldás. Nem fogadja el sietve elhadart levezetésem, de mikor F. odapillant, visszaül. Megoldása nem lesz jó, de mivel amúgy is a tenyerére voltak írva a képletek, összehoz egy egész erős dolgozatot. Sokan vannak így, bár a puskázás módszere természetesen egyénenként változó), de mint talán kivehető belőle, rendszeres volt a leséstől kezdve a kézre felírt képleteken át az egyszerű megkérdezésig a puskázás összes konvencionálisabb válfaja. Amennyire észrevettem, nem voltak lebukások, vagy lebukásokból csinált nagy ügyek. Az „észrevételre”, mint olyanra még visszatérek.

Törinél sok mesélnivalóm nincs, ott nem járt körbe a tanárunk segíteni (bár 7.-8.-ban volt, hogy akkori tanárunk visszaadta a dolgozatot, miszerint „van benne valami hiba”), mivel tanárnak kijáró helyén ül, a súgás macerás, s mivel a történelemnél nincsenek csodaképletek, talán nincs is annyi minden, ami a tenyérre írható. Ja, és évente egyszer mindenki felel epochazáróírás helyett. Ha voltak is töris puskázós sztorik, kimaradtam belőlük.

Az irodalomdolgozatoknál azért érdekes ez a kérdés, mert ugye egy nappal az epochazáró előtt megírjuk közösen az epochazáróelőkészítőt, aminek kérdéseit úgy 60-80%-ban viszontlátja az ember az epochazáróban. Mégis előfordult, hogy voltak olyanok, akik rászorultak a puskázásra, s most egy olyan eset jutott eszembe, amikor egy diák kérdezte meg utólag egy másiktól, hogy „láttad, milyen pofátlanul lesett rólad?”, de semmi sem hangzott el a tanártól.

A termtud talán a legérdekesebb, két véglettel: az egyik tanárunk(akiről egyéb tekintetben sok jót nem tudok elmondani)  a dolgozatírások előtt mindig azzal kezdte, hogy „akinek a padjában/padján megoldásokat találok, nem érdekel, honnan van, nullás a dolgozat”. Itt vagy ügyesebbek voltak a gyerekek, vagy csak nem volt kellően hangos ügy, én mindenesetre nem tudok puskázásról nála. A másik véglet a fizika (és „fizika”, ha már tömbösítés). Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fizikatanárunk egy epochazáró közepén hirtelen fennhangon azt mondja: „Most fél percig megfordulok, és mire visszafordulok, senkinél ne legyen semmi.” (az idézet pontatlan lehet, nem ma történt az eset). Azt hittem, kiköpöm a belem a felháborodástól és a nevetéstől. Komolyan ez lenne maga az élet?

Ne feledjük, ugyanő írja rá az összes dolgozatra, hogy "A te tudásodra vagyok kíváncsi!".

A másik érdekes eset az a bizonyos füzetet-oktatóanyagot engedő dolgozat, ahol mindezen lehetőségek mellett ketten megbeszélték(!!!) a dolgozatot. A dolgozat különleges körülményeit nézve nem tudom ezt másképp értelmezni, mint puskázás – illetve nem is tudnék mást puskázásként értékelni, mint ezt.

Végigvehetném még a többi anekdotát (az egyik pár percig felügyelet nélkül lévő nyelvcsoport megbeszéli az elmagyarázatlan anyagrészt; az éneken „olyan pofátlanul lesnek, mint soha életükben”, majd a tanár más gyereket von felelősségre, mint aki lesett, stb.), s persze ezek amúgy is csak egy rendkívül kis részét képezik a tortának – ez csak az, amivel én találkoztam, hallomásból vagy gyakorlatilag is.

Azért írom le mindezt annak ellenére, hogy nem tudom 100% bizonyossággal, volt-e következménye a puskázásoknak, vagy sem, mert pontosan ez a lényeg. Az nem vita tárgya, hogy ha nincs büntetés, akkor baj van – s hogy őszinte legyek, ettől tartok. Amit azonban (s nem tudom, nem akarják észrevenni, vagy nem veszik észre; egyik sem stimmel egy oly sok éve tanító, újító tanári kar esetében) ki kell nyilvánítanom, az az, hogy az, hogy azt hisszük, nincs következmény, a maga módján ugyanolyan káros, mint az, ha ténylegesen nincs következmény. Az utóbbi természetesen sokkal rosszabb (és nagyon aggasztó, ha azt nézzük, hogy egy 2006-os felmérés szerint a puskázás 1-5 skálán 1,56-on áll, azaz szinte teljesen elfogadhatatlan az AKG-s tanárok szerint), és a puskázás rendszerességét nézve bizonyos tantárgyaknál (és intenzitását bizonyos dolgozatoknál) azt kell, hogy mondjam, valami nem stimmel. Ha azt hiszik, nincs visszatartó ereje ennek a „túlélési technikának”, akkor a gyerekek csinálni fogják, szabadság (és az esetleg más valóság) ide vagy oda.

A poszttal nem áll szándékomban azt a képet kelteni, hogy az iskolában rendszeresen puskáznak. Egyrészt még szerintem sincs így, másrészt nincs kellő információm egy ilyen állításhoz. Azt azonban tapasztaltam, hogy a körülöttem lévők közül senki sem tart attól, mi lesz, ha elcsípik puskázás esetén. Azt meg egyáltalán nem tudom, történik-e bármi ebben az esetben. Hogy ez a modern, szabad nevelés része-e, vagy van rá valami jobb magyarázat, nem tudom eldönteni. Egy biztos: amit én látok ebből az egészből, az aggasztó. Ráadásul nem is ez az egyetlen hasonló dolog.

Nálatok is ki kell öltözni fekete-fehérbe a (nyelv)vizsgára? Nem? Utálnátok? El kell, hogy szomorítsalak titeket: nekem nyolc, miben akarnak minket vizsgáztatni. Ami nem nyolc, az a veszélyes precedens, amit a következmények hiánya teremt.

Kezdetnek szeretnék egy bekezdést szánni azokra a hangokra, akik szerint „a vizsgán majomszerelésben voltunk”, meg hogy „jesszus, valaki nagyon bekattant a tanároknál”. Hogy őszinte legyek, engem nem aggaszt túlzottan a kérdés, hogy miben vizsgázunk: ha fekete-fehér cuccban kell, nekem az is megfelel. Mindemellett helyt kell adnom azoknak a hangoknak is, akik szerint teljesen értelmetlen az egész, idejétmúlt és sehol sincs rá szükség. Megismételném: én magasról leszarom, van-e dress code a vizsgáimra (például a felsőfokú angolnyelvvizsgámon senki sem volt kiöltözve, asszem én voltam az egyetlen ingben; az is piros volt egyébként), mindemellett sokan nem. Érdemes lenne feléjük ismételten kommunikálni, miért látják a tanárok a fekete-fehérben vizsgázás jelentőségét.

Illetve várjunk csak, a probléma szokás szerint egy réteggel mélyebbre rohadt már. A tanárok e-mailben közölték a szülőkkel egy héttel előre, hogy übereleganto módon kell megjelenni. Jelezték, hogy ennek hiányában nem lehet vizsgázni. Illetve, hogy volt is már rá példa, hogy valaki öltözékének nem eléggé elegáns volta miatt nem vizsgázhatott. Elképzeléseik ebben a tekintetben olyannyira konkrétak voltak, hogy még a fekete felső-fekete nadrág kombinációt sem tartották elfogadhatónak, sőt a nyakkendő és/vagy zakó hiánya alulról verdeste az elfogadható elegancia szintjét.

Mint már fentebb megírtam, a tanárok beszámolója szerint már előfordult, hogy volt valaki, aki nem volt megfelelő öltözékben, ezért nem vizsgázhatott. A továbbiakban én természetesen saját tapasztalataimról számolok be a szerdai nyelvvizsgánkról, s nem állítom, hogy ez az állítás téves vagy hamis lenne. Az biztos, hogy nálunk nem ez történt.

Nyilvánvalóan a kényszer és a megfelelő öltözék hiánya vezetett arra pár embert, hogy végül nem a megállapított öltözékben érkezett vizsgázni. Én is csak kora reggel szereztem egy fehér inget, miután a régi megmagyarázhatatlan módon eltűnt – másnak talán nem volt módja ilyen utolsó pillanatos módosításokra. Szóval, ne kerülgessük a forró kását, voltak, akik farmerban jöttek vizsgázni – természetesen igyekeztek enyhíteni a problémát: sötét farmer vagy nyakkendő segítségével. Levizsgáztak ők is.

Tökéletesen megértem, mi zajlik itt le: a tanárok szeretnék, ha minél többen elegáns öltözékben érkeznének, ezért kilátásba helyeznek egy aránylag komoly büntetést. A dolognak annyira nagy jelentősége persze nincs, hogy vasvillával kergessék és máglyára vessék azokat, akik nem tudnak eleget tenni a dolognak. Mindamellett, hogy most nem kezdek el azon filozofálni, hogy az elképzelés maga jogos vagy helyes-e, meg kell, hogy mondjam: rendkívül szívom a fogamat.

Megértem a tanárok logikáját, de szerintem nagyon veszélyes precedenst teremtenek, teremthetnek ezzel. Valamit, amit annyira fontosnak vélnek, hogy levélben megírnak a szülőknek, s komoly retorziót helyeznek kilátásba, egyszerűen elintéznek egy legyintéssel. Lehet amellett érvelni, hogy a konkrét eset, s a konkrét kérés annyira nem volt jelentős (ill. egyszerűen hülyeség, ahogy mások mondanák), de ez nem változtat a helyzeten: a példa azt mutatja, hogy még az ilyen komolysággal és szigorúsággal kihirdetett szabály is ellinkeskedhető. S a kérdés adott: mi lesz akkor, ha egy „jelentős” szabályt ugyanígy kihirdetnek, s ugyanígy komoly retorziókat hoznak kilátásba?

A gyerekek azt fogják hinni, hogy a szabály leszarható?

S ami a még nagyobb kérdés: ’akkor’ lesznek már következmények?

A szomorú az, hogy a kérdésre már van válasz. Fentebb azt írtam: precedenst teremthetnek ezzel. Ez egy költői fordulat volt: rég túlvagyunk már azon, hogy ez jelentene precedenst. Talán a legeklatánsabb és legcsúnyább példa erre a folyamatra az, amit annak idején tételesen megírtam.

Lehet, hogy butaság a részemről a „kísérlet” szó szótári definíciója után mennem, de a jelenlegi kísérleteknek kísérleti értelme korlátozott tapasztalataim szerint nem igazán van. Magánvélemény arról, ami – elviekben – színesíti a természettudományos órákat.

A ti értelmezésetekben mit jelent, ha valaki „kísérletező kedvű”? Mindig próbálkozik, járatlan utakon jár és próbál valami újra bukkanni? Egyáltalán, szerintetek milyen egy kísérlet? Egy ismert tétel gyakorlati leellenőrzése? A termtudórákon igen.
Előrebocsátom, nem kísérleteztünk a természettudományokkal kapcsolatos óráimon az AKG előtt (egy része olyan is volt, amilyen), szóval azt nem tudom elfogadni érvként, hogy „de hát máshol is így megy”. Már csak azért sem, mert az AKG-ról van szó.
Lényeg a lényeg, hogy néz ki nálunk egy kísérlet? Hadd meséljem el az utolsó fizikaepochám anyagához tartozó kísérleteket. Az első az volt, hogy páran összeállva különböző méretű golyókat gurítgattunk le egy rámpán, lemérve, hogy tényleg ugyanannyi idő alatt gurulnak-e le. Magyarán a nyolcvanperces órából húsz-harminc percet elcsesztünk az "s" és a "t" közti összefüggés ellenőrzésével. És ez egy aránylag rövid időveszteségnek számít.

A hosszabb kísérletsorozat a forgómozgásra és társaira vonatkozott, senki se várja el tőlem, hogy most – mint a bűvész a nyuszit a kalapból – előrántsam a fejemből az erre vonatkozó képleteket. Lényeg a lényeg, adott volt a világhíres rugós erőmérő és barátai, a súly, a feltekerendő cérna, és az elmaradhatatlan jegyzőkönyv. Mert anélkül nem kísérlet a kísérlet, hogy nem írod le, ki volt az a három barom melletted, aki semmit sem csinált és ki volt a negyedik, aki mindent lemásolt (és kedves munkatársaim, nem rátok gondolok, ti isteniek voltatok, tényleg), s az is létfontosságú, hogy tudjuk, melyik teremben és mikor végeztük el a létfontosságú, a kvantumfizika és az időutazás lényegi elemeit bizonyító kísérletünk. A felvetett kérdés leírása voltaképp a tanár szavainak 1:1 lemásolása, gyakran a tapasztalat és a magyarázat is, mivel elmondja azokat, ha valaki nem tudja tisztességesen megfogalmazni. Hogy a „megpörgetem a súlyt-mérem az időt-visszatekerem a cérnát” monoton folyamatának ötszöri megismétlése és az eredmények korrelációjának észrevétele (magyarán a kötelezően felrajzolandó függvény leolvasásának pondróagyat sem igénylő feladata) miben visz közelebb az aktuálisan tárgyalt fizikai elem megértéséhez, nem tudom.

Nyilvánvalóan nem azt akarom most megtárgyalni, minek írnak a tudósok és okos emberek jegyzőkönyveket, de nálunk, az ilyen szinten irányított, elejétől végéig, a használandó eszközöktől a „megfejtendő kérdésen” át a végén kapott eredményig meghatározott kísérletekhez készített jegyzőkönyvek kapcsán csak az emiatt elpusztult fákról szóló demagóg érvelés jut eszembe. Az, hogy ezekből hatot csináltunk és a jegyzőkönyv precizitása (ha nem kellőképp a szakszavak használatával fogalmaztad meg előre meghatározott megfigyeléseid (gyakran a tanár már el is magyarázta a képletet, mielőtt kísérleteznénk), akkor kevesebb pontot kapsz) része az epocha pontszámításának - és ezért az önfenntartó, öngerjesztő értelmetlenségért kapsz rosszabb jegyet is akár – már tényleg sírásra késztetheti az érzékenyebbeket.
Hogy a jegyzőkönyvkészítés mechanizmusának megtanulása mi a jó Jankóért volt nekünk fontos már hetedikben, nem tudom. Ez ténylegesen egy nevetséges és öngerjesztő pióca a természettudományos oktatáson, ebben a formájában mindenképpen. Azért kell megtanulni jegyzőkönyveket készíteni, mert jegyzőkönyveket kell készítened a haszontalan kísérletekről! Perpetuum mobile érvelés, Cocteau boldog lenne hallatán. Később még visszatérek erre.
Természetesen a kérdéskör nem csak eme fizikával kapcsolatos kísérletekre vonatkozik - bár egy rövid megjegyzést tennék három, vizes-súlyméregetős-részben Arkhimédészes kísérlet-trióra: ugyanaz, mint a golyógurigatós fentebb, csak sokkal több idő ment el vele, hármat is csináltunk és újabb ~20 lapot pocsékoltunk el. Way to teach. Pláne, hogy a tanár előtte és utána is elmagyarázza azt a képletet, amit a kísérlet alapján sokan meg sem értettek.

Szóval a többi kísérlet, pl. kémia kapcsán. Volt, amit nem is a gyerekek csináltak, mert veszélyes anyagokkal operáltunk. Ennek talán még van is értelme, nem tart sokáig és látványos. Annak azonban, amikor egy vizespalackkal (mit tudom én már, miről szólt a kísérlet) valaki ipari mennyiségben lelocsolt mindenkit, az a kémiaanyagot nem vitte előbbre, az esetleges szociológiai képzésünket annál inkább. Annak, hogy különböző forrásokból származó vizeket 20-40 percig méregettünk pH-ilag, szintén nem rendelkezett szubsztanciával. Összehasonlításképp: elvégzed a méréseket, elkészíted a táblázatot negyven perc alatt, öt percet beszéltek róla, a tanár beszedi. Hogy a csoportmunkában csináltál-e bármit is, vagy Szarokasulira Szilárd voltál, az más kérdés. A másik lehetőség: ugyanezt a – mondjunk sokat, kétszer nyolc elemet tartalmazó – táblázatot 45 percen keresztül bámulod.
Amire ki akarok lyukadni, az az, hogy sokkal, de sokkal több időt töltünk el triviális és értelmetlen kísérletekkel, mint amennyit az anyag leadása kitöltene. Az igazából lényegtelen is, hogy szerintem a magyarázattól jobban megértenénk az adott anyagrészt. Hogy miért? Mert, mint már mondtam, a kísérlettől függetlenül is megkapjuk ugyanazt a magyarázatot, gyakran nem is egyszer.

Hogy én milyen kísérleteket szeretnék? Olyanokat, ahol kísérletezünk. Annak semmi értelme, hogy előtte és utána megbeszélt, gyakran triviális anyagrészeket hosszasan ellenőrzünk egy monoton folyamat során, közben papírt pazarolva és a jegyzőkönyvekre kapható pontszámok miatt stresszelve, s az időt pocsékolva. Hogy mit csinálnék én? Kísérleteket. Mindenki megkapja a kísérleti eszközöket, esetleg egy halom extrát és onnantól kezdve szabadon dolgozhat a csoportjával 80 percen keresztül. A témakör adott, elvégre épp arról tanulunk – a kísérlet sosem bevezetésként funkcionál, nemde? –, s akár több dologra is rájöhetnek a diákok. Mi például, ha jól emlékszem, három monoton és unalmas kísérletet végeztünk a forgómozgás kapcsán. Elismerem, ugyanezekkel az eszközökkel ugyanezek a kísérletek csak monotonok és unalmasak lehetnek, de bízzunk a gyerekek kreativitásában! Egy ilyen, jelenlegi formájában az anyagrész megtanulására nulla jelentőséggel bíró elemen rontani nehezen lehet, s aki elmarhulja az egészet, az a „komoly” (óriási szarkazmust jelöl az idézőjel) kísérleteket is elmarhulná, nemdebár? Ki tudja, talán találnak valami érdekeset, talán a csoportok együttes munkája kiadná az anyagrészt. A gondolkodási procedúra az, ami értelmet ad(na) a kísérleteknek, s pont ezt spórolták ki belőlük. Nyolcvan percig próbálkozzanak, s próbáljanak meg levezetni valamit. Még az sem katasztrófa, ha nem sikerül, de az látszani fog a beadott beszámolójukon (ami, üsse kő, jegyzőkönyv is lehet, bár semmi értelmét nem látom), hogy dolgoztak-e valójában. A végén a csoportok tarthatnának valami prezentációt is. Sokkal érdekesebb lenne. Gondolkodni is kellene. Szerintem azért mégiscsak ez a cél.

Ó, valamit csak elfelejtettem elmesélni. Fentebb azt írtam, hogy a precíz jegyzőkönyvkészítés megtanulása azért fontos, hogy megfelelően tudjuk később dokumentálni a totálisan értelmetlen kísérleteket. A legfontosabb funkcióját azonban kihagytam: nem egyszer volt sok pontot érő kérdés a dolgozatban, hogy írjuk le az egyik kísérlet jegyzőkönyvét. Az, hogy aki rossz csoportban volt (olyanban, ami szart az egészre), esélytelen arra, hogy ezt jól megírja, már fel sem merül bennem.

Az öngerjesztő, értelmetlen, haszontalan hülyeségek ördögi köre ezennel bezárult, s egyre csak erősíti magát. A kár csak az, hogy az órai kísérleteknek akár lehetne valami haszna is.

Az idei év, mint már párszor kifejtettem, az ún. nyelvi év. Rendkívül intenzíven, napi 3-4 órában tanuljuk a nyelvet, mindezt megtámogatva egy ökörnek is elegendő adag házifeladattal. Nyilvánvalóan mindig vannak olyanok, akik magasról szarnak az egészre. Mit gondoltok, ők milyen eredményt értek a három tanítási nap után írt dolgozaton?

Nem tudom, hogy van vele az olvasóközönségem, de én már azt is megdöbbentőnek tartom, hogy az érettségin 20 százaléktól át lehet menni. Ennyi erővel felesleges kötelezővé tenni. Legyen súlya! Én 70 százalék alatt mindenkit visszalökdösnék az iskolapadba. A másik, ami kiakasztott, az a nyelvvizsga volt. Múlt szombaton abszolváltam (legalábbis remélem) a C1 szintű, alias felsőfokú nyelvvizsgát. 60%-tól megvan. Ez komoly. Egy gyenge hármas dolgozatnak megfelelő teljesítménnyel bizonyítottad, hogy rendelkezel az adott szint tudásanyagával. Én 80 százaléktól indítanám, de ez is csak én vagyok.

Igen ám, de még ebben a könnyített világban is akadnak olyanok, akik bizonyítják, hogy nincs az az alacsony léc, amin ne lehetne átesni. Kedves olvasóim, szerintetek mi az az eredmény, amit három nap anyagából (bár ne feledjük, ez tizenkét óra!) kihoznátok?

Nos, az egyik kolleginám állítása szerint napi egy-két óra tanulással és órai figyelemmel (előbbi állítását bizonyos részletek miatt nem áll szándékomban megkérdőjelezni) képes volt egy 30%-os dolgozatcsoda megalkotására.

Néhány harmadikai dolgozat százalékos eredményei: 30%, 47%, 64%. Ebből a három százalékértékből nyilvánvalóan nem fog a mélyen tisztelt olvasóközönség komolyabb következtetéseket levonni. Kérem őket, a következő gondolatok alapján már vonjanak: a nyelvtanárok döbbent panaszai, a tény, hogy ezek csak a harmadikai dolgozatok (ötödikeiből vannak rondábbak) és, hogy nincs hozzáférésem az évfolyam dolgozateredményeihez, ezek csupán innen-onnan összepotyogtatott számadatok (ezúton jegyezném meg, hogy az internetes naplóban talán nem ártana mindenkinek átváltoztatnia a jelszavát a mindenki által ismert alapjelszóról – hallottam már erről-arról onnan; és ha olyanom lett volna, onnan is szerválhattam volna statisztikai adatokat).

Lényeg a lényeg, kivételesen nem az iskolát hibáztatom. A benne tanuló link alakokat. Három nap anyagából 30%-ot írni úgy, hogy órákon át tanulsz otthon? Vagy orvosi eset vagy, vagy szarsz az egészre. Az egy dolog, hogy nyilvánvalóan a szüleid tárcája miatt vagy itt – s ez az egyetlen dolog az egészben, amiért az AKG kap ejnyebejnyét. De mint annyian mondták (s többször említhettem volna én is), ez egy jó iskola. Használd ki, hogy itt vagy.

Cigizz máskor.

(a bejegyzés szeptemberi)